Április 21.

Kati néni kilátástalan arccal bámul kifelé a busz ablakán. Tömeg van, de mégis üres a mellette lévő hely. Valahogy átküzdöm magam és lehuppanok mellé. A véletlen találkozásból egy hosszú és tartalmas beszélgetés kerekedik. Az egyik legizgalmasabb része, hogy a különböző típusú iskolákban miben mások a gyerekek, mennyire más kihívásokkal kell megküzdenie egy pedagógusnak. Mindegyik helynek megvannak az előnyei és a hátrányai. Tapasztalata szerint egy elitiskolában gyakori, hogy noha a diákok bármilyen feladatot képesek maradéktalanul megoldani, ezt sokszor betanult sémák alapján teszik igazi kreativitást nélkülözve, illetve a feladat végén kapott érdemjegy fontosabb, mint maga a munkafolyamat. A különös késő áprilisi hótakaróban gyönyörködvén feltesszük a költői kérdést: vajon ebből a fajta tanulásból lesz-e hosszú távon valódi tudás?

Ez a téma tökéletesen egybecseng egy vitával, amit én indítottam el tegnap egy egyetemi órán. Felmerült, hogy bizonyos gyerekek azért nem motiváltak egy projekthét során, mert nem kapnak rá jegyet, és így máris okafogyottá válik számukra. Mindamellett, hogy egyetértettem a felvetéssel, előbújt belőlem a végtelenségig gyermekközpontú és maróan kritikus önjelölt oktatási szakértő, és a következővel járultam hozzá a körhöz: „Mi neveljük ki azokat a gyerekeket, akik csak a jegyért hajlandók dolgozni. Nekünk pedagógusoknak kell kollektíven tükörbe néznünk ezért.”

Ahogy belépek a tanáriba, egy bájos ifjú hölgyet pillantok meg az asztalom mellett. Nocsak, egy újabb kedves látogató? Mónika néni odafordul hozzám:
– Hadd mutassam be a lányomat, Nórit.
Mosolyogva kezet nyújtok neki. Nóri egy egész napot lesz nálunk látogatóban, és beül az órákra is. Nálam fogja kezdeni, ami tulajdonképp egy jó döntés, mert általában jól sikerülnek a reggeli órák. Aztán bemehetne hozzád a hetedikbe – javasolják a kollégák. Azt ne! – kiáltok fel kétségbeesetten. Vagy ha mégis, akkor csak bukósisakban. Végül megegyezünk abban, hogy talán a hölgy jelenléte ösztönzőleg hat a kamaszkorú ifjoncok munkakedvére.

Az ötödik-hatodik termében egy hatalmas GOOD MORNING felirat fogad a táblán, mellette pedig egy vigyorgó pálcikaember. Lia rajzolta fel nekem, pontosan ugyanúgy, ahogy én szoktam. Le is fotózom gyorsan. A gyerekek békésen üldögélnek és várják az órakezdést. Gyanús ez nekem... lehet, hogy a mai egy nyugis nap lesz? Nóri beül az első pad szélére. Ismét a mobiltelefonok eltávolításával kezdjük az órát, ami nem egyszerű. Mintha egy drogfüggőtől próbálnám kikönyörögni a cuccot. Az egyik leleményes facsemete végül megragad egy papírdarabot, rajzol rá egy mobilt, majd azt viszi ki az irodába. Feladom.

Amikor végre sikerül sínre kerülnünk, megkérem Nórit, hogy pár mondatban mutatkozzon be az osztálynak. A rövid monológja végén az egyik jó gyermek a túlvégről csak ennyit fűz hozzá: „Hát ez nagyon érdekes...” Ez az iróniával átitatott szemtelenség amolyan Tüskevár-féle vendégszeretet. Ilyenkor egy picit sajnálom a látogatókat, de Nóri óra végén azt mondja, hogy jól érezte magát és cukik a gyerekek. Cukik a gyerekek?! Te nem akarsz itt dolgozni? – kérdezem magamban.

A második óra végén egy picit rendezzük sorainkat. Felvázolom, hogy mit terveztem még az utolsó két hónapra, illetve megosztom velük a legfrissebb ötletemet, ami egy komoly projekt lenne a következő tanévben. Arra gondoltam, hogy a heti három órából az egyik lehetne angol drámaóra. Írnánk közösen egy színdarabot, megtanulnánk, és valamikor előadnánk az egész iskola előtt. Úgy tűnik, tetszik nekik az ötlet. Szinte mindenki felrakja a kezét, hogy szívesen szerepelne benne. Már most felvetem a kérdést, hogy milyen műfajban játszanának szívesen. Ugyanezt szeretném megcsinálni a hetedikkel is, ha vevők rá.

A kilencedikben kezdenek kirajzolódni a történetek a rövidfilmekhez. A hiányosabb részekhez még ötletelünk. Továbbra is kérlelem őket, hogy jövő hétre hozzanak egy féloldalas írott verziót, hogy tovább tudjunk haladni. Hamarosan beszélnünk kell az írás mellett gyártási, rendezői és operatőri feladatokról is. Az utóbbihoz kapcsolódóan lesz elméleti-gyakorlati óra a kamerázásról is – kameramozgásokról, képkivágásokról és világításról. A mai óra fénypontja mégis csak az utolsó öt perc. Arra kérnek, hogy hadd hallgassuk meg együtt a Jég dupla whiskyvel című számot. Miközben teljes hangerővel tombol Charlie a teremben, pedagógushoz egyáltalán nem méltó módon illusztrálom a táblán eme felejthetetlen zenemű főtémáját.

Úgy döntöttem, hogy ma a hetedik osztály első óráján nem fogok magyarul megszólalni. Mielőtt elkezdjük, felkérem lelkes segítőmet, Misut, hogy álljon ki mellém tolmácsnak. Lilla, aki megint átjött a kilencedikből, meglehetősen célorientált tanuló. Minek a sok sallang? Míg én próbálom elkezdeni az órát bizonyos rituálékkal, ő az első sorban ülve kinyújtja a kezét és azt mondogatja: „Feladatot!” Igyekszem, de addig nem kezdjük el, amíg el nem csendesedik az osztály. Kapnak egy családfáról szóló rejtvényt, amiben meg kell fejteni, hogy az emberek milyen viszonyban vannak egymással. Lássuk, vajon itt működik-e a pármunka. Igen is meg nem is. Az osztály fele elmerül a feladatban, a többiek pedig hamar elunják, mert túl bonyolultnak tűnik. Amikor leguggolok Lilla mellé, ő is azt mondja, hogy ez túl nehéz. Küzdj még! – biztatom angolul. Az óra végére már majdnem megvan az egész. Látod, nem is olyan nehéz.

Egy osztályban, amely tele van tanulási nehézségekkel, magatartászavarral, valamint a bicskanyitogató szemtelenség színes megjelenési formáival, szinte lehetetlen objektíven megítélni egy feladat hatékonyságát. Előfordulhat, hogy mellélövök, mert egy feladat nehezebb a diákok szintjénél, vagy éppenséggel nincs összhangban az ízlésükkel. Ám ugyanekkora esély van arra is, hogy egyszerűen opponálnak, vagy nem elég kitartóak, noha képesek megoldani a feladatot. Erre a feloldhatatlan helyzetre a következő tanáccsal tudok szolgálni: a puding próbája az evés. Elkészítek egy feladatot, beviszem és kipróbálom. Az eddigi tapasztalatok alapján az eredmények igen széles skálán mozognak valahol a „csodával határos módon fél órára belemerültek” és a „megfontolom, hogy folytatom-e a tanári pályámat egy ilyen megalázó kudarc után” között. Mindkét végletet büszkén viselem. Utóbbin még nevetni is szoktam.

Az eddigi kanyargós életutam jelentős része az intuitív tanításról és a szüntelen kísérletezésről szólt. Fontos megjegyeznem, hogy bármilyen jó érzékkel is rendelkezik valaki a tanításhoz, soha nem lesz elegendő pusztán intuíciókra hagyatkozni. Ugyanakkor az effajta tanítás olyan területeket képes fejleszteni, amelyek nélkül én nem engednék útjára egy frissen végzett tanárt. Ha mentor lennék, akkor akár odáig is elmennék, hogy megkérném a hallgatómat, hagyjon üresen tíz percet az egyik óratervéből. Kicsiben megvalósítanánk azt, amit Jeremy Harmer jungle path-ként említ. Ez azt jelenti, hogy nem tervezünk, hanem kizárólag a diákok felől érkező ingerekre reagálunk. Ők visznek minket. Ez az út kontextustól függően akár veszélyes is lehet, ám két nagyon lényeges dologra vezet rá minket: elkezdünk kizárólag a jelen pillanatra koncentrálni, és ezzel együtt megtanulunk igazán érzékenyen figyelni a diákokra.

Aki pedig olyan iskolába megy tanárnak, mint a miénk, nincs sok választása: kényszerítve van a spontaneitásra. Szoktam vázlatos óratervet írni, de az körülbelül olyan, mintha pontokba szedném, hogy mit fogok csinálni az első randin.

Elérkezett a záróra. Kettesben üldögélünk az egyik hetedikesemmel az aulában lévő asztalnál. Ma csak ő jött korrepetálásra, hogy a család és egyéb kapcsolatok témájával foglalkozzunk. Ő olvas és fordít, én pedig segítek neki. Olyan ő, mint egy kakukktojás a viharos osztályban. Békés lelkű, joviális és együttműködő. Folyton mosolyog és árad belőle a szeretet. Sorsszerű, hogy mi ketten ülünk itt ma délután. A Facebook reggel feldobott egy emléket: egy éve ezen a napon jöttem próbaórát tartani a legfiatalabb osztályba. Utána vele sétálgattam a suli körül, és ez a beszélgetés zajlott le köztünk:

– És mik a kedvenceid?
– Tesi, irodalom és nyelvtan.
– Tesi, irodalom és nyelvtan?
– Igen. Hát meg ha te leszel az angoltanár, akkor az angol.

Április 7.

9 óra 34 perc. Lassan a tetőfokára hág a feszültség a teremben. Éreztem, hogy a mai nap ilyen lesz. Már kezdődne a második angolóra, de Mónika néni éppen itt áll mellettem, és olyan keményen rak helyre néhány embert, hogy még nekem is kerekre nyílik a szemem. Jóllehet pontosan ugyanazt gondoljuk a szóban forgó diákokkal kapcsolatban, rajta mégis érződik a sok év tapasztalat. Nem fogja vissza magát: rendesen odavág a szemtelenségért. Elröppen néhány olyan mondat is, amiért sehol nem adnának diplomát, ám egy ilyen iskola legifjabb osztályában sajnos olykor nincs más út, és ezt nekem is el kell fogadnom.

Jómagam ritkán szoktam idáig eljutni, és ennek több oka van. A legjelentősebb talán, hogy van egy nevetségesen naiv és idealisztikus képem a jó pedagógusról, és ebbe a képbe nehezen tudom beleerőltetni az igazán kemény fellépést. Azért írom ezt némileg önironikusan, mert már hónapokkal ezelőtt világossá vált, hogy a valóság nem így működik. Olyannyira nem, hogy bizonyos esetekben éppen azzal vívok ki tiszteletet, ha megmutatom, ki az úr a háznál. Ez pedig pedagógiai értelemben véve egyáltalán nem szükséges rossz. Furcsa lehet elsőre, ám a szigorúságot gyakran a diákok maguk követelik meg. Ösztönösen megpróbálják legyőzni a tanárt, de mégis megnyugvással tölti el őket, ha ez nem sikerül. Rájönnek, hogy egy erős valaki áll a másik oldalon, akire lehet támaszkodni. Bonyolult sakkjáték ez, ahol nem mindig lehet jót lépni. Ugyanis ha olyan napjuk van, mint ma, akkor könnyedén előfordulhat az is, hogy az erélyes fellépésre válaszul pofán röhögnek. Ahogyan ez ma is történik.

Valahogy átvészeljük ezt az órát. Összesen két diák maradt, akiket még nem veszítettem el. Ők jelentkeznek egy kreatív írás feladatra. Leülnek egymás mellé, én pedig színes kártyákkal tapétázom ki az asztalt. A kártyákon mindenféle szavak, kifejezések vannak segítségnek. A feladat lényege: valamiféle emberi kapcsolatot ábrázoló kép alapján írniuk kell néhány mondatot. „Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? Mit szoktak csinálni?” Az egyik jó gyermek a füzetébe írogat. A másik résztvevő Lia, aki az elején közli velem autistához méltó határozottsággal, hogy ő bizony nem hajlandó most írni, inkább elmondja. Semmi gond. Egy olyan képet választott, amin öt gyerek áll körben és belehajolnak a kamerába. Lia sorra mondja a jobbnál jobb mondatokat, én meg közben teleírom velük a táblát. A végén nevet is adunk a kép szereplőinek. Köztük van Stella is, amiről közösen megállapítjuk, hogy egy gyönyörű név.

A kilencedik osztályban felütötte a fejét a bullying. A filmes projekthez létrejött két csoport együttesen kiutált valakit különböző okokból. Mivel elég zavaros az ügy, rákérdezek, hogy mi történt. Össze-vissza mondanak mindenfélét, az áldozat pedig egy ponton kirohan a teremből. Nesze neked, zöldfülű pedagógus, most mit fogsz lépni? Tamás itt van velem, hogy az autistákat segítse, úgyhogy a kapitány tíz percre elhagyja a viharban vergődő hajót. A sírás szélén levő hölggyel kisétálunk az aulába beszélgetni. Feszülten figyelek, és hagyom, hogy levegő után kapkodva elmesélje a történetet az elejétől a végéig. A beszámoló végére már alig lát a könnyektől. Most mit csináljunk? Megpróbálom egy picit megnyugtatni, aztán visszaballagunk a terembe. Muszáj beszélnünk a kialakult helyzetről.
– Nem akarok és nem is fogok beleavatkozni a dolgaitokba, mert semmi közöm hozzá. Viszont megoldást kell találnunk a helyzetre, hogy mindenki részt vehessen a filmezésben, aki szeretne. Létrehozunk egy harmadik csoportot, ahova bárki csatlakozhat.
Óra végére valamelyest csillapodnak a kedélyek, és a magányos hősnőnek már akadt is egy-két támogatója.

Szünetben elém ugrik Lilla, és boci szemekkel kérdezi, hogy nem folytathatnák-e a filmet, amit Misi bácsival elkezdtek az előző órán. Dehogynem! Nem igazán bánom, ha a mai napon nem kell kísérletet tennem a hetedik osztály oktatására. Beülök hátra a laptop és a projektor mellé. Miután mindenki megérkezik, elindítom a filmet. Amit ilyenkor tapasztalok, az mindig lenyűgöz. Legfőképp azért, mert nem értem. A súlyosan hiperaktív gyerekek egytől egyig nyugton ülve bámulják a vásznat egyetlen hang nélkül. Azt hiszem, a tananyagot klasszikus hollywoodi nagyjátékfilm formájában kellene prezentálnom. Kíváncsi lennék az oktatási minisztérium arcára, amikor levélben erre kérek jelentős anyagi támogatást az államtól.

A nap folyamán sokat beszélgetünk Mónikával. Valahogy mindig megtalálom. Hihetetlenül izgalmas, hogy mennyi mindenben másképp gondolkozunk. Én sokkal megengedőbb vagyok a gyerekekkel szemben, mint ő, és már rájöttem, hogy ez inkább személyiségbeli különbség, mintsem tapasztalatbeli. Ő nehezen viseli, ha valaki szemtelen vele, míg rólam könnyebben lepereg. Örök kérdés, hogy hol az egyensúly? Bármi legyen is a válasz, az az egy biztos, hogy nem a szélsőségekben keresendő. A Tüskevár iskola csapatának az egyik legnagyobb erénye, hogy nem hisz az általánosításban. Legyen bár Mónika néninek bármennyire határozott stratégiája a fegyelemproblémák kezelésére, minden alkalommal hozzáteszi, hogy ez az ő elképzelése. Én tegyek belátásom szerint. Egy ilyen környezetben még hasra esni is kellemes érzés.

Megint kezdődik. Zénó és egy osztálytársa egymásnak esnek a folyosón. Bevillan az a szeptemberi nap, ami egy széttört szemüveggel végződött. Nem telik el két másodperc és látom, hogy a szemüveg megint a földre kerül. Odaugranék érte, de nem tudok a közelükbe férkőzni. Szerencsére egy felsős srác kimenekíti a csatatérről, őket pedig hamar szétválasztják.

Beszélünk? – kérdezem Zénótól a tanári előtt. Ma nem volt jó napja. Az előző balhé előtt ma már egyszer állt egy órát az iroda mellett. Megütött valakit, aki csúnyákat mondott neki. Leülünk a termében, de úgy tűnik, most nem akar velem beszélni. Nem is válaszol rendesen a kérdéseimre. Mónika néni megjelenik az ajtóban és ráparancsol, hogy indulás előtt rakja fel az összes széket. Olaj a tűzre. Tudom, hogy Zénó ma minden létező embernél kihúzta a gyufát, de én nem így szeretnék búcsúzni tőle.
– Rakjuk fel őket együtt! Egyet te, egyet én.
Vonakodik, de azért csak belemegy a játékba. Páratlan számú szék van, úgyhogy az utolsót ketten fogjuk meg két oldalt.

Mindjárt 13:55 van. Júliával megbeszéltük, hogy angolozunk egy órát délután. Nem is találkoztam ma még vele, de úgy tervezem, hogy percre pontosan besétálok a termébe. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá. Meglepetésemre 53-kor megjelenik a tanári előtt, hogy ugye jövök-e.
– Még van két percem! – mondom büszkén.
– Hogy maga mekkora egy... – s ezzel vissza is fordul.

Erről a pillanatról valamiért a Casablanca kultikussá vált utolsó mondata jut eszembe.

Április 6.

Helyszín: ELTE BTK, Rákóczi úti épület, 4. emelet

10 óra 8 perc. Mindjárt kezdődik. Most fogom megtartani életem legelső egyetemi óráját. De hogy keveredtem én ide? Úgy, hogy az imádott módszertan tanárunk, Szesztay Margit felkért néhányunkat, hogy amíg ő külföldön van – mert éppen megválasztják az IATEFL elnökének –, helyettesítsük őt az elsőéves mesterszakosok óráján. Amikor jött a levél, majd' kiugrottam a bőrömből. Elsősorban nem azért, mert végre kipróbálhatom, milyen a másik oldalon lenni, hanem azért, mert eljött az idő, hogy valami igazán fontosat osszak meg a hallgatókkal. Valami olyat, amiről sajnálatos módon kevés szó esik a képzésünk alatt. Büszkeséggel tölt el, hogy amit hoztam, valódi küldetésem, amellyel teljes mértékben azonosulni tudok. Remélem, hasznukra válik majd.

A 411-es teremben lesz az óra. Nosztalgikus érzések fognak el, mert két évvel ezelőtt mi is itt kezdtük a módszertan óránkat Margittal. A 411-es amolyan kultikus számmá vált. Ahogy belépek, egy picit megijedek, mert vészjóslóan kevés ember várakozik, annak ellenére, hogy már el is múlt az órakezdés ideje. Megnyugtatnak, hogy később még érkezni fognak páran, illetve „Andris mindig késik”. Fogalmam sincs, ki az az Andris, de fontos embernek tűnik, ha őt külön megemlítik, úgyhogy biztosítom őket arról, hogy Andrist megvárjuk. Addig semmi értelme elkezdeni az órát. Egyelőre csak lányok vannak, ami ezen a képzésen nem egy sokkoló jelenség. A tanáraim folyton elmondták, hogy az én nevemet valahogy könnyebben meg tudják jegyezni.

Most már van hét-nyolc ember, úgyhogy szerintem elkezdhetjük. Kapnak tőlem színes névkártyákat, mert nem merek vállalkozni arra, hogy egy ilyen tömegben mindenki nevét megjegyezzem hallás után. Odahúzom a székemet a félkörben ülő lelkes hallgatótársulathoz. Az első kérésem: mutatkozzanak be, mondják el, hogy milyen tanítási tapasztalatuk volt korábban, és fogalmazzanak meg egy hosszú távú célt vagy álmot a tanársággal kapcsolatban. Ahogy vártam: egy-két embernek még nincsenek komoly tervei, illetve olyan is akad, aki nem is biztos a tanári pályában. Az egyik lány meghat a válaszával. Azt mondja, hogy van egy tíz év körüli tanítványa, aki mindig öleléssel köszönti. Az az álma, hogy a jövőben minél több ilyen élményben legyen része.

Bevezetésképpen arra kérem őket, hogy írjanak fel nehézségeket, amelyekkel egy tanteremben szembetalálhatják magukat. Lassan megtelik a tábla. Bár tudják, hogy miről szól ez az óra, mégsem írja fel senki sem azt, amit végül én írok oda nagy betűkkel: special needs. (Megközelítőleg: sajátos nevelési igény.) A továbbiakban felolvasok nekik két extrém tantermi szituációt, és párokban megvitatják, hogy hogyan reagálnának ilyen helyzetekben. Az első: „Egy diákod eldobja a feladatot és azt mondja: nem érdekel ez a szar.” A második: „Két diákod durva verekedésbe kezd az óra alatt.” A válaszaik igen széles skálán mozognak. Több embertől elhangzik, hogy megpróbálná szétválasztani őket. Aztán az egyik lány jogosan felveti: na de mi van, ha erősebbek nálam?

Hunyjátok be a szemeteket. Szeretnék veletek elutazni valahová. Az egyik leány sóhajával jelzi, hogy nem kedveli az ilyen fajta feladatokat. Tetszik, hogy ilyen őszintén kifejezi a véleményét. Képzeljétek el, hogy várunk a buszra. Felszállunk, és elindulunk felfelé a hegyen. Hamarosan megérkezünk egy erdőbe... Közben nyolc darab kártyát rakok ki az üres székekre. A kártyákon nyolc diák rövid leírása olvasható. Egy szó sem esik arról, hogy nekik bármiféle „problémájuk” lenne. Csupán arról, hogy milyen a viselkedésük az iskolában. Miután megérkezünk egy erdő mélyén megbújó különleges iskola egyik tantermébe, és kinyitják a szemüket, megkérem őket, hogy sétáljanak oda a székekhez, és olvassák el a diákokról szóló néhány sort. Ismerjék meg az osztályukat. Hozzáteszem, hogy amennyiben bárki felfedez bármiféle konkrét dolgot a diákokkal kapcsolatban, akkor azt ossza meg velünk.

Nincsenek véletlenek. A székekre felsorakoztatott diákok körében három főbb eset merül fel. Ezeket fel is vezetjük a táblára: diszlexia, ADHD és autizmus. Az óra utolsó harmadában belemélyedünk ebbe a három nagy témakörbe. Kiosztok mindenkinek két állítást. Ezek az állítások úgy vannak megírva, mintha diákok mondták volna. Például: „idegesít, ha valaki a padján halkan dobol az ujjával” vagy „jobban szeretem, ha a tanár nagybetűkkel ír a táblára”. A feladat az, hogy elolvassák az állításokat, majd megpróbálják összepárosítani őket a három fő kategóriánkkal. Ez majdnem tökéletesen sikerül is. Végül egyenként felolvasom az összes állítást, és tisztázzuk azokat, amelyek nem önmagukért beszélnek. Ilyen volt az is, hogy egy diszlexiásnak nem szerencsés feleletválasztós kérdéseket adni, mert gond van a rövidtávú memóriájával, és mire a végére ér a válaszok olvasásának, elfelejti az előzőeket.

Az utolsó tíz percben drámaibb hangulat uralkodik el a teremben. A képzeletbeli osztályunknak nem minden tagja küzd tanulási nehézségekkel. Vannak olyanok, akiknek a viselkedése rettenetes szociális háttéréből fakad: két diák is van köztük, akik gyermekotthonban nevelkedtek. Azért olyan a viselkedésük, amilyen. Bár némileg nyálasra sikerül, most mégis felvállalom ezt a néhány mondatot, amivel szeretnék elköszönni a csoporttól:
– Eleinte azt gondoltam, hogy egy speciális iskola diákjai különböznek bármilyen hagyományos iskola diákjaitól. Mostanra rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem így van. Pontosan ugyanolyanok. Legyen bármilyen problémájuk, végső soron mindnyájan ugyanarra vágynak: szeretetre, megértése és elfogadásra. Ha ezt megkapják, akkor nagyon hálásak lesznek nekünk.

Miután az Oscar-díjjal letörölgetem a könnyeimet, köszönetet mondok édesanyámnak, és a módszertani árokban rejtőzködő vonósok is befejezik, búcsúzóul még felírom a blogom címét a táblára. Hátha ihletet kap a lelkes tanársereg.

Izgalmas élmény volt ez a másfél óra. Jó volt látni, hogy mennyi elsőéves tanárhallgató van, aki ugyanannyira elhivatott, mint én vagyok. Az óra végén és az utána folytatott beszélgetések viszont kétséget kizáróan rávilágítottak arra, hogy égető szükség van olyan órákra, mint amilyen ez volt. Ugyanis kiderült számomra, hogy vannak, akik ténylegesen – és minden rosszindulat nélkül – azt gondolják, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekekből soha nem lesz senki. A rövid „de igen” jellegű reakcióm a meglepetés erejével hatott egy-két emberre. Ez így nincsen jól. Egy leendő vagy már praktizáló pedagógus nem gondolhat ilyet. Főképp azért, mert a tanárképzés által felelőtlenül éltetett egyik legnagyobb tévhit, hogy többségi iskolában úgysem találkozunk soha ilyesmivel.

Gúnyosan kacsintok magamra, mert ebben a félévben ez a negyedik egyetemi kurzus, amire beszivárogtattam ezt a témát. Ha a hivatalos tantervben nincs benne, akkor majd mi belerakjuk. Ezen igazán nem fog múlni.

Elmélyülő kapcsolatok II.

Március 31., 13 óra 4 perc

Egyre magasabbra és magasabbra pattanok a trambulinról. Egy-egy pillanatra aprónak tűnik minden innen fentről. Olyan, mint amikor álmomban repülök: ijesztő, de valahogy mégis fantasztikus. A testem egészét áthatja a szabadság, s egyszerre átélem, amit ők. Szóval ilyen érzés kiugrálni magukból minden feszültséget, miután kiszabadultak a tanterem fogságából. Most már értem. A tőlük látott mutatványokon felbuzdulva megpróbálok a fenekemre esni és talpra visszapattanni, de elterülök, „mint Hortobágyon a furulyaszó.” Egy diákjaimból álló különítmény vígan kacarászik a profizmusomon. Végtelenül élvezem a nyilvános megaláztatást, viszont amikor arra kérnek, hogy próbáljam meg a szaltót is, jobbnak látom kimászni az arénából. Már csak azért is, mert pár perc múlva kezdődik a korrepetálás.

Mivel a hetedik osztály ma nagyon szépen dolgozott, csak az ötödik-hatodikból jönnek hozzám gyakorolni. Sikerül összeválogatni a három legkülönbözőbb diákot, akikkel körülüljük a beszélgetős szoba bumeráng alakú asztalát. Kicsiben gyakorolhatom a Tüskevár-féle iskolák egyik legnagyobb művészetét: egyszerre háromféle feladaton dolgozom a három emberrel, akik mindeközben még beszélgetnek is. Tőlem jobbra a mai tananyaghoz kapcsolódó rejtvényt töltjük ki, balra képek alapján rajzolás folyik ugyanebben a témában, velem szemben pedig Zénó ül, aki tizenkettedikesek által írt angol nyelvű leveleket fordít magyarra. Ezt a feladatot Péter bácsi adta neki reggel, és meg kell mondjam, telitalálat volt. Fél órán át háromfelé figyelni olyan, mint ugyanennyi ideig három labdát dobálni, de harmóniában dolgozunk együtt. Az utolsó tíz percben Zénóval kettesben maradok, és türelmesen várom, hogy az utolsó egy-két mondatot is leírja. Hihetetlen agya van az angolhoz meg a két nyelv közti átjáráshoz is.

A mai napon valahogy elszigeteltem magam a tanároktól. Egész nap csak pár szót beszéltem velük. A magam útját jártam, a velük való beszélgetés helyett inkább a belső folyamatokra koncentráltam. Sok mindent kell még megértenem azzal kapcsolatban, hogy hogy működnek ezek a gyerekek, s hogy én hogy működöm ővelük. Szeretnék értően állni hozzájuk.

Lassan elindulok. Az aulában találkozom Júliával. Még mindig mosolygok a játékunkon, amiből nem lett semmi. Azt mondta, hogy azért nem jó angolul beszélgetni, mert akkor nem tud engem magázni. Ebbe bele se gondoltam. Úgy tűnik, nem indulok még sehova, mert egy szemvillanás alatt belecsöppenünk egy beszélgetésbe. Azt próbáljuk kitalálni, hogy milyen dalokat lehetne együtt eljátszani. Júliának két problémája van, amit ki is fejt: nagyon mély hangja van, illetve furulyázás közben nem tud énekelni. Pedig egyes daloknál jó lenne, ha menne együtt a kettő.

Tulajdonképp én nem sietek egyáltalán, úgyhogy hirtelen felindulásból felkapom a gitárt Misi bácsi asztaláról. Miután megállapítom, hogy hamis, beszaladok a tanáriba, és ahelyett, hogy hangolót hoznék, leemelem Zeusz bácsi fémhúros gitárját, amin bizonyos akkordokat csak satuval tudok lefogni. Viszont gyönyörű hangja van. Júliával elhelyezkedünk a zongora előtti padon, és a jó múltkorában megbeszélt Ha én rózsa volnék című dallal próbálkozunk, nem sok sikerrel. Túl mély ez neki, nálam meg nincs capo. Elmarad a várt hatás, de ezen hamar túllendülünk, hiszen annyi lehetőség van még. Egyszer csak úgy döntünk, hogy bevonulunk a 12. osztály üres termébe, mert ott nem zavar senki és kiváló az akusztika.

Az ajtót becsukjuk, én pedig odahúzok egy széket a padja mellé. Itt van előttem Steve Earle Galway Girl című számának a szövege meg az akkordjai. Júlia imádja a countryt. Szeretnék minél többet zenélni vele, mert már nincs sok időnk együtt. Hamarosan le fog érett... le fogja tenni azt a bizonyos vizsgát, aztán lehet, hogy nem látom többé. Amíg gondolkozunk, hogy milyen dalok lehetnének még, elkezdek néhány L'art pour l'art marhaságot játszani, amin jókat nevetünk. Nem telik el sok idő, s a gitár hangja elhalkul. Belemerülünk egy egészen másfajta beszélgetésbe. Milyenek vagyunk és milyennek látjuk egymást? Mesél arról, hogy korábban egy elitiskolába járt, ahol nem annyira kedvelték. Júlia olykor húsba vágóan őszinte tud lenni, ami engem a legkevésbé sem zavar, de lehet, hogy nem mindenkinek esik jól. A legmélyebb emberi dolgokról értekezünk, már-már filozófiai magaslatokba emelkedvén. Péter beszalad a terembe valamiért. Elnézést kér és már rohan is ki. Szinte észre sem vesszük.

Percről percre egyre jobban a beszélgetés hatása alá kerülök. Olyan őszinte, valódi, emberi. Lassacskán – mintha a zakómból bújnék ki – levetem magamról a tanári köntöst, mert ez már régen nem tanár-diák pillanat. A múltkori után talán nem meglepő, hogy eljutunk az igazság kérdéséhez is. Isten, hit, kereszténység. Van-e abszolút igazság? Megosztok vele néhány kellemetlen élményt, ami azóta is tüskeként él bennem. Töredelmesen bevallom neki, hogy nem tudok túl sokat erről a témáról, de van egy ötletem. „Taníthatnál engem.” Elsőre meglepődik és furcsának találja, de máris ott terem egy üres papír az asztalon. Mintha kivirágzott volna: lelkesen magyarázza egy rajz segítségével, hogy hogy működik ez az egész a teremtéstől kezdve a bűnbeesésen át a halálig. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Gurulunk lefelé a hegyről. Viccesen elnézést kérek, amiért ott marasztaltam, mert tudom, hogy minden nap el szokott rohanni az utolsó óra után. Rám néz, és Júliásan makacs hangnemben reagál:
– Ha el akartam volna menni, akkor elmentem volna.

– Ebben biztos vagyok.

– Ezt most azt autizmusom miatt mondja?
– Nem. Júlia miatt.
Nem értem elsőre, de aztán választ kapok rá. Elmeséli, hogy volt olyan ember az életében, aki azért barátkozott vele, mert milyen menő dolog autistával barátkozni.

Elérkeztünk egy hosszú út végére. Állunk a Déli pályaudvari metróbejáratánál. Júlia szemébe nézek, és a következő szavakkal búcsúzom:

– Hálás vagyok neked.

– Miért?

– Mert sokat tanítasz nekem. Nem csak azt, amit ma elmondtál, hanem sok minden mást is.
Számomra kevés felemelőbb és élvezetesebb dolog van az életben, mint egy jó beszélgetés. Nehéz is ezért az elválás, de sajnos menni kell. Jövő pénteken találkozunk.

Viszlát, Zsombor.

Azon tűnődöm, hogy milyen különös küldetés a miénk. Egy tanár és pedagógus feladata az, hogy irányt mutasson a növendékeinek. Segítsen nekik felfedezni és kivirágoztatni a bennük rejlő lehetőségeket. Mindezt úgy kell megtennie, hogy közben nem kényszerít rájuk semmit. A bennünk lévő dolgokból együttesen kell építkeznünk. Nem én megyek át a hídon hozzá, s nem ő jön át hozzám, hanem félúton találkozunk. Nem állhatok vele szemben, hanem a híd széléről nézzük kézen fogva, ahogy csörgedezik előttünk az élet. Ez egy olyan szerepkör, amit nehéz lesz valaha is szavakkal körülírni. Ez varázslat. Talán ezért csinálom.

Elmélyülő kapcsolatok I.

Március 31., 15 óra 44 perc

Elérkeztünk egy hosszú út végére. Állunk a Déli pályaudvari metróbejáratánál, ahol majd elválnak útjaink. Eddig könnyen jöttek a szavak, de most már alig bírok megszólalni a meghatottságtól. Kívánom, hogy mindenkinek legyen az életében sok olyan beszélgetése, mint amilyen nekünk volt ezen a gyönyörű napsütéses délutánon. Eljött hát a végszó ideje. Júlia szemébe nézek, immáron a tanári köntösöm nélkül, és a következő szavakkal búcsúzom:

– Hálás vagyok neked.

7 órával korábban

Kezet fogunk, összeütjük a vállunkat, majd az öklünket is – így köszöntjük egymást minden pénteken az egyik hetedikesemmel, és ugyanígy köszönünk el a nap végén. Kellemes a légkör a gyerekek közt ma reggel, annak ellenére, hogy tegnap hatalmas balhé volt. Péter összehívta az egész iskolát, hogy két órán keresztül a dohányzás egyre égetőbb problémájáról füstölögjenek. Az általános iskolások között is van, aki cigizik, és ez nagy baj. Zeusz bácsi két táborra osztotta a diákokat: dohányosok és nem dohányosok. Ezután végigkérdeztek egyenként mindenkit, hogy fizikai szükséglete-e a cigaretta, vagy kibírná-e nélküle iskolaidő alatt. Ma délben lesz egy újabb rövid megbeszélés emiatt.

Pedagógusként talán az egyik legkomolyabb feladat, hogy megtanuljuk szétválasztani és külön kezelni egy gyerek dolgait, ami nem egyszerű feladat. Mit gondoljak, ha egy egyébként kedves és jószívű diákomból éppen árad a rosszindulat, a gonoszság, és a szemem láttára provokál valakit? Csak kapkodom a fejem, mert mindenkinek hullámzik a viselkedése. Az egyik pillanatban figyelnek, aztán hirtelen nem. Az egyik pillanatban kedvesek egymással, aztán durván bántják egymást. Olykor néhány másodpercre elveszítem a józan ítélőképességemet. Az egyik diákom eleinte dolgozik rendesen, majd megunja és félredobja a feladatlapot. Látványosan ellenáll, közben meg néha odaszól a többieknek valami bicskanyitogatót. Később látom, hogy elmélyülten rajzol egy szép autót, amit ki is színez. Amikor elkészül, átnyújtja nekem azzal, hogy ezt nekem rajzolta. Óra végén kapok tőle még egyet.

Szünetben ott találom a trambulinon. „Mit kapok cserébe a rajzokért?” Miután tisztázzuk, hogy ajándékért nem illik cserébe semmit kérni, megkérdezi, hogy nincs-e kedvem kipróbálni a trambulint. Most tudatosul bennem, hogy még tényleg soha nem voltam rajta, pedig biztos nagyon mókás. Sajnos most nincs időm, de megígérem, hogy később jövök. A szóbeli megállapodás nem elég: a trambulin hálója fölött nyújtja a kisujját, hogy megpecsételjük a dolgot. Nincs mese, ma én is ugrálni fogok!

A mai harmadik órában már egyedül megyek az összevont kilencedik-tizedik osztályba, hogy filmezésről beszélgessünk. Hihetetlen számomra, hogy még a hetedikben húsz percet azzal töltök, hogy mindenkit leszedjek a másikról, eloltsam a tüzet, hatástalanítsam a bombát és elkobozzam a mobilokat, addig ebben a túlzsúfolt teremben negyven percen át egy pisszenést nem hallok. Érdeklődve figyelnek és aktívan részt vesznek. Ma átvesszük újra a filmkészítés fázisait, illetve tisztázzuk végre, hogy a csapatok milyen műfajban szeretnének alkotni. A horror és a vígjáték mozgatja meg leginkább a fantáziájukat. Jövő hétre már várok egy rövid szinopszist mindenkitől. Beszélgetünk a magyar film helyzetéről is. Félve teszem fel a kérdést, hogy van-e bárki az osztályban, aki szokott régi magyar filmeket nézni. Majdnem hanyatt esem, amikor több kéz is a magasba lendül, és az egyik tizedikes lány azt is elmondja, hogy imádja az 1962-es Mici néni két élete című vígjátékot.

Épp a tanári ajtaja mellett ácsorgok a folyosón. Olyan, mint egy forgalmas pályaudvar csúcsidőben. Á, jó napot Zsombor tanár úr! – szerintem ma már harmadszor nyújtja nekem a kezét az egyik srácom, ugyanazzal a mosollyal. Feltűnik Júlia is. Megáll a fűtőtestnek támaszkodva, mint mindig.
– Hogy sikerült a tegnap este? – kérdezi. Először nem is esik le, hogy az angol klubra gondol. Kiderül, hogy már mindent kinyomozott ezzel kapcsolatban. Mondja, hogy neki is a beszédet kéne gyakorolnia, az írás már jól megy. Felajánlom neki, hogy nagyon szívesen segítek gyakorolni az éretts... arra a csúnya dologra, aminek nem mondom ki a nevét. Illetve egy vicces játékot is kitalálok itt helyben: minden második szünetben csak angolul beszélhetünk egymással. Nem lelkesedik az ötletért. Annál jobb!

Egyre többen gyűlnek körénk, így már elég nehéz beszélgetni. Egy órával ezelőtt elkövettem azt a végzetes hibát, hogy a hetedikes Timit játékból én is megkergettem. Most megint itt áll előttem és arra kér, hogy fussunk. Miért is ne? Őt boldoggá teszi, engem meg emlékeztet arra, hogy mennyire nem vagyok formában. Nem baj, a végén kiderül, hogy ő sem annyira. Amikor levegő után kapkodva, teljesen leizzadva visszaérünk az aulába, legszívesebben halomban feküdnénk a földön. Te jó ég, és én ma még ugrálok is...