Az őrület határán

Kedves Olvasóm! A Tüskevár Apródja blog az utolsó részhez érkezett. Ahogyan lenni szokott, a cselekmény véget ér, de a történet folytatódik. Az idei tanévtől kezdve heti három napot vagyok az iskolában, így nincs időm arra, hogy rendszeresen és ilyen részletességgel beszámoljak az ott töltött napokról. Az egyéves kaland pont arra volt hivatott, hogy az olvasó velem együtt élje át egy pályakezdő tanár küzdelmeit egy speciális oktatási intézményben – hogy a hasonló cipőben járó tanártársaim képet kapjanak az efféle munka velejáróiról, s hogy az oktatás világát távolabbról szemlélő emberek bepillantást nyerjenek egy sor nem mindennapi emberi történetbe. Köszönöm, hogy velem tartottál. Ne búsulj, mert bár e blog nem tartogat több írást, néhány héten belül útnak indul az utódja, ahol szélesebb spektrumon fogok föl-alá sétálgatni pedagógiai, módszertani és oktatásügyi témákban.

***

Október 17. kedd, 8 óra 24 perc.

Itt vannak – mondja Péter. Belépek az igazgatói irodába. A kanapén ott ül ő, az osztályom egyik diákja, a fiú. Bal oldalán az édesapja, apu, jobb oldalon pedig valaki, akiről már sokat hallottam, de még sosem találkoztam vele: a fiú vér szerinti anyja, anyu. Az első benyomásom anyuról nem valami kellemes. Jóllehet teljesen máshogy képzeltem el a történetek alapján, és ahhoz képest valóban pozitívabb, a sötét haja, a fekete ruhája mégis rémisztő külsőt varázsol neki. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, úgyhogy egy gyors bemutatkozás után – Tüskeváras tanárhoz méltó spontaneitással – egy pillanat alatt megtalálom az egyetlen kibúvót, amivel még késleltethetem a beszélgetést. Már csak az én kezemben nincsen frissen főtt kávé. Kiszaladok hát.

A mai napon nem kellene itt lennem, múlt héten mégis megígértem apunak, hogy ma reggel feljövök, mert a fiúval komoly problémák vannak év eleje óta, és már kezd tarthatatlanná válni. Megegyeztünk abban, hogy rendhagyó módon megpróbáljuk az édesanyját is meghívni, ezzel is megmutatván neki, hogy mennyire igyekszünk törődni vele. A fiú élete korántsem egyszerű. Kiskorában elkerült anyutól, azóta az édesapjával, a féltestvérével (egy kishúggal) és a nevelőanyjával él. Emellett – és vélhetően ennek is köszönhetően – súlyos figyelem- és magatartászavarral küzd. A nevelőanyával rendszeresen szoktam beszélgetni, és minden alkalommal elmondom magamnak, hogy le a kalappal. Elférne még jó néhány hasonlóan érzékeny és intelligens szülő ebben a társadalomban. Fogalma sincs, hogy mennyire felnézek rá, mert én már jó eséllyel megőrültem volna ebben a végtelenül komplikált és sokszor elviselhetetlen helyzetben, miközben ő továbbra is földöntúli nyugalommal képes küzdeni. Az iránta viseltetett szimpátiám és együttérzésem vezetett el oda, hogy a fiú vér szerinti anyját elkönyveljem egy boszorkánynak, aki a károkozáson kívül mást nem tudott tenni ennek a gyereknek az életében.

Körbenézek, hátha megérkezett már Feri bácsi, a pszichiáter, hogy vele is tudjanak beszélni. Mint kiderül, ő csak később fog megjönni. A sorsom elkerülhetetlen. Vissza kell sétálnom az irodába, és – életemben először osztálykísérői szerepben – el kell indítanom egy hosszú és komoly beszélgetést az osztályom egyik diákjáról úgy, hogy a szülei ülnek a két oldalán. Csak mi négyen vagyunk itt. Becsukom mindkét ajtót. Felszínesebb gondolatokkal kezdünk, ami egy kicsit megalapozza a hangulatot. Elmondom nekik, hogy én az osztályomban év eleje óta az őszinte kommunikációt hirdetem, s az első hét kezdeti konfliktusait is ebben a szellemben igyekeztük átvészelni. Ezzel vezetem be azt a törekvésemet, hogy a ma reggeli beszélgetés is legyen hasonlóan őszinte és szókimondó, mivel a szituáció oly mértékben extrém, hogy a köntörfalazás nem visz minket előrébb.

Érzem az egyre növekvő feszültséget a szobában. Apa és fia vitatkoznak arról, hogy mi helyes és mi nem, miközben azt próbáljuk fejtegetni, hogy a fiúnak miért vannak ilyen durva reakciói az osztálytársai megnyilvánulásaira. Óvatosan, fokozatosan dobom be a komolyabbnál komolyabb részeit ennek a történetnek. Látszik, amint a fiú egyre idegesebbé és szemtelenebbé válik, mert mérhetetlen belső feszültséget generál benne a sorozatos szembesítés. Lassan kezd izzani a levegő. Folyamatosan anyu arcát figyelem, mert még nem tudok róla semmit. Próbálom fürkészni, hogy hogyan viszonyul az egész kialakult helyzethez. Meglepetésemre ő is nagyon érzékenyen és konstruktívan vesz részt a beszélgetésben. Elérkezünk az első kritikus ponthoz, amikor a fiú száját újfent elhagyja az a mondat, amit már több mint egy éve hallgatunk tőle: nem törődik velem senki. Halkan és visszafogottan, de annál határozottabban ráütök az asztalra, és megismétlem azt, amit apu az imént többször elmondott neki: nincs még egy iskola Budapesten, ahonnan ne vágnák ki azonnal ilyen viselkedéssel. Jelenleg a Tüskevár az utolsó hely, ahol kirúgás helyett a legjobb szándékkal segíteni akarnak neki.

Nem állunk meg, amíg el nem pattan a húr. Bedobom az utolsó témát is, amit ma említeni szeretnék. A fiú szemébe nézek és elmesélem neki, hogy múlt pénteken megkeresett egy lány az osztályból és segítséget kért tőlem. „Azt mondta nekem, hogy kezd félni tőled, mert olyanokat teszel vele és olyanokat mondasz neki. Mit gondolsz erről?” Össze van zavarodva, de a ködöt szinte rögtön felváltja a durva ellentámadás. Átkapcsol kendőzetlen visszabeszélésbe. Láthatóan gyenge pontján találtam el. Nem kellemes, de tudom, hogy muszáj. Pár percig még próbálunk higgadtak maradni és kibogozni, hogy mi is vezetett ehhez a viselkedéshez. Bevallja, hogy azért fél tőle az a lány, mert ocsmány szexuális töltetű dolgokat mondogat neki, már-már zaklatja ezekkel. Idáig bírta. Amikor visszatér a tekintetem a kanapéhoz, látom, hogy már anyu vállán sír. Itt most abba kell hagynunk. Tartsunk szünetet.

Aput kiviszem a tanáriba és becsukom az ajtót. Ők ketten ott maradnak a kanapén. Idekint apu kezébe adom a frissen húrozott gitáromat, mert ő maga is a gitár megszállottja. Kedélyesen elcsevegünk, miközben ő penget egy keveset. Újra körbejárom az épületet, hátha megjött már Feri bácsi. Még mindig nem. Javaslom, hogy menjünk ki egy kicsit a friss levegőre, elvégre olyan szép idő van. Bemegyek szólni a többieknek is. Anyu és apu előremennek, a fiú pedig megáll előttem. Nem tudom eldönteni, mit olvasok ki a szemeiből. Nem is kell, mert megint sírni kezd. Simogatom a karját, mondogatom neki, hogy nincs semmi baj, és adok neki egy zsebkendőt.

Mind a négyen kint ücsörgünk a hátsó udvarban. Anyuval ülök az egyik padon, apu a másikon, és éppen valami kavicsos játékra próbálja tanítani a fiút. Nézünk magunk elé némán, mígnem egyszer csak anyu megtöri a csendet. Egyetlen levegővétellel elmeséli nekem az egész élettörténetét. Bipoláris zavara van, amit korábban nem volt hajlandó gyógyszerrel kezelni, és olyankor a depressziós szakaszt alkohollal próbálta túlélni. Kábítószerezett is. Ma viszont már egyiket sem csinálja, egy ideje absztinens. Bámulok a gyönyörű kék szemeibe. Nyugalmat és összeszedettséget látok bennük, és bármennyire szeretném, a kezdeti bizalmatlanságom együttérzésbe fordul. Ez a nő sokat küzdött azért, hogy normális állapotba kerüljön. A helyzet a fiával mégsem változhat. Pedig a megérkezésem óta üvölt, hogy milyen mély kötelék van köztük, s hogy a fiút milyen mélységesen megnyugtatja az anyja közelsége. Ma délután pedig haza kell mennie a nevelőanyjához, aki pontosan ugyanannyira szereti, és pontosan ugyanannyit tett meg érte ebben az életben.

Megjött Feri bácsi. Azonnal tudja fogadni őket az orvosi szobában. Anyunak viszek még egy bögre kávét pont ugyanannyi tejjel és két cukorral. A következő szünetben a fiú megint bekattan. Első körben odasétál ahhoz a bizonyos lányhoz az osztályban, és közli vele, hogy holnapra haljon meg. Ezután teljesen ok nélkül beleköt egy nála fiatalabb és egy fejjel alacsonyabb srácba. Nem kíméli, úgyhogy hamar sírásba is hajszolja. Elindult a pusztítás. Milyen ironikus, ahogy fordul a kocka. A srácot, akit egyébként nem bírok elviselni a tanteremben, hirtelen sajnálni kezdem. Az igazgató úr a legjobbkor jön. Az önkívületi állapotban lévő fiú nem titkolja, hogy szándékosan és teljesen ok nélkül kezdte verni a kisebbet. Péter húsz centire áll tőle és farkasszemet néznek. Mondogatja neki, hogy őt próbálja bántani, ne a nála kisebbet. A fiú dermedten áll, nem mond semmit. Undorító az ilyen – mondja neki Péter, majd mindketten elfordulunk tőle és továbbállunk. Nem sokkal később, immár higgadtan megjelenik mögöttem a tanáriban és emlékeztet az imént történtekre:
– Na látod, ilyen nem szeretnék lenni.
– Még nincs minden veszve.

Mi lesz veled, te fiú? Mi lesz, ha egyszer azt mondják neked, hogy ennyi volt? Az élet igenis igazságtalan. Ez a gyerek semmiről nem tehet, ami vele történik. Rossz döntések sorozata vezetett oda, hogy két szék között a pad alá esett, s most kétségbeesetten kapálózik. Próbálja megtalálni a helyét ebben a kegyetlen útvesztőben. Mindeközben pedig minden áldott nap azért küzdünk, hogy ne romboljon le, ne égessen fel maga körül mindent – hogy ne üldözzön el mindenkit, aki szereti és erőn felül segíteni próbálja őt. Lehet, hogy irreális igényeim vannak, de elképzelek egy olyan utópisztikus tanárképzést, ahol a pedagógia-pszichológia órákon ilyen történetekről beszélgethetünk. Talán ez még adhatna is nekünk valamit – ahelyett, hogy éveken át a használhatatlan idealista oktatási maszlagot hallgatjuk. Egy szép napon visszatérek oda.

***

Másodjára sikerült hajtogatnom egy tulipánt barackszínű papírból. Elsőre nem ment, mert egy hajtást kifelejtettem, és nem voltak szirmai. Egy tulipán szirmok nélkül olyan, mint egy 21-es busz Tüskeváras gyerekek nélkül. Unalmas és értelmetlen. Inkább újracsináltam. Akkurátusan elegyengetem az alját és kihajtom a szirmokat. A maradék papírdarabokat összefogom, feltekerem és megcsavarom. Ez lesz a szára, amit bele is illesztek a virág alján lévő lyukba. Elindulok az osztálytermem felé kezemben a virággal. Péter áll az ajtóban, várja a gyerekeket, hogy elkezdődhessen az óra. „Zsombor, igazán nem kellett volna.” Mosolygok rá, aztán befordulok az ajtón és megállok a lány előtt. Sok volt ez neki. Nem minden nap mondják valakinek, hogy haljon meg. Átnyújtom neki a virágot. Ma ő kapott, holnap majd a többi hölgy is.

Mindenkinek kijár egy csepp emberség – itt, az őrület határán.

Szeptember 15.

Egy végtelen történet

Egy picivel több mint egy évvel ezelőtt volt az első angolórám a Tüskevárban. Szokatlan volt, hiszen ebben az iskolában semmi nem úgy van, mint másutt. A gyerekek néha ocsmányul beszélnek, összeverekednek, kilógnak cigizni, beszólnak a tanárnak, egyszóval: minden olyan megtörténik ebben az intézményben, amiről az egyetemi tanárképzés alatt egy kurva szó nem esik. Hogyan reagálnál, ha rajtakapnál egy diákot, hogy éppen téged gúnyol? – hangzik a kérdés egy pedagógia órán. Valójában ez egy kiváló szűrőkérdés lehetne, mert aki egy ilyen szituációt nem humorral kezel, annak véleményem szerint nincs helye a pályán. Vagy ha mégis marad, akkor az senkinek nem lesz könnyű. Bármennyire jó kérdés ez, úgy gondolom, hogy a felszínt kapargatjuk. Én ilyen kérdéseket tennék fel: Hogyan reagálnál, ha egy diákod közölné veled, hogy más tanárok sokkal jobbak nálad? Hogyan reagálnál, ha két diák óra alatt állna neki cigarettával seftelni? Hogyan reagálnál, ha egy diákod odahozna egy képet egy meztelen női fenékről? Ezekre a kérdésekre én sem tudtam a választ, de meg kellett találnom a másodperc törtrésze alatt. Ilyen hely ez.

Egy év után azt kell mondanom, hogy minden egy picit más, és közben minden teljesen ugyanaz. Több diákkal elmélyült a kapcsolatunk, hallgatnak rám, keresik a társaságomat, mesélnek, együttműködnek. Aztán öt perc múlva ugyanúgy szemtelenek, vagy ugyanúgy összeverekednek azokkal, akikkel tavaly is. Mintha egyszerre előbbre lépnénk és körbe-körbe sétálnánk.

A mai első angolóra alacsony hőfokon parázslik. Úton vannak a tankönyvek, de amíg megérkeznek, semmi komolyabba nem szeretnék belekezdeni. Helyette viszont lehetőségem van jobban megismerni az osztályomat. Szinte rögtön konfliktussal kezdjük a napot, ami embert próbáló lesz, mert én sem vagyok a toppon. Az angolóra apropóján az autista Bénit előre ültettem a tábla közelébe Zsuzsa javaslatára. Merthogy nagyon sok neki az inger, amit hátul a többi gyerek között kap. Szerdán már volt egy komoly beszélgetésem két emberrel. Most úgy tűnik, lesz még egy az egész osztállyal. Miután Béninek sikerül minden cuccával együtt előre költözni, ugyanazon percben – vélhetőleg a sok inger hatására – megint elindul az önkéntelen kar- és fejrángatózása. Ezúttal még többen kezdik el őt utánozni, hangosan gúnyolni.

Valami elszakad bennem. Megőrzöm a hidegvéremet, és az ilyenkor szokásosan hallható higgadt hangommal megszólítom „az osztályt”. Az indirekt érzékenyítő játékok helyett úgy döntök, hogy ezt a témát most direkt módon fogjuk elővenni. A döntésemért vállalok minden felelősséget. Hogy miért ezt az utat választom? Azért, mert Bénit az előző osztályában kiközösítették, a történet pedig úgy ért véget, hogy az egyetlen védelmezőjét akarták elővenni. Az első gondolatom: az én osztályomban ez nem fog megtörténni. Egy rövid monológgal nyitom meg a beszélgetést. Emlékeztetem őket, hogy mindnyájunknak vannak problémái. Mindnyájunknak megvannak azok a dolgok, amelyekkel nap mint nap küzdenünk kell. Vannak, akik nehezen olvasnak, vannak, akik nehezen figyelnek... értik a lényeget. Rövidesen elkezdenek reflektálni a saját helyzetükre. Néhány perc elteltével már ott tartunk, hogy többen Béni védelmére kelnek afféle bocsánatkérés gyanánt. Dorka felteszi az i-re a pontot:
– Szeretsz engem, Béni?
– Igen.

A következő óra – ami egyelőre kompetencia tananyag híján osztályfőnöki óra – engem helyez célkeresztbe. Nem is vagyok erre felkészülve, de hamar el kell fogadnom a szituációt. Az első kérdésem hozzájuk, hogy hogy tetszett nekik az első hét, mit tapasztaltak. Zénó egyszer csak beküldi az elsőt:
– Ne haragudj, de szerintem te nem vagy jó osztályfőnök.
Tudom, hogy ez nem igazán rólam szól, mégis lavinát indít el. Zénó szerint nem veszi jól ki magát, hogy „keménykedek”. Fontos dolog ez. Az egész történet arról szól, hogy vajon én magamat adom-e ebben az osztálykísérői szerepben. Ezen a ponton szeretném elmondani minden hozzám hasonlóan pályakezdő vagy leendő kollégának: a diákok ilyen szinten látnak belénk. Mindig megtalálják a gyenge pontjainkat. A különbség az egyes intézmények vagy osztályok között csupán az, hogy ezt a tudtunkra is adják-e vagy sem. Soha ne reménykedj benne, hogy bármit el tudsz rejteni előttük!

Megbeszéljük, hogy milyen égető probléma ez a fiatal tanároknak. Hogy sokan nem tudják szétválasztani a frissen végzett egyetemi hallgató és a tanár szerepét. Az egyik srácom illedelmesen felteszi a kezét:
– Én egyszerre tekintek rád az osztályfőnökömként és haverként.
Ő is arra jut, hogy az egész azért van, mert fiatal vagyok. Miközben mindenki egész meglepő őszinteséggel osztja meg az ezzel kapcsolatos gondolatait, folyamatosan érzem a tiszteletet a részükről. Senki nem akar megsérteni, hanem visszafogottan, a szavaikat óvatosan megválogatva fejtik ki a véleményüket. Sebezhetővé váltam, úgyhogy a legjobb dolog, amit most tehetek: megköszönöm mindenkinek, hogy ilyen őszintén elmondta, amit gondol. Búcsúzóul még egy fantasztikus jelenetnek válok a szemtanújává. Miután oly sokat beszélgettünk a konfliktusról, egymás bántásáról, a figyelmességről, az egyik srác felteszi a kezét. Odafordul a másikhoz, és kulturált hangnemben elmondja neki, hogy mennyire nem esett jól, amit korábban vele csinált, és szerinte nem volt elég figyelmes. Noha nem teljesen értenek egyet a kérdésben, mégis rendezni tudják, majd végül bocsánatot kérnek egymástól. A mindenit! Erre én sem tudok mit reagálni.

Némileg átszellemülten várakozom, hogy elkezdődjön az órám a tizedik osztállyal. Ők már egészen lecsillapodtak, és érezni rajtuk valamiféle különleges harmóniát. Ezt kevés Tüskeváras osztályban lehet érezni. A legtöbb csoportra a káosz jellemző még akkor is, ha vannak nyugodt szakaszaik, vagy egyes emberek között nagyon jó kapcsolat van. Belépek a tanterembe, a zene magától elhallgat, és onnantól kezdve csend és nyugalom van. Pedig tele van a terem. Ezen az órán már egy picit szeretnék belekóstolni az angol nyelvbe. Először is felosztjuk az osztályt két tanulócsoportra, majd a haladókat megkérem, hogy vegyenek részt egy rövid játékban. Meghallgatjuk, hogy beszélnek angolul. Elsőre nagyon nem akarnak megszólalni.
– Hogy fogunk így együtt tanulni? – teszem fel a kétségbeesett kérdést.
– Nehezen és fájdalmasan, tanár úr, de megoldjuk – vágja rá gondolkodás nélkül az egyik új srác.
Ilyen válaszokat egy író sem tudna kitalálni. Ehhez az élet nevű játékot kell játszani.

Miután átéltem egy év után, hogy egy angolórán egymás után folyamatosan angolul beszéltek emberek, megérkeztem a nyolcadik osztályba, ahol szintén béke uralkodik ma. Náluk pedig konkrétan el tudok kezdeni angolt tanítani, amire már jó ideje várok az elmúlt héten. Lelkesek, figyelnek, részt vesznek, felolvasnak, nyelvtanoznak, és a végén még hajlandóak önállóan egy-egy mondatot is kreálni. Hihetetlen élmény, ám közben két lábbal állok a földön. Nem szabad elhinnem, hogy ez egy tendencia. Ami itt most történik, egy szerencsés jó példa, ami nagyban függ attól, hogy éppen kik vannak jelen a tanteremben.

Próbálom összeszedni az embereket, hogy megtartsuk a rövidített zárórát. Tíz percbe telik, amíg mindenkit megtalálok. Ahogy kilépek az épületből, kiszúrom Liát, aki a bejárattól jó pár méterre ücsörög háttal az iskolának törökülésben. Olyan, mintha relaxálna. Odasétálok hozzá.
– Nem jössz zárórára?
– Nem. Relaxálok, hogy megnyugodjak.
Elmosolyodom és egyetlen szó nélkül visszasétálok.

Tömény volt a mai nap. Szükségem van rá, hogy váltsak néhány szót a bölcs kollégákkal. Az első, akihez rohanok, mindig Mónika néni. Hazafelé pedig Ági nénivel buszozunk. Vele mindig olyan érzésem van, mintha a rokonom lenne. Nyitott és szeretetteljes. Nem egyszer egy nagy öleléssel válunk el egymástól. Mindkét beszélgetés sokat ad. Emlékeztet egy fontos dologra – talán a legfontosabbra, amit szem előtt kell tartani egy speciális intézményben: egyet előre, kettőt hátra. Mikor már éppen úgy éreznénk, hogy elértünk, felépítettünk valamit, rögtön pofára is esünk. Ahogyan a gyermekeink viselkedése, úgy a mi munkánk gyümölcse is kiszámíthatatlan és kaotikus. El kell fogadnunk, hogy csodálatos és rettenetes pillanatok váltakoznak folyamatosan, és többnyire irányíthatatlanul.

Mégis... van ennek valami megmagyarázhatatlan varázsa. Talán azért, mert mélységesen emberi. Nincsenek maszkok, nincs színjáték. Mindenki az, ami. Minden egyes napon láthatjuk egymás legjobb és legrosszabb oldalát, és ha az út végén el tudjuk egymást így is fogadni, akkor nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy

révbe értünk.

Szeptember 13.

Cselényi Péter bácsival beszélgetek fölfele menet. Ő az a különleges kolléga, aki tíz évig a hármas metrót vezette, majd úgy döntött, tanítani kezd. Pár hónapja mesélt erről mindenféle drámai fordulatot nélkülözvén. Úgy fogalmazott, neki mindig is ez volt a nagy álma: ajtót nyitni-zárni meg tanítani. Egy húszperces csevej az esetek többségében izgalmas és tanulságos – mint amikor tavaly augusztusban Feri bácsi összefoglalta a gyermekpszichiátria lényegét, illetve a különféle problémákat, amelyekkel a gyerekeink küzdenek. Péter most egy rövid monológjában éppen azt tárja elém, hogy a Tüskevárasoknak semmivel nincs könnyebb dolga pusztán attól, mert nem állami fenntartású iskola. Adott esetben nagyon is hasonló gondokkal küszködünk, és erre még rájön a nem mindennapi gyerekanyag. Ide valóban emberfeletti elhivatottság és kitartás szükséges. Ahogy az igazgató úr, Péter fogalmazott másfél éve a telefonban: itt varázsolni kell.

Az én elhivatottságom leginkább az osztályom iránti törődésben mutatkozik meg. Örülök, hogy velük kezdhetem a napot. Be fog hozzám ülni Zsuzsa is, az autistákkal foglalkozó gyógypedagógusunk, mert szeretné megnézni Bénit, az új srácot. Kicsit sajnálom, hogy így év elején, mert én sem tudok magamból eleget megmutatni. Az óra első tizenöt perce mindenféle megbeszélnivalókkal telik. Utána egy minimális angolozás jön, ami tulajdonképp csak bevezetés. Szeretném megtudni, hogy ki milyen szinten van és hogy áll a nyelvtanuláshoz. A szünetben jön a szakmai tanácskozás: Zsuzsa részletesen elmondja az órán lejegyzetelt ötleteit. Bénit magam mellé kell ültetni, külön a többiektől, mert nehezen viseli a zsongást maga körül. Ki kell rakni az órarendet a falra, mert az autisták megállás nélkül arról kérdeznek. Kell nekik a kiszámíthatóság, a rendszer. Bénit minden alkalommal külön is meg kell szólítanom, mert a kollektív megszólítást nem feltétlenül veszi magára. Hosszú a lista...

Az integráció margóján meg kell jegyeznem, hogy léteznek megoldhatatlan problémák. Egy olyan autista gyereket, aki a spektrum szerencsétlenebbik felére esett, szinte lehetetlenség bevonni egy tanóra fősodrába. Nem tudja felvenni a ritmust, és nem tudja kezelni a komplex interperszonális helyzeteket. Hihetetlenül hasznos számára, ha a többiekkel együtt van, mert sokat tud fejlődni szociális téren is, ám szaktanárként el kell fogadnunk, hogy a tanév legnagyobb hányadában csak az ő igényeire szabott külön feladattal lehet elfoglalni. Illetőleg mindent leírhat a tábláról, csak utána fontos időt tölteni vele és együtt átvenni, hogy lássuk, valójában tudja-e hasznosítani a leírtakat. Az Asperger-szindróma más tészta. Lia a tavalyi csatlakozása óta az egyik leglelkesebb és legszorgalmasabb diák. A szűk érdeklődési köre ellenére minden általam felvetett témát rugalmasan fogad, és gyönyörű kézírással leírja az összes szót, sőt, még többet is.

A harmadik óra úgynevezett kompetencia, mely során megadott kompetencia területeket kell majd fejlesztenünk. Ilyen például az, hogy hogyan lehet hatékonyan tanulni. Ezt kötelezően az osztályfőnököknek kell tartani, így lesz lehetőségem az itt véghez vitt fejlesztéseket átültetni, összekötni az angol tanulással. Mivel még nem alakult ki, hogy miről is tanulunk, én továbbra is csak ismerkedni és csapatot építeni szeretnék. Legnagyobb szerencsémre sikerül megfűszerezni az órát, ugyanis egy új rajztanár, Ágnes jön hozzánk látogatóba, hogy megismerkedjen a gyerekekkel. Nagy nehezen csend lesz és végre be tud mutatkozni. A végtelen kedvesség és szűnni nem akaró mosoly mögött azért megvillan a sok év tapasztalat. Már az első „kihágásoknál” erőteljesen reagál és sulykolja beléjük az alapszabályokat. Én magam is visszahőkölök egy pillanatra, mert összeakad a kettőnk stílusa. Rögtönöz egy ismerkedős rajzórát, aminek a vége az lesz, hogy mindenki rajzolni kezd papírokra meg a táblára. Van, aki még hajtogat is! Az óra végéig ezeket mind felragasztjuk az ajtóra. Mindeközben nyugtató zenét játszom mobilról a gyerekeknek.

Dorka nem hajlandó rajzolni. Pont úgy reagál, mint a legelső napunkon is. Felelevenítem neki azt a rajzocskát, aminek az egyik felén a Big Ben tornyosult, a másikon pedig hangjegyek voltak, és emlékeztetem, hogy nekem az nagyon tetszett.
– Nincs kedved mégis rajzolni?
– Nincs.
Leguggolok mellé, a kezemet a vállára teszem és a szemébe nézek:
– Na és az én kedvemért?
Rövid habozás után felpattan és odarohan az üres papírokhoz.

Ágnes megkapja az első sokkélményeit ezen az órán. Zénó ma elképesztően ingerült, és mindemellett nem is érzi jól magát egyelőre ebben a közösségben. Többször jelezte nekem, hogy ma ilyen hangulatban van, és ezért meg is engedtem neki, hogy bármikor kimenjen sétálni, pihenni. Az óra első felében valami szócsata indul el az egyik új srác és közte. Mi már csak arra kapjuk fel a fejünket, hogy mindkettő felállt és torkuk szakadtából üvöltöznek egymással. Tipikus ökölpárbaj előtti pillanat. „Te nekem semmi vagy, érted?!” Ilyen mondatok szállnak a fagyott levegőben. Én az itt eltöltött egy évem tapasztalataival felvértezve teljes nyugalomban nézem végig a jelenetet a közelükben állva, és csak reménykedtem, hogy nem lesz nagyobb balhé. Az utolsó előtti másodpercben Péter bejön és kiviszi mindkettőt.

Történik még valami, ami engem személy szerint sokkal jobban felkavar, és természetesen nem hagyom annyiban. Amikor Béninek sok lesz az inger, akkor elkezd kontrollálatlanul hadonászni maga előtt. A két mellette ülő osztálytársa egyszer csak szórakozni kezd ezen és utánozzák. Az erélyesebbik felemmel kiutasítom őket a teremből. Mindkettőt bevezetem Péterhez, és leültetem őket a kanapéra. Higgadt hangon megkérem őket, hogy meséljék el, mit csináltak odabent. Mind a ketten tudatában vannak, hogy nem volt helyes ez a viselkedés, és bocsánatot is kérnek. Biztatom őket, hogy inkább segítsék Bénit, ahogyan Dorka is teszi. Úgy tűnik, ez a kis jelenet megteszi a hatását, mert néhány percre rá az egyikük rendre utasítja a többieket: „Nem széthúzni kéne, hanem összetartani az osztályt!" Azt hiszem, erről szól a mi munkánk. Egy napon majd komolyan is fogja gondolni, amit mondott. Első lépésnek ez is megteszi.

A tizedik osztállyal egy kellemes hangulatú órát töltünk el, ami ma csak a szintfelmérésről szól. Ebben az osztályban két tanulócsoportot szeretnék kialakítani az áthidalhatatlan szintkülönbségek miatt. Arra is gondoltam, hogy az erősebbek segíthetnék a kezdőket. Ehhez még kell két-három hét, hogy kialakuljon. Óra után kiszaladok az Erdőmesterbe egy melegszendvicsért. Visszafelé találkozom az osztályom három tagjával.
– Téged kereslek, Zsombor! – mondja Dorka. Rajzolt valamit a táblára, amit feltétlenül meg kell néznem. „7. BOSS” és egy szívecske. Nem telt el másfél hét se, de úgy érzem, hogy ő lesz az osztály ragasztója. Az az ember, aki a karizmatikus személyiségével össze fogja rántani a csoportot.

Ági néni rögtön rám talál, ahogy belépek a tanáriba. Még lóg ki a számból a szendvics, de már elkezd beavatni az osztályfőnökség sötét oldalába. Megragadja az asztalomon lévő teljesen üres naplót, és megtanít arra, hogy hogyan kell kitöltenem. Bélyegző, tanárok neve, diákok, napok, órák, hiányzás... A következő percekben az igazgatói irodában ülünk, ahol már le is emelte a hetedik osztály nagy kék dossziéját. Szakértői véleményeket böngészünk. Ide írjam a diák összes adatát, a tárgyait, alulra pedig át kell másolni a hely nevét és címét, ahol a szakértői készült, illetve a gyerek diagnózisában szereplő BNO-kódot és leírást, például: F84.5, ami az Asperger kódja.
– Péter, tudsz jövő hétre új angoltanárt keresni?
Most nincs vicces kedvében. Inkább arra kéri Ágit, hogy ne frusztráljon engem a napló teljes kitöltésével, egy részére ráérek később is.

Már csak egy dolog van hátra a mai napból. A tizedikesek óráján megígértem Lillának, hogy segítek neki befejezni a szintfelmérőt, mert láttam rajta órán, hogy nagyon el van veszve. Bekopogok a terembe, ahol éppen Zeusz bácsi tart földrajzórát. Én még sose jártam bent a kollégák óráin az első látogatásomat kivéve, így jó látni, hogy milyen felszabadult a légkör ezen az órán is. Zeusz bácsi kapcsol, kiküldi hozzám Lillát.
– Zsombor bácsi elrabol téged. Váltságdíjat nem fizetünk!
– Utazunk New York-ba! – mondom nekik.

Lillával ülünk kettecskén egy üres tanteremben. Lassan, ráérősen végigvesszük az összes kérdést és a válaszokat. Lilla elhaló hangon olvassa fel őket, mintha mindjárt elaludna. Igyekszem sokszor megnevettetni. Próbálunk rájönni, hogy ennek a mondatnak milyen igeidőben is kéne lennie.
– Present faszom... – javasolja Lilla.
– Igen! Present Faszom Perfect. Mától fogva én is így fogom nevezni.
Szeretném látni őt is érettségizni. Sok munkánk lesz benne, de sikerülni fog. Tudom, hogy így van.

Szeptember 11.

Odamegyek Zsomborhoz – mondja Dorka, miután kigördülünk a Széll Kálmán téri megállóból. Lassanként körém gyűlnek a fiókáim, akiket már most nagyon szeretek. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan az életutamban: valahogy mindig végigkísért a jó szerencse. Egy ember szinte véletlenül került be hozzám, egy másik csak a második napon érkezett próbahétre. Mindketten hihetetlenül jót tettek az osztályközösségnek. Már most, a csoportalakulás első szakaszában érzek egyfajta megnyugtató harmóniát a levegőben. Ehhez kétségtelenül szükség van egy Dorkára is, a hangos, merész és extrovertált lányra, aki helyrerakja a srácokat és a szárnyai alá veszi az autista Bénit. Hirtelen fékezünk egy nagyot. Rám zuhan az az angyali tizenkettedikes lány, akivel hosszasan gitároztunk és énekeltünk Zánkán. Nagyon zavarban van. Egyébként már tervezgetjük, hogy valamit megint eljátszunk majd együtt.

Mától érvényes a szabály: aki káromkodik, fizet tíz forintot. A gyerekek lelkesek, és ami azt illeti, már el is kezdték visszafogni magukat. A begyűjtött pénz osztálypénz lesz, és nem pedig egy üveg whiskyt veszek belőle magamnak, ahogy nekik szoktam előadni. (Efféle támogatásra a szülői ház felől számítok.) Úgy kértem az órarendet, hogy minden nap az osztályommal kezdhessek. A mai első angolórán csak megbeszéljük, hogy hogyan fogunk együtt tanulni. Ülök a tábla előtt és fürkészem őket. Jár a tekintetem körbe-körbe, próbálom feltérképezni a viszonyokat, az egymásra adott reakciókat. Hopp, elrepült egy bazmeg, már írom is a táblára. A végén már csak nevettek rajta, de nem ellenkeznek. Érettségire leszoktatom őket a trágárkodásról.

Visszatérek a híres-hírhedt – most már – nyolcadik osztályhoz. Teljes a létszám, és nem egyszerű a helyzet. Persze még nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, mert ma vannak itt először. Tavaly pontosan ugyanígy viselkedtek, és talán most egy fokkal jobb. Van egy új srác is, aki meglehetősen tiszteletteljes. Folyton uramnak szólít. Megkérem, hogy mutatkozzon be pár szóban:
– Kirúgtak az előző suliból, mert elvágtam valakinek a torkát. Csak vicceltem.
Mintha el sem mentem volna nyári szünetre. Semmi nem változott az osztályteremben. Negyven percet áldoztunk arra, hogy megbeszéljünk néhány egyszerű dolgot. Miután felírtam a táblára hatalmas betűkkel, hogy „1 nagy füzet”, valaki még megkérdezte: akkor most mit kell hozni?
A szünetben megjelenik mögöttem az új srác. Uram! Átnyújtja nekem a húsz forintot az órai káromkodásért.

Olykor zavarba ejtő a kiszámíthatatlanság. A tizedik osztály is teljes létszámmal van ma jelen, mégis síri csend és nyugalom uralkodik a teremben. Nekik is elmondom, amit szeretnék, utána pedig beszélgetni kezdünk. Megkérdezem őket egyenként, hogy kinek mi a célja a nyelvtanulással. Izgalmas válaszok érkeznek, és kiderül számomra, hogy ambiciózus gyermekek ülnek velem szemben, akik többnyire egyáltalán nem irreális célokat tűztek ki maguknak. A mai ideiglenes órarend miatt két órát is együtt töltök velük – bár arról fogalmam sincs, mit fogunk csinálni. A Tüskevár rendre rákényszerít az erőn felüli improvizációra, amit én izgalmas kihívásként fogok fel, noha az arckifejezésem ezt nem mindig tükrözi.

A gyerekek már várnak az udvaron, ahová gitárral a kezemben érkezem. Egy meglehetősen informális angolóra következik, ami inkább az éjszakai sütögetés hangulatát idézi. Miután mindenkit sikerül kirobbantanom a kényelmes helyről és összehozzuk a társaságot, leülök közéjük a gitárral. Arra kérem őket, hogy gondoljanak ki három angol szót, amivel a nyarukat jellemeznék. Exciting, boring, travel, sleep... meg is beszéljük mindegyiket magyarul. Sajnos a differenciálás még mindig komoly probléma az összes osztályban, akkora szintbeli különbségek vannak a diákok között. Meglátjuk, hogy a tankönyvekkel és munkafüzetekkel kieszelt koncepcióm sikertörténet lesz-e, vagy az eddigi pályafutásom legnagyobb bukása. Az itt eltöltött egy évem alatt megtanultam mindkettőt a helyén kezelni.
– A Nothing Else Matters-t el tudja játszani? – kérdezi az egyik újonnan érkezett úriember. Azt nevezem tökéletes pillanatnak, amikor valami olyat kérnek tőlem, amit gondolkodás nélkül tudok teljesíteni. Az egész tizedik osztály némán hallgatja, ahogy eljátszom a szám introját. Utána vissza az angol szavakhoz.

– Hogy van az osztálykám? – kérdezem attól a négy-öt gyermektől, akiket bent találok a termünkben. Előbb ejtettem ki a számon ezt a kérdést, minthogy elgondolkoztam volna rajta. Leért. Hogy van az osztálykám? Olyan kedves dolog. Örömmel tölt el, hogy innentől ezt heti három nap megkérdezhetem bármelyik szünetben. Azt hiszem, a lelkem mélyén én is egy tyúkanyó vagyok.

Elérkezett hát a nap csúcspontja: a tanév első dupla angolórájára kell besétálnom az új ötödik-hatodik osztályba. Bojti megáll mellettem a tanáriban, és megkérdezi, hogy bejöjjön-e velem az első néhány percre. Hálás lennék érte. Valahogy mindig jó érzékkel találja el, hogy mikor van szükségem egy kis támogatásra. Belépek a terembe. Szavakkal nehezen leírható, ami elém tárul. A totális káoszt látom magam előtt, miközben a hangerő a fájdalomküszöbömet kerülgeti. Hiperaktív gyerekek rohangálnak, üvöltöznek, cukkolják egymást. A régiek pedig literszám öntik az olajat a tűzre. Ők a legelviselhetetlenebbek. Nem értem, mi történt velük. Talán attól őrültek meg, hogy megváltozott a pozíciójuk a csoportban a sok új osztálytárs miatt. Szeretnék egy rövid bemutatkozó kört tartani, de körülbelül negyedórába telik, amíg az első gyerek el tud kezdeni beszélni. Félúton mindkét régi srácot ki kell raknom az osztályteremből, mert már szélsőséges a viselkedésük. A szó szoros értelmében bekattantak. Mit keresek én itt? Mindeközben sikerül megőriznem a hidegvéremet, mintha tényleg erre lennék hivatott. Figyelek minden új srácra (lány egy darab se), ők pedig lelkesen mesélnek magukról. Az egyikük gyönyörűen beszél angolul.

Péter megáll az ajtóban és felolvassa, hogy kiknek kell sorban állni ebédhez. Én lassan, minden energiámat elhagyva besétálok az irodába. Az egyik számítógépnél ül Anna néni, a másiknál Zsóka dolgozik. Még mindig zsong a fejem, ahogy erőtlenül belépek a szobába. Egyetlen mondat jön úgy igazán szívből:
– Azt a kurva!
Zsóka fel is kapja a fejét, és viccesen megjegyzi, hogy talán az irodában nem kéne így beszélnem. Majd bedobok egy tízest.

Az egyik legfantasztikusabb dolog, ami történt a tanév elején: Mónika néni kapott egy konténert, és nagyon-nagyon örül neki. Hogy miért örül valaki ennyire egy konténernek? Azért, mert ez egy olyan konténer, ami egy egész szoba ajtóval és ablakokkal. Mónikának ugyanis nem volt saját helyisége, és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Találkozom vele a tanáriban, és meg is invitál, hogy nézzem meg az új főhadiszállását. Elképesztő... már be is van rendezve: hatalmas polc tele könyvekkel meg játékokkal, és két asztal székekkel. Mától kezdve ide fognak járni a gyerekek egyéni fejlesztésre. Lehuppanok vele szemben az egyik székre, hogy egy kicsit beszélgessünk arról, ami az ötödik-hatodikban – az ő osztályában – történt. Extrém a helyzet, és nem lehet annyiban hagyni. Nemsokára beszélek az egyikük édesapjával...

Nehéz nap volt a mai, de nem volt sokkal nehezebb, mint a legelső élményem a gyerekekkel pontosan egy évvel ezelőtt. Tudom, hogy lassan le fog tisztulni, de türelmesnek kell lennem. Megérkezünk a Széll Kálmán térre. A kezemet nyújtom a srácoknak, az egyikük meg is ölel. Alig bírom lerázni őket.

Eloszlik a tömeg. A távolban egy kedves lány mosolyog rám.

Ó, testvér, merre visz az utad?

Kedves Olvasóim! Az első héten meglátogatott a Tüskevárban a húgom, Kincső. A látogatás nem teljesen ok nélkül történt: van rá esély, hogy másfél év múlva nálunk fogja végezni a szakmai gyakorlatát mint pedagógiai asszisztens. A nap végén megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve írni az élményeiről úgy, ahogy én is szoktam. Boldogan elvállalta, így végre megvalósult az egyik nagy álmom. Az egyik itt töltött napomat végre bemutathatom valaki más szemszögéből. Fogadjátok hát szeretettel.

***

Szeptember 5., kedd, 8 óra körül

Döcögünk fölfelé a 21A jelzésű busszal, közben beszélgetünk.

Leszállunk, összetalálkozunk már rögtön egy kedves Tüskeváras tanárral. Zsombor bemutat neki, köszönünk, mosolygunk, megyünk tovább.

Elmegyünk amellett az Erdőmester nevű vendéglő mellett. A bátyám beavat, hogy itt szoktak enni a Tüskések.

Megérkezünk.

Belépünk.

Rögtön, ahogy belépünk: „Zsombi, ő a barátnőd?”

Szinte természetesnek érzem, hogy ez az első kérdés, nem is lep meg.

Zsombi bevisz a tanáriba, szépen sorban mindenkinek bemutat.

Kedves melegség árad mindenkiből. Érzem, hogy bennük van már a kilométer.

A bátyám körbevezet az iskolában.

Kicsi, családias, barátságos, a hangulata emlékeztet egy kicsit a Zöld Kakasra.

Egy kedves lány meginvitálja a bátyámat egy 11-es ping-pong meccsre, majd megkérdi: „A néni is jön?”

Lehet, ha közelebb lennék a harminchoz, szíven ütne, hogy lenéniznek, de engem most nem zavar, mivel érezem, hogy néniként én is tagja lettem a társaságnak.

A meccs után a kis hölgy majdnem szilánkosra töri az édesbátyám kézfejét.

Elmosolyodom.

Előtűnik a bátyám osztályából egy úriember, és rákészül, hogy beleüssön a bátyám karjába, majd aztán mégsem üti meg: „Na jó, ma nem.”

Visszamegyünk.

Zsombor előzetesen beavatott, hogy a körforgalomnál lesz az ő állomásuk Bojtival.

Befut Bojti.

Zsombor bevisz az osztályába.

Odajön egy úriember és bemutatkozik.

Wáó. Egy nevet már tudok.

Elkezdik találgatni, hány éves lehetek.

Az úriember 11 óránál már közel jár.

Elkezdek gondolkodni, általánosságban mennyire pontosan szokták eltalálni a koromat az emberek.

Arra jutok, hogy hosszú idő óta nem találták el ilyen közelséggel.

Eszembe jut, amikor a metróban egy fekete férfi 17-nek saccolt, amikor 20 voltam és az is, amikor nyáron a bátyám nővérének néztek.

A bátyám leül a körbe.

Megkérdezi a kettővel mellette ülő szemüveges úriembertől, csajozott-e mostanság.

„Igen, focilabdával megrúgtam egy lányt.”

Nevetek.

Zsombor megpróbálja elmondani, hogy fog zajlani a nap.

First try – failed.

Second try – failed.

Third try – almost.

Fourth try - very close.

Fifth try  – mission complete. (More or less.)

Indulunk az állomásra.

Bojti elmagyarázza, hogy kell használni a kamerát.

Próbálok úrrá lenni a félelmemen, hogy elrontom a felvételt.

Sorra érkeznek az osztályok.

Ámulok és bámulok.

Bojti és Zsombor próbálnak eljutni ahhoz, hogy el tudják mondani, mi is a feladat.

Itt sem egyszerű olyan pillanatot elkapni, amikor mindenki csendben van.

Amit ezután végignézek 9:30-tól 11:30-ig a szeptemberi tűző napon, elképeszt, megdöbbent.

Sírva fakadás.

Hiszti.

Kurvaanyázás.

Összeszólalkozás.

Ordítozás.

 „Mikor mehetünk haza?”

„Nincs kedvem, nem akarom.”

„Ne hazudjá’ már, Zsombor”

Tüc-tüc zene.

Tízen tíz félét akarnak.

Tízen tízfelé mennek.

Zsombor és Bojti próbálják a fáradt lelkeket összekanalazni, rábírni mindenkit a részvételre, kisebb-nagyobb sikerrel.

Szinte megrökönyödöm, amikor az ötödik-hatodik megjön.

Még mindig nehéz szavakat találnom erre.

Szinte teljesen megfeledkezem magamról és a világról. Amit látok, az köti le a figyelmem teljes egészét.

Megszűnik minden más.

Megnémulok.

Bojtinak vagy Zsombornak 10 másodpercenként valamilyen egészen váratlan dologgal kell szembenéznie.

Elgondolkodom.

Vajon én mit tennék ilyen helyzetben?

Eszembe jutnak mókás képek arról, hogy szednének szét a diákok pár perc leforgása alatt egy állami iskolában dolgozó tanárt.

Váratlan vendég rángat ki gondolataimból.

A következő percekben megismerkedem Csillebérc egy régi szereplőjével.

Sajnos be kell fejezni a kültéri mókát.

Bevárjuk az utolsó két osztályt.

Közben rövid történelem óra keretében megismerkedem az imént említett szereplőnk lenyűgöző resuméjával.

Ez már valami!

Összenevetünk.

Visszafele Zsombor vesz egy kólát.

Már csak egy darab lightkóla van a hűtőben.

„Egy kis aszpartám” – said Zsombor.

Az iskolaépületbe visszaérve „a néni ” nevet adó hölgy egy tollal a kezében mászkál, majd mögém kerül.

Úgy tartja a tollat, mint aki támadásra készül.

A hátam mögött jön, én befeszülök, felkészülök, hogy hamarosan szúró fájdalmat érzek majd a hátam valamely pontján.

Végül nem szúr meg, ellenben a szeptemberi tűző nap megteszi helyette.

Kicsit szédelgek.

Az iskola udvarán még végignézek 2 osztályt, akik ott csinálják meg a feladatot.

„Tüskevár”

Tetszik, ahogy ezt a szót előadja a tizedik.

Most már tényleg elég volt a tűző napból.

Bemegyünk.

Zsombor megkér, maradjak kint, történt valami.

Besétálok a tanáriba.

Előveszem a rizsemet.

Elkezdem eszegetni, közben figyelem a folyosón a történéseket.

„Te a Zsombi testvére vagy, igaz?”

„Igen.”

„Tudtam!” – ragyog fel a kis úriember szeme.

Nézegetem a tablókat.

Megakad a szemem valamin.

Ketten ott állnak Péter bácsi ajtajánál megszeppenve.

Egyszer csak megjelenik Péter bácsi.

Péter bácsi arcáról lerí, hogy ő a rossz zsaru.

Raport van.

A tanáriból hallgatom végig.

Nem lennék a helyükben.

Vége a raportnak.

Zsombor behív megint az osztályba.

A következő napi programokról van szó.

Az osztályfőnök megpróbálja elmondani, amit szeretne.

Elősz…

Másodsz…

Harm…

Negye…

Ötödszörre sikerül.

Csönd lesz, miközben beszél.

Eltelik 10 másodperc úgy, hogy senki nem szól közbe.

Ez ma rekord, akárhogy is nézem.

Búcsúzásképpen látok a táblán két szexelő Angry Birdöt, az ifjú művész pedig megkéri a bátyámat, hogy ne törölje le.

„Az autisták szexuális fejlődése is egy érdekes dolog” – szakmázik a bátyám és Bojti.

Lemegyünk a buszhoz hárman: Zsombor, az elsőként bemutatkozó úriember és én.

Tüskevárasok a buszmegállóban.

„És Zsombor, azt csináljuk egy haverommal, mikor megyünk a vonaton, hogy elmennek mellettünk lányok és azt mondjuk: szex.”

Egy-két szeretetteljes, enyhe pofon csattan a megállóban.

Zsombor felrak minket a buszra.

Rottyon vagyok.

Amit láttam napközben, az öt embernek is sok lett volna.

Napszúrást kaptam.

Az a rizs sem volt valami felüdítő.

Úgy érzem, mindjárt hányni fogok.

Uralkodni próbálok magamon.

Előkeresek egy üres zacskót a táskámból, hátha szükség lesz rá.

Végül nem történik semmi.

Kimerült vagyok, amikor hazaérek.

Lefekszem aludni.

Zsombor ír nekem, hogy van-e kedvem írni erről a napról, mert szívesen kirakná.

Az érzés, ami eltölt ez után az egy nap után, kettős. Egyrészt erre a káoszra nehéz lenne szavakat találni. Ha hasonlítanom kellene valamihez, akkor azt mondanám: egy vándorcirkusz és egy tizenöt fős elit jazz ensemble turné keveréke. A tizenöt zenésznek tizenötféle baja van, ráadásul még az éppen menstruáló ötvenfős nagyzenekar is ott van, akiknek a fele koncert előtt fél órával nem hajlandó színpadra lépni a két főfúvóssal, Gizivel és Jucival.
Ezzel párhuzamosan pedig a cirkuszi elefántnak nem fér el az ormánya a turnébuszban, úgyhogy ki kell engedni és ügyelni, hogy ne törjön össze semmit. Van parádé, zsivaj. Előre megtervezni bármit csak úgy lehet, hogy van b,c,d,e,f terv, és külön Pistinek egy g is.
Másrészt rég volt olyan élményben részem, ami ennyire kilendített, kirángatott volna a hétköznapi medremből, a saját problémáimból. Ami ott és akkor történt, egyedül az létezett, lefoglalta az egész énemet.

Azóta, hogy ott voltam, több pozitív dolgot is érzek magamon: többnek érzem magam, erősebbnek, magabiztosabbnak. Nyugodtabb vagyok, és egy kicsit megbocsájtóbb magammal szemben.

Írta: Váczi Kincső
2017. szeptember 10.

Egy csónakban

Szeptember 4.

Nyolc óra előtt pár perccel Kati nénivel bandukolunk az iskola felé. Ma korábban jön mindenki, hogy fogadjuk az új gyerekeket. Kati azt fejtegeti éppen, hogy mennyire könnyen felismeri azokat, akik a Tüskevárba tartanak. Előttünk is egy általános iskolás srác sétál az édesapjával. Róluk már a Széll Kálmán téren tudta, hogy ide tartanak. Ahogy belépek az épületbe, a nyugtalan várakozás szelét érzem. Új gyerekek álldogálnak, járkálnak mindenfelé, ki-ki egyedül, ki-ki a szüleivel. Meg vannak illetődve az új helyzettől. Mindenkit szeretetteljesen köszöntünk. Amikor belépek a tanáriba, Zeusz bácsi a Dire Straits In the Gallery című dalát kezdi játszani a székén ülve. Ez az a dal, amit hamarosan együtt fogunk gitározni. Sajnos az eredeti egy fél hanggal feljebb van, mint gondoltam. A tanárival szemben látom, ahogy egy gyerek és az apja értetlenül nézelődnek felénk. Lehet, hogy az előző helyen nem ilyen reggelekhez szoktak?

Ez az első iskolai napom osztálykísérőként. Át is ballagok a gyönyörűre festett termünkbe. Ketten már ott vannak, őket jól ismerem tavalyról. Hamarosan beszivárognak az újak is, bár meglehetősen lassan. Elkezdjük körberakni a székeket. A padokra ezen a héten semmiképp nem lesz szükség. Beszélgetni, ismerkedni fogunk egymással. Közeleg a háromnegyed kilenc, az első tanítási óra ideje. Lassan betelik az összes hely a körben. Az osztályfőnökség nevű kór első tünete: sorban állnak a szülők előttem. Igyekszem mindenre válaszolni, de még sok a bizonytalanság.

Eljött a kilenc óra. Magunkra maradtunk. Becsukom az osztályterem ajtaját, s én is elfoglalom a helyemet a körben. Megvárom, amíg elcsendesedünk...
– Szeretettel köszöntelek Benneteket a hetedik osztályban. Örülök, hogy itt vagytok.
A rövid bevezető után máris ki kell mennünk az iskola elé, mert jön a szokásos „autómosó”, amikor az út két oldalára felsorakozik az egész iskola, az új gyerekek és tanárok pedig végigsétálnak köztük úgy, hogy az iskola tapssal köszönti őket. Hihetetlen. Tavaly ugyanezen a napon én sétáltam végig új angoltanárként, most pedig én fogadom a hetedikes gyerekeket a sorfal végén. Az egyik ötödikes fiú szemében könnyeket látok, ahogy végigsétál. Itt jön a hetedikes Béni is, az egyik legkedvesebb autista, akivel valaha találkoztam. Illemtudó, udvarias, együttműködő, folyton mosolyog, ám úgy érzem, most nem teljesen érti, hogy mi történik körülötte. Kezet fogok vele is, amikor megérkezik.

Kihívnak a tanáriból. Érkezett még egy új lány, Dorka, aki egy picit idősebb az osztálynál. Az édesanyja azt mondja, hogy nagyon fél. Sebaj, bekísérem a terembe és bemutatom a többieknek. Megkérem, hogy nézzen ki magának egy szimpatikus helyet a körben. Le is ül, de ahogy távolodom a teremtől, fölpattan és kirohan. Na jó.
– Segítesz nekem egy kicsit, Dorka? Ki kéne hoznunk egy dobozt a tanáriból.
Lelkesen követ, én pedig próbálom szóval tartani. Amikor visszaérkezünk, megkérdezem, hogy szeretne-e mellém ülni. Bólogat.

Már az első napon emlékezetes beszélgetések fültanúja vagyok a teremben. Kérdéseket teszek fel a gyerekeknek a kedvenc dolgaikról, rövidtávú céljaikról, nagy álmaikról. Mint mindig, magam is meglepődöm a válaszaikon. „Szeretnék jobban olvasni.” Ezzel a mondattal kezdi az egyik diszlexiás srácom. Utána csak úgy záporoznak a szebbnél szebb célok. „Szeretnék leszokni a cigiről.” Lia, aki ma elképesztő nyugalommal és türelemmel üli végig a rituálénkat, szintén meglep a válaszával: „szeretnék kevesebbet robbanni”. Arra gondol, hogy tavaly rengetegszer kapott dührohamot, amikor is kirohant a teremből és bevágta az ajtót. A többiek el is mesélik, hogy hiányoznak darabok a falból az ajtó körül. Lenyűgöző, hogy Lia ezt így megfogalmazta. Az egyik új srácnak végül sikerül oldani a drámai pillanatot:
– Szeretnék kevesebbet csajozni, mert ez már nekem is sok.

Az utolsó órában Tünde néni is csatlakozik hozzánk. Mosolyogva hallgatja a gyerekek gondolatait, és ő maga is bekapcsolódik. „Mi az egyik legnagyobb álmod, amit szeretnél valóra váltani az életed során?” Állatorvos, grafikus, játékfejlesztő, pirotechnikus... Leírhatatlan élmény hallgatni mindezt. Ahogy körbenézek, tudatosul bennem, hogy ezeknek a gyerekeknek minden nap egy küzdelem. Az osztályomban van diszes, figyelemzavaros és/vagy hiperaktív, de van két autista is. Mégis képesek ilyen életcélokat megfogalmazni. Ki tudja, néhányuk számára talán ezek az álmok jelentik majd a kiutat.

Dorkának London a nagy álma. Ott szeretne élni és énektanárként dolgozni. Ahogy állunk a terem előtt a folyosón, elmeséli, hogy idefele jövet rettegett. Amikor meglátta, milyen gyerekek jönnek vele a buszon, elsírta magát és vissza akart fordulni. Örömmel tölt el, hogy mégsem fordult vissza.

Szeptember 7.

Ez még csak a negyedik nap, de máris túl vagyunk egy sor kellemes és nem túl kellemes élményen. A keddi tábori játékon a hetedik osztály botrányosan viselkedett, ami után meg kellett tartanunk az első komoly beszélgetésünket is. Aznap eljött látogatóba a húgom is, aki csak annyit mondott búcsúzáskor:
„Erre még aludnom kell egyet.”

Szerdán múzeumokba mentünk. Az én osztályomból csak Béni jött velem a szentendrei tömegközlekedési múzeumba. A túra végén még a rég nem látott magyar gyártású Ganz metrókocsit is kinyittattam a gyerekek kedvéért... vagyis... hát tulajdonképpen én akartam már régóta megnézni. De a gyerekek is nagyon élvezték. Alig fértem oda a vezetőfülkéhez. Béni végig mellettem volt. Hazafelé menet megkérdeztem, hogy mi tetszett neki a legjobban. „Minden.” Ezt szokta felelni a legtöbb kérdésre, amiben választani kell. Az viszont már-már ijesztő, hogy néha a kérdés első szava hallatán válaszolni kezd.

A mai napon a Kopaszi-gátra szerettünk volna menni piknikezni, de amikor reggel kinyitottam az erkélyajtót, hirtelen eszembe jutott, hogy én már elégszer voltam ott. A hideg szél és esőillat miatt ma inkább az iskola épületét ismerjük meg mélyebben. A Széll Kálmán téren máris egy verekedéssel indul a nap. Kísérteties, hogy megint a földön landolt annak a srácnak a szemüvege, akinek tavaly év elején én ragasztgattam össze egy bunyó után. Sosem lesz vége? Őt egy korábbi busszal felküldöm az iskolába, ami egyébként félig-meddig az ő ötlete. Mi is indulunk mindjárt, csak megvárunk mindenkit. A buszon egészen kellemes a légkör. Nyugiban ülnek körülöttem mindenhol a gyerekek.

Üres a Tüskevár. Csak a mi osztályunk van ma itt, illetve Zsóka dolgozik az irodában. A termünkben kijelölünk egy asztalt, majd kipakolunk minden finomat: pogácsát, gyümölcsöt, zöldséget, üdítőt. Béni gluténérzékeny, úgyhogy hoztam neki aszalt gyümölcsöket. „Megkínálhatod belőle a többieket, de ez itt mind a tiéd.” Egyre nagyobb a feszültség a teremben. Ennek az egyik oka kétségtelenül a viharos idő, ám lassan közeleg a csoporton belüli vihar is. Nem tudunk itt sok időt eltölteni. Eredetileg csocsó bajnokságot terveztem, de nem díjazzák az ötletet. Szívesen kimennének viszont focizni meg pingpongozni. Mehetünk!

Béni megszólít:
– Zsombor bácsi! Köszönöm szépen a sok finomságot.
Mindjárt elolvadok. Lia közben megint robbant, mert a többiek a hátam mögött direkt cukkolják. Most éppen a trambulinon igyekszik levezetni a feszültséget. A srácok közben fociznak, és a pingpong meccsek is elkezdődtek már. Valami még hiányzik... igen, megvan, kihozom az egyik gitárt. A gyerekeknek tetszik a dolog. Dorka olyan lelkes lett, hogy máris gitározni tanulna. Micsoda szerencse, hogy van még egy gitár a tanáriban. Kihozom azt is.
– A mutatóujjadat a második húrra, a középső ujjadat ide, a gyűrűsujjadat pedig fölé. Próbáld ki!
Dorkát gitározni tanítom az udvar fedett részén, miközben esik az eső. Megpengeti mind a hat húrt, s amikor végre sikerül megszólaltatni a legelső akkordot, egy örömteli mosollyal néz vissza rám. Elkezdtük építeni a hidat egymáshoz. A hatéves történetünk első nagy pillanata ez. Később még pingpongozni is hajlandó velem, pedig az előbb még ellenkezett.

Úgy érzem, hogy ezek a gyerekek elfogadnak engem hajóskapitánynak. Ennek talán része az is, hogy szinte az első pillanattól elkezdtem meghúzni a szigorú határokat. Ezt jól megtanultam az elmúlt egy évben, és szívből javaslom minden pályakezdő tanárnak, aki merészebb gyerekek közé kerül. Bármennyire lazának tűnök, és bármennyire partner vagyok az őrültségben, ha szabályokat vagy megállapodást szegnek, keményen reagálok. Szerencsére erre ritkán volt eddig szükség, mert ésszerű megállapodásokat kötöttünk, amelyeket szemlátomást örömmel tartottak be.

***

Hosszas gondolkozás után elneveztem az osztálytermet Kincses Szigetnek. Noha jól lehetne azonosítani a gyerekeket a regény kalandoraival, mégsem ez motivált a névválasztásnál. Sokkal inkább az a gondolat, hogy az én szememben mindegyikük egy kincs a maga különleges képességeivel, és szeretném, ha az osztályteremben egy szigeten éreznék magukat, ahova minden áldott nap megnyugodni térhetnek vissza. Ezt el is fogom nekik mondani jövő héten.

Milyen csodálatos: szeptember negyedikével kezdve minden nap egy lépéssel közelebb kerültünk a nagy utazáshoz. Hétfőn a tanteremből kimentünk a ház elé, kedden a tábor területén járkáltunk, szerdán múzeumba mentünk. Végül eljutottunk a Dunához, ahol együtt főzőcskéztünk. Innen már csak egy lépés van hátra.

Jövő héten vízre szállunk.

Újra itthon

Augusztus 26.

– És kérünk még két Krusovicét – mondja Péter a sulitól néhány lépésre lévő étteremben, ahol egyébként egész évben ebédelnek a gyerekek. Az igazgató úr az elkövetkező tanév részleteinek megtárgyalását ilyen regénybe illő módon tervezte megejteni velem. Biztosan tudja jól, hogy hozzám is ez a világ áll közelebb, mintsem az igazgatói irodában ücsörgés. Már attól kényelmetlenül éreztem magam, amikor a Radnóti gimi hangár méretű tanáriján keresztül be kellett sétálnom egy irodába, ott leülni egy – egyébként végtelenül kedves – öltönyös úriemberrel, és hivatalos hangnemben beszélgetni vele. Egyre nehezebben viselem az efféle sallangot, amikor oktatásról van szó.

Koccintás, egészségedre, napok, óraszám, korrepetálás, mennyi az annyi, osztályfőnöki pótlék... valójában ezek mind-mind mellékes részletek. Péternek az első és legfontosabb: a stabilitás. Lehessen rám számítani, és ne mondjam azt fél év után, hogy ennyi volt. Őszinte vagyok vele. Nem biztos, hogy ezt a munkát egy életen át tudom csinálni, de kaptam egy osztályt, és őket szeretném látni leérettségizni. Amint kiiszom az utolsó kortyot, vissza is ballagunk az iskolaépületbe. Ahhoz képest, hogy szombat van, igen nagy élet van idebent, ugyanis a mai napon zajlik a takarítás, pakolás meg az osztálytermek festése. Az osztályfőnökségem első komoly és felelősségteljes döntése: ezt a sárgát, azt a sárgát vagy azt a harmadik sárgát válasszam? Gyönyörű napsárga lesz a terem, ami kifejezetten nyárias hatást kelt. Meglátjuk, hogy a gyerekek hogy fogják érezni magukat.

A tanárokon és egy-két szülőn kívül vannak gyerekek is. Amikor Lilla feltűnik a folyosó végén, megállok és csak mosolygok. Zsombor bá! Talán ő az egyetlen, aki így szólít az egész iskolában. Ő is mosolyog, sugárzik, telis-tele van élettel. Elmeséli nekem, hogy már elkezdte olvasni a könyvet, amit az évzárón kapott tőlem ajándékba. Nahát, ilyen is van? Kérdezem tőle, hogy az Algoflex elfogyott-e már, de azt mondja, van még belőle. Még csak egy órája vagyok itt, de máris hihetetlenül feltöltődtem. Jó újra látni mindenkit. Mintha el se mentünk volna nyár elején.

Egy órányi könyvpakolás után csocsózom egyet egy életrevaló kilencéves leánnyal, az egyik diákunk húgával. Hagyom, hogy nyerjen 10-8-ra, miközben minden gólnál fogom a fejem, és megdicsérem, hogy milyen ügyes. A végén hallom, ahogy elrohan a folyosó másik végére: anyu, anyu, megvertem a felnőttet! Ági nénitől egy szoros öleléssel köszönök el. Hétfőn találkozunk a tréningen.

Augusztus 28.

Háromnegyed kilenckor besétálok az iskolába, de már fordítanak is vissza, ugyanis a negyed óra múlva kezdődő tréning a Kék Iskolában lesz. Gyorsan fel is hívom az újdonsült kolleginámat, hogy merre is van az arra, mert ő csak a nagy épületben járt, ott is csak egyszer. Végül némi késéssel mindenki megérkezik, majd nagy nehezen bevonulunk az egyik hatalmas szobába. Jártam már ebben a szobában, ám akkor éppen alsós autista gyerekektől volt zajos. Most székek vannak körbe rakva, a sarokban pedig egy fehér vászon vetítéshez. Miután mindenki megérkezett, egy rövid bemutatkozó körrel kezdünk. Végigpásztázom a szememmel az egész szobát. Egy hatalmas körben itt ül az egész tanári kar. Az új kolleginával és Bojtival egy kupacba ültünk. Mi vagyunk a fiatalok. Itt ül ezen az oldalon még egy hasonlóan fiatal kollegina, Janka, aki a Kék Iskolába jött. Korábban egy Montessori iskolában dolgozott. A két hölgynek ez az első normális napja a Tüskevárban.

Bemutatkozik a két tréner, „Ari és Julika” is, akik ezeregy éve vannak a szakmában. Jóllehet ők ketten mindent láttak már, ami oktatáshoz köthető, mégis a kezdetektől érezni a levegőben valamiféle diszharmóniát kettejük és a tanári gárda között. Nemsokára világossá válik a konfliktus forrása. A Tüskevár nem egy átlagos intézmény, és akik benne dolgoznak, nem átlagos dolgokat vittek véghez 10-20 év leforgása alatt. Az első pillanatban húzzák a szájukat mindenféle közhelyes mondatra. Olykor lehengerlő humorral, iróniával, cinizmussal ütik el azokat. Egyszer-egyszer olyan mélyről jövő nevetésroham tör ki, hogy Ari és Julika is zavarba jönnek. A fordulópont akkor érkezik el, amikor az egyikünk felszólal. Kedvesen, de annál határozottabban kéri, hogy azzal foglalkozzunk, ami tényleg érdekli az itt ülő embereket, és hagyjuk abba a különféle fogalmak definícióinak felolvasását. Ennek a fele se tréfa.

Innentől kezdve belemélyedünk a mai fő témánkba: a kiégésbe. Húsba vágó, főleg azért, mert több olyan tagja van a tanári karnak, akik egy örökké valóság óta dolgoznak nálunk vagy másutt ezen a területen. Ha a pedagógusi szakma embert próbáló, akkor milyen lehet egy gyógypedagógusé? Bár egy év alatt bőven volt időm megszokni, elsőre akkor is meglepődöm azon, hogy ennyire őszinte és szókimondó minden kollégám – legalábbis azok, akik megszólalnak. Minden gond nélkül mesélik el a kiégéssel kapcsolatos élményeiket, amitől egy-egy pillanatban én is nagyot koppanok a valóság betontalaján. Az egyik leglényegesebb információ, hogy a kiégés első állomása mindig a túlzott lelkesedés. „Ide nekem a világot!” Aztán egyszer csak túl sok lesz, s onnan már egyenes út vezet lefelé.

Azon már kevésbé akadok fenn, hogy milyen magas érzelmi intelligencia és alázat van a tanárokban. Ahogy folyik a meglehetősen rapszodikus beszélgetés, néha kitekintenek a régi motorosok a fiatalokra, és vice versa. Percről percre egyre jobban érzem, hogy van egyfajta kölcsönös elismerés. A diskurzus egyik csúcspontja, amikor Péter váratlanul odafordul Bojtihoz és hozzám, majd felteszi a kérdést: „Szerintetek mi ki vagyunk égve?” Az eddigi életem egyik legmeghatározóbb pillanata ez. Egy közel húsz főből álló tanártársaságban ülök két trénerrel, és az iskola igazgatója nekem szegez egy ilyen kérdést. A szemem se rebben, inkább lelkesedem. Bojti visszafogottan mond néhány szót, ami nem is válaszolja meg egyenesen a kérdést. Utána én is magamhoz ragadom a szót.

– Ha te megengedtél magadnak egy „lófaszt”, Péter, akkor én hadd mondjam azt, hogy ez egy kurva jó kérdés. Én az eddig tanultakat alapul véve úgy gondolom, hogy rajtatok egyáltalán nem látni a klasszikus értelemben vett kiégés jeleit. Vagy ha mégis, akkor látszik, hogy tudjátok kezelni, hiszen ilyen jól tudtok róla beszélni. Inkább úgy fogalmaznék, hogy általánosan el vagytok fáradva. Ezért is jó, hogy jönnek fiatalok, hogy felfrissül a tanári kar.

Augusztus 29.

Az első nap vegyes érzelmei után nem teng túl bennem a lelkesedés, de azért nem veszítem el végleg az optimizmusomat. Úgy gondolom, hogy ezek a trénerek képesek lesznek az eddig látottak alapján újragondolni a programot. Miután mindenki megérkezik, egy gyors körben elmondjuk, hogy milyen érzésekkel érkeztünk ma reggel. Engem földöntúli nyugalom öntött el valamiért. Ari mosolyog, ahogy kimondom ezeket a szavakat. Elolvadok teljesen, amikor valaki megemlíti, hogy csoda jót beszélgetett velem idefele jövet a 21-es buszon. Janka pedig ma földig érő vörös szoknyát visel.

Kezdjünk is neki az első blokknak. Ari arra kér bennünket, hogy gondoljuk végig, miért szerettünk volna tanári pályára lépni. Nocsak! Nem gondoltam volna, hogy itt is felmerül ez a kérdés. Szeretem ezt a kérdést, és még inkább szeretem hallgatni, amikor mások mesélnek. Egy darab papírt is kapunk jegyzetelni, de minek? Gondolok egyet és elkezdek belőle tulipánt hajtogatni. Ági néninek is megtetszik az ötlet, úgyhogy követi, amit csinálok. Az övé sokkal szebb lett...

Ezúttal nem sorban megyünk, hanem miután válaszoltunk, nekünk kell választani valakit, aki folytatja. Izgalmas a játék. Úgy hiszem, külön üzenete van annak, hogy ki kit választ maga után. Az első öt perc máris megadja az alaphangot, és világossá válik: itt most a kétnapos együttlétünk legfajsúlyosabb epizódja következik. Az első beszélő azonnal teljesen megnyílik, és szinte zavarba ejtő őszinteséggel osztja meg velünk a legmélyebb érzéseit, gondolatait. Mintha egy csoportterápiába csöppentem volna. Pályaelhagyás, bizonytalanság, félelmek, gyerekkori traumák, felemelő iskolai élmények, fantasztikus pedagógiai pillanatok... hosszú a lista. A markáns karakterével minden egyes ember hozzátesz valamit a katartikus beszélgetéshez, ami már-már olyan, mintha a tűz körül ülnénk.

A sokadik ember után kezdem magam úgy érezni, mintha egy hibátlanul megírt film kellős közepén ülnék. Tökéletes arányban váltják egymást a drámai történetek és a felszabadító humor. A kerek két óra után átszellemülten pattanok fel, hogy elinduljak az étterem felé. Jólesne egy kávé. Engem már tegnap óta nem érdekel, hogy ez a tréning milyen címen fut, hogy papíron milyen témákat kellene érintenünk. Mindennél többet adott az, hogy ennyi mindent tudhattam meg ezekről az emberektől, és hogy mindez ilyen módon történhetett meg.

A nap végén még egy rögtönzött szerepjátékkal szórakoztatjuk egymást. Négy csoport van, akiknek vers, mese, ima és szappanopera műfajban kell előadni egy jelenetet a szorongás, agresszió, stressz, relaxáció és kiégés szavak felhasználásával. Zseniális produkciókat láthatunk. Természetesen mi kaptuk a szappanoperát. A mi jelenetünkben egy esküvőn vagyunk, ám egyszer csak a kidobott pasi szerepében beront Bojti részegen egy fegyverrel.

14 óra 52 perc. Visszatértünk az iskolába. Miközben ismerkedem az új kávéfőzővel, nyikorgást hallok az udvarról. Kisétálok és látom, hogy Ági néni telefonálás közben ugrál a trambulinon. Gyorsan beszaladok a mobilomért, hogy lefotózzam. Azt hiszem, ebben a fotóban minden benne van. Nem kell tovább magyaráznom, hogy miért is szeretek itt lenni.

Viszlát, Júlia

Július 6-án este 7 óra 26 perckor az angol klub szünetében megittuk a pertut Júliával. Azt mondta, többé már nem szeretne magázni. Másfél órán át vonakodtam. Nem voltam felkészülve egy ilyen jelentős pillanatra. Az ígéret szép szó, úgyhogy az ő kifejezett kérésére álljon itt a következő mondat:

„Júlia valódi neve: Oláh Jozefa.”

Az utolsó nap

Június 23.

14 óra 7 perc. Mintha egyedül lennék az egész épületben. Csak ketten bujkálnak valahol az egyik teremben, hogy a befejezzék az osztálynaplókkal kapcsolatos adminisztrációt. Én pedig ülök a tanári kellős közepén, hogy előkészítsem az ajándékokat. Év közben beharangoztam, hogy a legjobbak az évzárón jutalomban fognak részesülni. Mindig elismétlem, hogy a legjobb nem az angoltudásra vonatkozik, hiszen az összes osztály zavarba ejtően heterogén. Van, aki egy szót nem tanult korábban angolul, de van olyan is, aki folyékonyan beszél. Tehát a jutalom annak a diáknak jár, aki kitartóan, szorgalmasan dolgozott, és aktívan részt vett az órákon. Hihetetlenül fontos a pozitív visszajelzés, különösképp olyan gyerekeknek, akiknek komoly nehézségeik vannak a tanteremben. Ennek jegyében indult „a hónap tanulója” tábla is, amit jövőre mindenképp szeretnék folytatni az összes osztállyal.

Noha csak két osztály volt, ahol angolt tanítottam idén, mégis három díjazottam van. Egy hatodikos, egy hetedikes, és egy kedves vendég, Lilla a kilencedikből, aki egész évben látogatta a hetedikes órákat, és csodálatra méltó kitartással és lelkesedéssel dolgozott. A három emberből ketten egyszerűsített angol könyvet kapnak hangoskönyvvel kiegészítve. Az erdei iskolában kipuhatoltam, hogy melyik nyertes milyen témájú történetet szeret. Innentől viszonylag könnyű dolgom volt, mert olyan könyveket kellett keresnem, amiben a „halál” vagy a „gyilkosság” szó szerepel. A harmadik nyertes a hatodikos Lia, akinek egész másfajta ajándékkal készültem.

A humorod színt vitt az angolórákba, az öklöd pedig színt vitt a karomba – írom éppen angolul az egyik könyv elejébe. Ő az a hetedikesem, akinek a legújabb szokása, hogy egy-egy hatalmasat üt a karomba. Az erdei tábor után két hétig zöld voltam mindenhol. Már majdnem kész vagyok, egyetlen dolog maradt hátra: be kell csomagolnom ezt a doboz Algoflexet Lillának. Megígértem, hogy kapni fog tőlem egyet a nehéz időkre meg az erdei iskola emlékére. Szerintem azt hitte, viccelek.

Szép lassan megérkeznek a tanárok, a szülők és a gyerekek is. Az előbb még kongott az épület az ürességtől, most tele van élettel. Sorban megjelennek a diákjaim különféle ajándékokkal. Kapok bort, muffint, lekvárt és egy karkötőt a nevemmel. Ez fantasztikus! Hetek óta gondolkozom azon, hogy szeretnék megint egy jó karkötőt. Fel is veszem azonnal. Az utolsó pillanatban befut Timi, aki az otthonba tett látogatásom végén megígérte, hogy eljön az évzáróra, de csak az én kedvemért. Széles mosollyal fogadom:
– Örülök, hogy eljöttél.
– Itt van két nevelő is – néz körbe gyanakvó tekintettel.
– Akkor nem is az én kedvemért jöttél fel.
– De igen!
Úgy döntök, hogy Bojtiékkal tartok a hetedikesek bizonyítványosztására. Timi nem hajlandó bemenni, csak akkor, ha leülök mellé. A bizonyítványért viszont végképp nem akar kisétálni. A többieket mind megtapsoljuk. A rövid ceremónia után indulnunk kell a tornaterembe. Kifele menet megáll előttem Bozsik Yvette, hogy bemutatkozzon, és érdeklődjön a jövő évi angolórákról. Egy pillanatra zavarba jövök a művésznő igéző kék szemeitől.

Még sosem jártam a tornateremben. Hatalmas. Az egész Tüskevár iskola körülbelül az egyharmadát tölti meg. Elöl egy kis asztal a bizonyítványokkal, amit félkör alakban körülvesznek fehér műanyag székek. Én leghátul állok meg. Előttem egy hároméves forma kistesó játszik a szőnyegen. Nem ez élete legizgalmasabb rendezvénye. Péter rövid, de velős beszédet mond. Bár az egyéves történetem után biztosan nem nagy fordulat, de én még soha nem hallottam ilyen igazgatói beszédet. A több százfős általános iskolámban hallott izzadságszagú, banális, erőltetett irodalmi idézetekkel tűzdelt semmitmondó szöveg helyett egy mindössze néhány mondatos bevezetőt hallunk, ami úgy hat, mintha egy kedves baráti összejövetelen lennénk. Az csak hab a tortán, hogy Péter a ballagók osztályfőnöke is, így minden diákjáról van egy-egy szívhez szóló személyes gondolata. Éppen belelendül:
– Ha mindenki csak egy picit többet rak bele...
– Egy picikét? – kérdezi fennhangon a szőnyegen játszó csöppség.
Egy emberként nevet fel az egész terem.
– Igen! – válaszolja Péter, és folytatja, mintha mi sem történt volna.

A kis alapítványi iskolához méltó, csökkentett koleszterintartalmú évzáró ünnepség után rohanok a gyerekeimhez, hogy átadjam nekik a jutalmakat. Elsőként a hetedikesemhez, aki már mosolyogva várja. Miután átnyújtom a könyvet meg a díszes oklevelet, odafordulok a jobb felkarommal, hogy ide kérek egy nagyot. A körülöttünk álló szülők zavarodottan néznek egymásra. Ők ezt nem érthetik. Futok tovább. Lillának csak az édesanyja van itt, úgyhogy neki adom át az ajándékokat. „Szeretném megköszönni, hogy ilyen sokat tesz érte.” Ezekkel a szavakkal búcsúzik. És hol van Lia? Rohanok ki kétségbeesetten, nehogy elszalasszam. Nahát, pont felém jön és meg is szólít.
– Szeretnék neked adni valamit.
Átnyújtom először az oklevelet, ami már önmagában lenyűgözi. Amikor a kezébe adom az Angry Birds film DVD-jét, majdnem elsírja magát. Örömtáncot jár, aztán elfut, hogy mindenkinek megmutassa.

Szinte sokkoló a kontraszt az önfeledt autista lány és a nagymamája között. Végtelenül hálás nekem, amiért így viseltetek Lia iránt, ám mindeközben egyetlen félmosoly sem jelenik meg az arcán. Egy későbbi beszélgetésünkben elmeséli, hogy leírhatatlanul megfáradt ebben az egész autista mizériában. Elhiszem. Nehéz lehet egy olyan gyerekkel, aki csapkod, üvöltözik és olykor kezelhetetlen. De mi szeretjük őt, és ezt jól tudja. Egy év alatt látványos volt a fejlődés. Itt jó helyen van.

„Viszlát, leendő osztályfőnököm!” Ezek szerint már tudják. Nincs visszaút.

20 óra 13 perc. Júlia mosogat a tanáriban. Itt maradt, mert ő velünk fog menni a Dunához este tízkor. Hajókázni fogunk a tanárokkal meg a végzős osztállyal. Kati néni székében ülök egy klasszikus gitárral a kezemben. Júlia szintén leül az asztalhoz. Meg kell írnia a naplóját, de közben beszélgethetünk. Egyszer csak megjelenik Bojti. Azért jött, hogy egy korábban beígért ölelést megkapjon Júliától. Nem úgy él bennem, hogy az autisták különösebben szeretik az ilyesmit. De az életben valahogy semmi nem úgy van, mint a könyvekben. Meghatottan nézem végig a hosszú másodpercekig tartó szoros ölelést.

Lassan indulnunk kell. Az aulában Bojti arra kér, hogy tanítsam meg neki a Take Five akkordjait. Hirtelen ott találjuk magunkat a zongora előtt. Én játszom az alapot, Bojti pedig improvizál. Körénk gyűlnek a tanárok, és mosolyogva hallgatják a rögtönzött jazz-koncertet. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Pár perc után Anna néni beront az ajtón, hogy most már tényleg megyünk.

Mindenki szétszóródik az autós tanárok között. Minket Péter visz le a hajóhoz. Mellettem ül Bojti, az anyósülésen pedig Júlia. Arról beszélgetnek, hogy hova tovább. Én csak némán ülök hátul. Túl sok volt ez nekem mára érzelmileg. Túltelítődtem. Ahogy gurulunk lefelé a hegyről, valahogy szóba kerül a blogom.
– Te olvasod a Zsombor blogját? – kérdezi Péter meglepetten Júliától.
– Igen, de csak a róla szóló részeket – vágom rá.
Júlia elgondolkozott rajta, hogy ő is elkezdjen írni egy hasonló blogot. Úgy két szemszögből lehetne szemlélni az eseményeket. Kedves ötlet, bár az én történetem hamarosan véget ér. Már csak egyetlen kérdés maradt: mikor áruljam el Júlia valódi nevét? Néhány hónapja közölte velem, hogy szeretné, ha elmondanám, hogy hívják valójában. Péter szerint dramaturgiailag nem jó, ha a legvégére hagyom.
– Sokat beszélek? – kérdezi Júlia.
– Nem – válaszoljuk egybehangzóan.
– Nekem amúgy is szelektív a hallásom – teszi hozzá Péter.
– Érdekes, mostanában egyre többet mondják ezt nekem az emberek. Ez vajon jelent valamit?

0 óra 38 perc. Egy varázslatos hajóút után visszaérkezünk a Jászai Mari tértől nem messze lévő kikötőbe. Búcsúznak az emberek. Júlia egyenként megölel mindenkit, én pedig kapok tőle egy férfias kézfogást a megszokott „viszlát Zsombor” kíséretében. Ez már örökké így marad. Pár hónapja biztosított róla, hogy a halálos ágyamon is ezt fogja nekem mondani. Ám legyen. Amint egyszer tegezni kezd, én cserébe rögvest elárulom a valódi nevét.

Bojti nem akar még hazamenni, úgyhogy felteszi a kérdést: ki szeretne még meginni valamit? Nem tudok nemet mondani. Egy rövid – majd' egyórás – intermezzo után a Jászai Mari tér egyik parkjában találjuk magunkat. Kezdetét veszi egy hosszú és tartalmas beszélgetés. Pont olyan, mint amilyet Bojti és Zsombor szokott folytatni a hegyről lefelé jövet, vagy délután az iskola udvarán ülve. Megtárgyaljuk, hogy milyen nagyszerű kollégákkal vagyunk körülvéve, aztán jó szokásunkhoz híven leragadunk a gyerekeknél. Mesélem neki, hogy tegnap fent jártam a Cseppkőben, amit meglepetéssel fogad. Ő is elmeséli az ottani élményeit. A beszélgetést félbeszakítja egy kedves hajléktalan úriember. Bojti felpattan és a kezét nyújtja:
– Tengermély tiszteletem!
Egy kis apró kéne, meg egy cigi is, ha van. Sajnos sodorni kell, de ha meg tudja várni... Közben Bojti érdeklődik:
– Az úr melyik tájegységről érkezett?
– Szabolcsi vagyok.
– Van két tanítványunk, akik onnan jöttek.
Amíg tekeri a cigit, az egyikről rövid beszámolót is tart az úriembernek. A bácsi szemében egyszerre fellángol a testvéri, bajtársi együttérzés, s hangjában őszinte aggodalommal megkérdezi:
– De ugye jólelkű gyerek?

Az. Ahogyan az osztálytársai is mind azok. A leendő hetedik osztály. A leendő osztályom.