Egy picivel több mint egy évvel ezelőtt volt az első angolórám a Tüskevárban. Szokatlan volt, hiszen ebben az iskolában semmi nem úgy van, mint másutt. A gyerekek néha ocsmányul beszélnek, összeverekednek, kilógnak cigizni, beszólnak a tanárnak, egyszóval: minden olyan megtörténik ebben az intézményben, amiről az egyetemi tanárképzés alatt egy
Egy év után azt kell mondanom, hogy minden egy picit más, és közben minden teljesen ugyanaz. Több diákkal elmélyült a kapcsolatunk, hallgatnak rám, keresik a társaságomat, mesélnek, együttműködnek. Aztán öt perc múlva ugyanúgy szemtelenek, vagy ugyanúgy összeverekednek azokkal, akikkel tavaly is. Mintha egyszerre előbbre lépnénk és körbe-körbe sétálnánk.
A mai első angolóra alacsony hőfokon parázslik. Úton vannak a tankönyvek, de amíg megérkeznek, semmi komolyabba nem szeretnék belekezdeni. Helyette viszont lehetőségem van jobban megismerni az osztályomat. Szinte rögtön konfliktussal kezdjük a napot, ami embert próbáló lesz, mert én sem vagyok a toppon. Az angolóra apropóján az autista Bénit előre ültettem a tábla közelébe Zsuzsa javaslatára. Merthogy nagyon sok neki az inger, amit hátul a többi gyerek között kap. Szerdán már volt egy komoly beszélgetésem két emberrel. Most úgy tűnik, lesz még egy az egész osztállyal. Miután Béninek sikerül minden cuccával együtt előre költözni, ugyanazon percben – vélhetőleg a sok inger hatására – megint elindul az önkéntelen kar- és fejrángatózása. Ezúttal még többen kezdik el őt utánozni, hangosan gúnyolni.
Valami elszakad bennem. Megőrzöm a hidegvéremet, és az ilyenkor szokásosan hallható higgadt hangommal megszólítom „az osztályt”. Az indirekt érzékenyítő játékok helyett úgy döntök, hogy ezt a témát most direkt módon fogjuk elővenni. A döntésemért vállalok minden felelősséget. Hogy miért ezt az utat választom? Azért, mert Bénit az előző osztályában kiközösítették, a történet pedig úgy ért véget, hogy az egyetlen védelmezőjét akarták elővenni. Az első gondolatom: az én osztályomban ez nem fog megtörténni. Egy rövid monológgal nyitom meg a beszélgetést. Emlékeztetem őket, hogy mindnyájunknak vannak problémái. Mindnyájunknak megvannak azok a dolgok, amelyekkel nap mint nap küzdenünk kell. Vannak, akik nehezen olvasnak, vannak, akik nehezen figyelnek... értik a lényeget. Rövidesen elkezdenek reflektálni a saját helyzetükre. Néhány perc elteltével már ott tartunk, hogy többen Béni védelmére kelnek afféle bocsánatkérés gyanánt. Dorka felteszi az i-re a pontot:
– Szeretsz engem, Béni?
– Igen.
A következő óra – ami egyelőre kompetencia tananyag híján osztályfőnöki óra – engem helyez célkeresztbe. Nem is vagyok erre felkészülve, de hamar el kell fogadnom a szituációt. Az első kérdésem hozzájuk, hogy hogy tetszett nekik az első hét, mit tapasztaltak. Zénó egyszer csak beküldi az elsőt:
– Ne haragudj, de szerintem te nem vagy jó osztályfőnök.
Tudom, hogy ez nem igazán rólam szól, mégis lavinát indít el. Zénó szerint nem veszi jól ki magát, hogy „keménykedek”. Fontos dolog ez. Az egész történet arról szól, hogy vajon én magamat adom-e ebben az osztálykísérői szerepben. Ezen a ponton szeretném elmondani minden hozzám hasonlóan pályakezdő vagy leendő kollégának: a diákok ilyen szinten látnak belénk. Mindig megtalálják a gyenge pontjainkat. A különbség az egyes intézmények vagy osztályok között csupán az, hogy ezt a tudtunkra is adják-e vagy sem. Soha ne reménykedj benne, hogy bármit el tudsz rejteni előttük!
Megbeszéljük, hogy milyen égető probléma ez a fiatal tanároknak. Hogy sokan nem tudják szétválasztani a frissen végzett egyetemi hallgató és a tanár szerepét. Az egyik srácom illedelmesen felteszi a kezét:
– Én egyszerre tekintek rád az osztályfőnökömként és haverként.
Ő is arra jut, hogy az egész azért van, mert fiatal vagyok. Miközben mindenki egész meglepő őszinteséggel osztja meg az ezzel kapcsolatos gondolatait, folyamatosan érzem a tiszteletet a részükről. Senki nem akar megsérteni, hanem visszafogottan, a szavaikat óvatosan megválogatva fejtik ki a véleményüket. Sebezhetővé váltam, úgyhogy a legjobb dolog, amit most tehetek: megköszönöm mindenkinek, hogy ilyen őszintén elmondta, amit gondol. Búcsúzóul még egy fantasztikus jelenetnek válok a szemtanújává. Miután oly sokat beszélgettünk a konfliktusról, egymás bántásáról, a figyelmességről, az egyik srác felteszi a kezét. Odafordul a másikhoz, és kulturált hangnemben elmondja neki, hogy mennyire nem esett jól, amit korábban vele csinált, és szerinte nem volt elég figyelmes. Noha nem teljesen értenek egyet a kérdésben, mégis rendezni tudják, majd végül bocsánatot kérnek egymástól. A mindenit! Erre én sem tudok mit reagálni.
Némileg átszellemülten várakozom, hogy elkezdődjön az órám a tizedik osztállyal. Ők már egészen lecsillapodtak, és érezni rajtuk valamiféle különleges harmóniát. Ezt kevés Tüskeváras osztályban lehet érezni. A legtöbb csoportra a káosz jellemző még akkor is, ha vannak nyugodt szakaszaik, vagy egyes emberek között nagyon jó kapcsolat van. Belépek a tanterembe, a zene magától elhallgat, és onnantól kezdve csend és nyugalom van. Pedig tele van a terem. Ezen az órán már egy picit szeretnék belekóstolni az angol nyelvbe. Először is felosztjuk az osztályt két tanulócsoportra, majd a haladókat megkérem, hogy vegyenek részt egy rövid játékban. Meghallgatjuk, hogy beszélnek angolul. Elsőre nagyon nem akarnak megszólalni.
– Hogy fogunk így együtt tanulni? – teszem fel a kétségbeesett kérdést.
– Nehezen és fájdalmasan, tanár úr, de megoldjuk – vágja rá gondolkodás nélkül az egyik új srác.
Ilyen válaszokat egy író sem tudna kitalálni. Ehhez az élet nevű játékot kell játszani.
Miután átéltem egy év után, hogy egy angolórán egymás után folyamatosan angolul beszéltek emberek, megérkeztem a nyolcadik osztályba, ahol szintén béke uralkodik ma. Náluk pedig konkrétan el tudok kezdeni angolt tanítani, amire már jó ideje várok az elmúlt héten. Lelkesek, figyelnek, részt vesznek, felolvasnak, nyelvtanoznak, és a végén még hajlandóak önállóan egy-egy mondatot is kreálni. Hihetetlen élmény, ám közben két lábbal állok a földön. Nem szabad elhinnem, hogy ez egy tendencia. Ami itt most történik, egy szerencsés jó példa, ami nagyban függ attól, hogy éppen kik vannak jelen a tanteremben.
Próbálom összeszedni az embereket, hogy megtartsuk a rövidített zárórát. Tíz percbe telik, amíg mindenkit megtalálok. Ahogy kilépek az épületből, kiszúrom Liát, aki a bejárattól jó pár méterre ücsörög háttal az iskolának törökülésben. Olyan, mintha relaxálna. Odasétálok hozzá.
– Nem jössz zárórára?
– Nem. Relaxálok, hogy megnyugodjak.
Elmosolyodom és egyetlen szó nélkül visszasétálok.
Tömény volt a mai nap. Szükségem van rá, hogy váltsak néhány szót a bölcs kollégákkal. Az első, akihez rohanok, mindig Mónika néni. Hazafelé pedig Ági nénivel buszozunk. Vele mindig olyan érzésem van, mintha a rokonom lenne. Nyitott és szeretetteljes. Nem egyszer egy nagy öleléssel válunk el egymástól. Mindkét beszélgetés sokat ad. Emlékeztet egy fontos dologra – talán a legfontosabbra, amit szem előtt kell tartani egy speciális intézményben: egyet előre, kettőt hátra. Mikor már éppen úgy éreznénk, hogy elértünk, felépítettünk valamit, rögtön pofára is esünk. Ahogyan a gyermekeink viselkedése, úgy a mi munkánk gyümölcse is kiszámíthatatlan és kaotikus. El kell fogadnunk, hogy csodálatos és rettenetes pillanatok váltakoznak folyamatosan, és többnyire irányíthatatlanul.
Mégis... van ennek valami megmagyarázhatatlan varázsa. Talán azért, mert mélységesen emberi. Nincsenek maszkok, nincs színjáték. Mindenki az, ami. Minden egyes napon láthatjuk egymás legjobb és legrosszabb oldalát, és ha az út végén el tudjuk egymást így is fogadni, akkor nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy
révbe értünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése