Mától érvényes a szabály: aki káromkodik, fizet tíz forintot. A gyerekek lelkesek, és ami azt illeti, már el is kezdték visszafogni magukat. A begyűjtött pénz osztálypénz lesz, és nem pedig egy üveg whiskyt veszek belőle magamnak, ahogy nekik szoktam előadni. (Efféle támogatásra a szülői ház felől számítok.) Úgy kértem az órarendet, hogy minden nap az osztályommal kezdhessek. A mai első angolórán csak megbeszéljük, hogy hogyan fogunk együtt tanulni. Ülök a tábla előtt és fürkészem őket. Jár a tekintetem körbe-körbe, próbálom feltérképezni a viszonyokat, az egymásra adott reakciókat. Hopp, elrepült egy bazmeg, már írom is a táblára. A végén már csak nevettek rajta, de nem ellenkeznek. Érettségire leszoktatom őket a trágárkodásról.
Visszatérek a híres-hírhedt – most már – nyolcadik osztályhoz. Teljes a létszám, és nem egyszerű a helyzet. Persze még nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, mert ma vannak itt először. Tavaly pontosan ugyanígy viselkedtek, és talán most egy fokkal jobb. Van egy új srác is, aki meglehetősen tiszteletteljes. Folyton uramnak szólít. Megkérem, hogy mutatkozzon be pár szóban:
– Kirúgtak az előző suliból, mert elvágtam valakinek a torkát. Csak vicceltem.
Mintha el sem mentem volna nyári szünetre. Semmi nem változott az osztályteremben. Negyven percet áldoztunk arra, hogy megbeszéljünk néhány egyszerű dolgot. Miután felírtam a táblára hatalmas betűkkel, hogy „1 nagy füzet”, valaki még megkérdezte: akkor most mit kell hozni?
A szünetben megjelenik mögöttem az új srác. Uram! Átnyújtja nekem a húsz forintot az órai káromkodásért.
Olykor zavarba ejtő a kiszámíthatatlanság. A tizedik osztály is teljes létszámmal van ma jelen, mégis síri csend és nyugalom uralkodik a teremben. Nekik is elmondom, amit szeretnék, utána pedig beszélgetni kezdünk. Megkérdezem őket egyenként, hogy kinek mi a célja a nyelvtanulással. Izgalmas válaszok érkeznek, és kiderül számomra, hogy ambiciózus gyermekek ülnek velem szemben, akik többnyire egyáltalán nem irreális célokat tűztek ki maguknak. A mai ideiglenes órarend miatt két órát is együtt töltök velük – bár arról fogalmam sincs, mit fogunk csinálni. A Tüskevár rendre rákényszerít az erőn felüli improvizációra, amit én izgalmas kihívásként fogok fel, noha az arckifejezésem ezt nem mindig tükrözi.
A gyerekek már várnak az udvaron, ahová gitárral a kezemben érkezem. Egy meglehetősen informális angolóra következik, ami inkább az éjszakai sütögetés hangulatát idézi. Miután mindenkit sikerül kirobbantanom a kényelmes helyről és összehozzuk a társaságot, leülök közéjük a gitárral. Arra kérem őket, hogy gondoljanak ki három angol szót, amivel a nyarukat jellemeznék. Exciting, boring, travel, sleep... meg is beszéljük mindegyiket magyarul. Sajnos a differenciálás még mindig komoly probléma az összes osztályban, akkora szintbeli különbségek vannak a diákok között. Meglátjuk, hogy a tankönyvekkel és munkafüzetekkel kieszelt koncepcióm sikertörténet lesz-e, vagy az eddigi pályafutásom legnagyobb bukása. Az itt eltöltött egy évem alatt megtanultam mindkettőt a helyén kezelni.
– A Nothing Else Matters-t el tudja játszani? – kérdezi az egyik újonnan érkezett úriember. Azt nevezem tökéletes pillanatnak, amikor valami olyat kérnek tőlem, amit gondolkodás nélkül tudok teljesíteni. Az egész tizedik osztály némán hallgatja, ahogy eljátszom a szám introját. Utána vissza az angol szavakhoz.
– Hogy van az osztálykám? – kérdezem attól a négy-öt gyermektől, akiket bent találok a termünkben. Előbb ejtettem ki a számon ezt a kérdést, minthogy elgondolkoztam volna rajta. Leért. Hogy van az osztálykám? Olyan kedves dolog. Örömmel tölt el, hogy innentől ezt heti három nap megkérdezhetem bármelyik szünetben. Azt hiszem, a lelkem mélyén én is egy tyúkanyó vagyok.
Elérkezett hát a nap csúcspontja: a tanév első dupla angolórájára kell besétálnom az új ötödik-hatodik osztályba. Bojti megáll mellettem a tanáriban, és megkérdezi, hogy bejöjjön-e velem az első néhány percre. Hálás lennék érte. Valahogy mindig jó érzékkel találja el, hogy mikor van szükségem egy kis támogatásra. Belépek a terembe. Szavakkal nehezen leírható, ami elém tárul. A totális káoszt látom magam előtt, miközben a hangerő a fájdalomküszöbömet kerülgeti. Hiperaktív gyerekek rohangálnak, üvöltöznek, cukkolják egymást. A régiek pedig literszám öntik az olajat a tűzre. Ők a legelviselhetetlenebbek. Nem értem, mi történt velük. Talán attól őrültek meg, hogy megváltozott a pozíciójuk a csoportban a sok új osztálytárs miatt. Szeretnék egy rövid bemutatkozó kört tartani, de körülbelül negyedórába telik, amíg az első gyerek el tud kezdeni beszélni. Félúton mindkét régi srácot ki kell raknom az osztályteremből, mert már szélsőséges a viselkedésük. A szó szoros értelmében bekattantak. Mit keresek én itt? Mindeközben sikerül megőriznem a hidegvéremet, mintha tényleg erre lennék hivatott. Figyelek minden új srácra (lány egy darab se), ők pedig lelkesen mesélnek magukról. Az egyikük gyönyörűen beszél angolul.
Péter megáll az ajtóban és felolvassa, hogy kiknek kell sorban állni ebédhez. Én lassan, minden energiámat elhagyva besétálok az irodába. Az egyik számítógépnél ül Anna néni, a másiknál Zsóka dolgozik. Még mindig zsong a fejem, ahogy erőtlenül belépek a szobába. Egyetlen mondat jön úgy igazán szívből:
– Azt a kurva!
Zsóka fel is kapja a fejét, és viccesen megjegyzi, hogy talán az irodában nem kéne így beszélnem. Majd bedobok egy tízest.
Az egyik legfantasztikusabb dolog, ami történt a tanév elején: Mónika néni kapott egy konténert, és nagyon-nagyon örül neki. Hogy miért örül valaki ennyire egy konténernek? Azért, mert ez egy olyan konténer, ami egy egész szoba ajtóval és ablakokkal. Mónikának ugyanis nem volt saját helyisége, és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Találkozom vele a tanáriban, és meg is invitál, hogy nézzem meg az új főhadiszállását. Elképesztő... már be is van rendezve: hatalmas polc tele könyvekkel meg játékokkal, és két asztal székekkel. Mától kezdve ide fognak járni a gyerekek egyéni fejlesztésre. Lehuppanok vele szemben az egyik székre, hogy egy kicsit beszélgessünk arról, ami az ötödik-hatodikban – az ő osztályában – történt. Extrém a helyzet, és nem lehet annyiban hagyni. Nemsokára beszélek az egyikük édesapjával...
Nehéz nap volt a mai, de nem volt sokkal nehezebb, mint a legelső élményem a gyerekekkel pontosan egy évvel ezelőtt. Tudom, hogy lassan le fog tisztulni, de türelmesnek kell lennem. Megérkezünk a Széll Kálmán térre. A kezemet nyújtom a srácoknak, az egyikük meg is ölel. Alig bírom lerázni őket.
Eloszlik a tömeg. A távolban egy kedves lány mosolyog rám.
– Kirúgtak az előző suliból, mert elvágtam valakinek a torkát. Csak vicceltem.
Mintha el sem mentem volna nyári szünetre. Semmi nem változott az osztályteremben. Negyven percet áldoztunk arra, hogy megbeszéljünk néhány egyszerű dolgot. Miután felírtam a táblára hatalmas betűkkel, hogy „1 nagy füzet”, valaki még megkérdezte: akkor most mit kell hozni?
A szünetben megjelenik mögöttem az új srác. Uram! Átnyújtja nekem a húsz forintot az órai káromkodásért.
Olykor zavarba ejtő a kiszámíthatatlanság. A tizedik osztály is teljes létszámmal van ma jelen, mégis síri csend és nyugalom uralkodik a teremben. Nekik is elmondom, amit szeretnék, utána pedig beszélgetni kezdünk. Megkérdezem őket egyenként, hogy kinek mi a célja a nyelvtanulással. Izgalmas válaszok érkeznek, és kiderül számomra, hogy ambiciózus gyermekek ülnek velem szemben, akik többnyire egyáltalán nem irreális célokat tűztek ki maguknak. A mai ideiglenes órarend miatt két órát is együtt töltök velük – bár arról fogalmam sincs, mit fogunk csinálni. A Tüskevár rendre rákényszerít az erőn felüli improvizációra, amit én izgalmas kihívásként fogok fel, noha az arckifejezésem ezt nem mindig tükrözi.
A gyerekek már várnak az udvaron, ahová gitárral a kezemben érkezem. Egy meglehetősen informális angolóra következik, ami inkább az éjszakai sütögetés hangulatát idézi. Miután mindenkit sikerül kirobbantanom a kényelmes helyről és összehozzuk a társaságot, leülök közéjük a gitárral. Arra kérem őket, hogy gondoljanak ki három angol szót, amivel a nyarukat jellemeznék. Exciting, boring, travel, sleep... meg is beszéljük mindegyiket magyarul. Sajnos a differenciálás még mindig komoly probléma az összes osztályban, akkora szintbeli különbségek vannak a diákok között. Meglátjuk, hogy a tankönyvekkel és munkafüzetekkel kieszelt koncepcióm sikertörténet lesz-e, vagy az eddigi pályafutásom legnagyobb bukása. Az itt eltöltött egy évem alatt megtanultam mindkettőt a helyén kezelni.
– A Nothing Else Matters-t el tudja játszani? – kérdezi az egyik újonnan érkezett úriember. Azt nevezem tökéletes pillanatnak, amikor valami olyat kérnek tőlem, amit gondolkodás nélkül tudok teljesíteni. Az egész tizedik osztály némán hallgatja, ahogy eljátszom a szám introját. Utána vissza az angol szavakhoz.
– Hogy van az osztálykám? – kérdezem attól a négy-öt gyermektől, akiket bent találok a termünkben. Előbb ejtettem ki a számon ezt a kérdést, minthogy elgondolkoztam volna rajta. Leért. Hogy van az osztálykám? Olyan kedves dolog. Örömmel tölt el, hogy innentől ezt heti három nap megkérdezhetem bármelyik szünetben. Azt hiszem, a lelkem mélyén én is egy tyúkanyó vagyok.
Elérkezett hát a nap csúcspontja: a tanév első dupla angolórájára kell besétálnom az új ötödik-hatodik osztályba. Bojti megáll mellettem a tanáriban, és megkérdezi, hogy bejöjjön-e velem az első néhány percre. Hálás lennék érte. Valahogy mindig jó érzékkel találja el, hogy mikor van szükségem egy kis támogatásra. Belépek a terembe. Szavakkal nehezen leírható, ami elém tárul. A totális káoszt látom magam előtt, miközben a hangerő a fájdalomküszöbömet kerülgeti. Hiperaktív gyerekek rohangálnak, üvöltöznek, cukkolják egymást. A régiek pedig literszám öntik az olajat a tűzre. Ők a legelviselhetetlenebbek. Nem értem, mi történt velük. Talán attól őrültek meg, hogy megváltozott a pozíciójuk a csoportban a sok új osztálytárs miatt. Szeretnék egy rövid bemutatkozó kört tartani, de körülbelül negyedórába telik, amíg az első gyerek el tud kezdeni beszélni. Félúton mindkét régi srácot ki kell raknom az osztályteremből, mert már szélsőséges a viselkedésük. A szó szoros értelmében bekattantak. Mit keresek én itt? Mindeközben sikerül megőriznem a hidegvéremet, mintha tényleg erre lennék hivatott. Figyelek minden új srácra (lány egy darab se), ők pedig lelkesen mesélnek magukról. Az egyikük gyönyörűen beszél angolul.
Péter megáll az ajtóban és felolvassa, hogy kiknek kell sorban állni ebédhez. Én lassan, minden energiámat elhagyva besétálok az irodába. Az egyik számítógépnél ül Anna néni, a másiknál Zsóka dolgozik. Még mindig zsong a fejem, ahogy erőtlenül belépek a szobába. Egyetlen mondat jön úgy igazán szívből:
– Azt a kurva!
Zsóka fel is kapja a fejét, és viccesen megjegyzi, hogy talán az irodában nem kéne így beszélnem. Majd bedobok egy tízest.
Az egyik legfantasztikusabb dolog, ami történt a tanév elején: Mónika néni kapott egy konténert, és nagyon-nagyon örül neki. Hogy miért örül valaki ennyire egy konténernek? Azért, mert ez egy olyan konténer, ami egy egész szoba ajtóval és ablakokkal. Mónikának ugyanis nem volt saját helyisége, és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Találkozom vele a tanáriban, és meg is invitál, hogy nézzem meg az új főhadiszállását. Elképesztő... már be is van rendezve: hatalmas polc tele könyvekkel meg játékokkal, és két asztal székekkel. Mától kezdve ide fognak járni a gyerekek egyéni fejlesztésre. Lehuppanok vele szemben az egyik székre, hogy egy kicsit beszélgessünk arról, ami az ötödik-hatodikban – az ő osztályában – történt. Extrém a helyzet, és nem lehet annyiban hagyni. Nemsokára beszélek az egyikük édesapjával...
Nehéz nap volt a mai, de nem volt sokkal nehezebb, mint a legelső élményem a gyerekekkel pontosan egy évvel ezelőtt. Tudom, hogy lassan le fog tisztulni, de türelmesnek kell lennem. Megérkezünk a Széll Kálmán térre. A kezemet nyújtom a srácoknak, az egyikük meg is ölel. Alig bírom lerázni őket.
Eloszlik a tömeg. A távolban egy kedves lány mosolyog rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése