Szeptember 13.

Cselényi Péter bácsival beszélgetek fölfele menet. Ő az a különleges kolléga, aki tíz évig a hármas metrót vezette, majd úgy döntött, tanítani kezd. Pár hónapja mesélt erről mindenféle drámai fordulatot nélkülözvén. Úgy fogalmazott, neki mindig is ez volt a nagy álma: ajtót nyitni-zárni meg tanítani. Egy húszperces csevej az esetek többségében izgalmas és tanulságos – mint amikor tavaly augusztusban Feri bácsi összefoglalta a gyermekpszichiátria lényegét, illetve a különféle problémákat, amelyekkel a gyerekeink küzdenek. Péter most egy rövid monológjában éppen azt tárja elém, hogy a Tüskevárasoknak semmivel nincs könnyebb dolga pusztán attól, mert nem állami fenntartású iskola. Adott esetben nagyon is hasonló gondokkal küszködünk, és erre még rájön a nem mindennapi gyerekanyag. Ide valóban emberfeletti elhivatottság és kitartás szükséges. Ahogy az igazgató úr, Péter fogalmazott másfél éve a telefonban: itt varázsolni kell.

Az én elhivatottságom leginkább az osztályom iránti törődésben mutatkozik meg. Örülök, hogy velük kezdhetem a napot. Be fog hozzám ülni Zsuzsa is, az autistákkal foglalkozó gyógypedagógusunk, mert szeretné megnézni Bénit, az új srácot. Kicsit sajnálom, hogy így év elején, mert én sem tudok magamból eleget megmutatni. Az óra első tizenöt perce mindenféle megbeszélnivalókkal telik. Utána egy minimális angolozás jön, ami tulajdonképp csak bevezetés. Szeretném megtudni, hogy ki milyen szinten van és hogy áll a nyelvtanuláshoz. A szünetben jön a szakmai tanácskozás: Zsuzsa részletesen elmondja az órán lejegyzetelt ötleteit. Bénit magam mellé kell ültetni, külön a többiektől, mert nehezen viseli a zsongást maga körül. Ki kell rakni az órarendet a falra, mert az autisták megállás nélkül arról kérdeznek. Kell nekik a kiszámíthatóság, a rendszer. Bénit minden alkalommal külön is meg kell szólítanom, mert a kollektív megszólítást nem feltétlenül veszi magára. Hosszú a lista...

Az integráció margóján meg kell jegyeznem, hogy léteznek megoldhatatlan problémák. Egy olyan autista gyereket, aki a spektrum szerencsétlenebbik felére esett, szinte lehetetlenség bevonni egy tanóra fősodrába. Nem tudja felvenni a ritmust, és nem tudja kezelni a komplex interperszonális helyzeteket. Hihetetlenül hasznos számára, ha a többiekkel együtt van, mert sokat tud fejlődni szociális téren is, ám szaktanárként el kell fogadnunk, hogy a tanév legnagyobb hányadában csak az ő igényeire szabott külön feladattal lehet elfoglalni. Illetőleg mindent leírhat a tábláról, csak utána fontos időt tölteni vele és együtt átvenni, hogy lássuk, valójában tudja-e hasznosítani a leírtakat. Az Asperger-szindróma más tészta. Lia a tavalyi csatlakozása óta az egyik leglelkesebb és legszorgalmasabb diák. A szűk érdeklődési köre ellenére minden általam felvetett témát rugalmasan fogad, és gyönyörű kézírással leírja az összes szót, sőt, még többet is.

A harmadik óra úgynevezett kompetencia, mely során megadott kompetencia területeket kell majd fejlesztenünk. Ilyen például az, hogy hogyan lehet hatékonyan tanulni. Ezt kötelezően az osztályfőnököknek kell tartani, így lesz lehetőségem az itt véghez vitt fejlesztéseket átültetni, összekötni az angol tanulással. Mivel még nem alakult ki, hogy miről is tanulunk, én továbbra is csak ismerkedni és csapatot építeni szeretnék. Legnagyobb szerencsémre sikerül megfűszerezni az órát, ugyanis egy új rajztanár, Ágnes jön hozzánk látogatóba, hogy megismerkedjen a gyerekekkel. Nagy nehezen csend lesz és végre be tud mutatkozni. A végtelen kedvesség és szűnni nem akaró mosoly mögött azért megvillan a sok év tapasztalat. Már az első „kihágásoknál” erőteljesen reagál és sulykolja beléjük az alapszabályokat. Én magam is visszahőkölök egy pillanatra, mert összeakad a kettőnk stílusa. Rögtönöz egy ismerkedős rajzórát, aminek a vége az lesz, hogy mindenki rajzolni kezd papírokra meg a táblára. Van, aki még hajtogat is! Az óra végéig ezeket mind felragasztjuk az ajtóra. Mindeközben nyugtató zenét játszom mobilról a gyerekeknek.

Dorka nem hajlandó rajzolni. Pont úgy reagál, mint a legelső napunkon is. Felelevenítem neki azt a rajzocskát, aminek az egyik felén a Big Ben tornyosult, a másikon pedig hangjegyek voltak, és emlékeztetem, hogy nekem az nagyon tetszett.
– Nincs kedved mégis rajzolni?
– Nincs.
Leguggolok mellé, a kezemet a vállára teszem és a szemébe nézek:
– Na és az én kedvemért?
Rövid habozás után felpattan és odarohan az üres papírokhoz.

Ágnes megkapja az első sokkélményeit ezen az órán. Zénó ma elképesztően ingerült, és mindemellett nem is érzi jól magát egyelőre ebben a közösségben. Többször jelezte nekem, hogy ma ilyen hangulatban van, és ezért meg is engedtem neki, hogy bármikor kimenjen sétálni, pihenni. Az óra első felében valami szócsata indul el az egyik új srác és közte. Mi már csak arra kapjuk fel a fejünket, hogy mindkettő felállt és torkuk szakadtából üvöltöznek egymással. Tipikus ökölpárbaj előtti pillanat. „Te nekem semmi vagy, érted?!” Ilyen mondatok szállnak a fagyott levegőben. Én az itt eltöltött egy évem tapasztalataival felvértezve teljes nyugalomban nézem végig a jelenetet a közelükben állva, és csak reménykedtem, hogy nem lesz nagyobb balhé. Az utolsó előtti másodpercben Péter bejön és kiviszi mindkettőt.

Történik még valami, ami engem személy szerint sokkal jobban felkavar, és természetesen nem hagyom annyiban. Amikor Béninek sok lesz az inger, akkor elkezd kontrollálatlanul hadonászni maga előtt. A két mellette ülő osztálytársa egyszer csak szórakozni kezd ezen és utánozzák. Az erélyesebbik felemmel kiutasítom őket a teremből. Mindkettőt bevezetem Péterhez, és leültetem őket a kanapéra. Higgadt hangon megkérem őket, hogy meséljék el, mit csináltak odabent. Mind a ketten tudatában vannak, hogy nem volt helyes ez a viselkedés, és bocsánatot is kérnek. Biztatom őket, hogy inkább segítsék Bénit, ahogyan Dorka is teszi. Úgy tűnik, ez a kis jelenet megteszi a hatását, mert néhány percre rá az egyikük rendre utasítja a többieket: „Nem széthúzni kéne, hanem összetartani az osztályt!" Azt hiszem, erről szól a mi munkánk. Egy napon majd komolyan is fogja gondolni, amit mondott. Első lépésnek ez is megteszi.

A tizedik osztállyal egy kellemes hangulatú órát töltünk el, ami ma csak a szintfelmérésről szól. Ebben az osztályban két tanulócsoportot szeretnék kialakítani az áthidalhatatlan szintkülönbségek miatt. Arra is gondoltam, hogy az erősebbek segíthetnék a kezdőket. Ehhez még kell két-három hét, hogy kialakuljon. Óra után kiszaladok az Erdőmesterbe egy melegszendvicsért. Visszafelé találkozom az osztályom három tagjával.
– Téged kereslek, Zsombor! – mondja Dorka. Rajzolt valamit a táblára, amit feltétlenül meg kell néznem. „7. BOSS” és egy szívecske. Nem telt el másfél hét se, de úgy érzem, hogy ő lesz az osztály ragasztója. Az az ember, aki a karizmatikus személyiségével össze fogja rántani a csoportot.

Ági néni rögtön rám talál, ahogy belépek a tanáriba. Még lóg ki a számból a szendvics, de már elkezd beavatni az osztályfőnökség sötét oldalába. Megragadja az asztalomon lévő teljesen üres naplót, és megtanít arra, hogy hogyan kell kitöltenem. Bélyegző, tanárok neve, diákok, napok, órák, hiányzás... A következő percekben az igazgatói irodában ülünk, ahol már le is emelte a hetedik osztály nagy kék dossziéját. Szakértői véleményeket böngészünk. Ide írjam a diák összes adatát, a tárgyait, alulra pedig át kell másolni a hely nevét és címét, ahol a szakértői készült, illetve a gyerek diagnózisában szereplő BNO-kódot és leírást, például: F84.5, ami az Asperger kódja.
– Péter, tudsz jövő hétre új angoltanárt keresni?
Most nincs vicces kedvében. Inkább arra kéri Ágit, hogy ne frusztráljon engem a napló teljes kitöltésével, egy részére ráérek később is.

Már csak egy dolog van hátra a mai napból. A tizedikesek óráján megígértem Lillának, hogy segítek neki befejezni a szintfelmérőt, mert láttam rajta órán, hogy nagyon el van veszve. Bekopogok a terembe, ahol éppen Zeusz bácsi tart földrajzórát. Én még sose jártam bent a kollégák óráin az első látogatásomat kivéve, így jó látni, hogy milyen felszabadult a légkör ezen az órán is. Zeusz bácsi kapcsol, kiküldi hozzám Lillát.
– Zsombor bácsi elrabol téged. Váltságdíjat nem fizetünk!
– Utazunk New York-ba! – mondom nekik.

Lillával ülünk kettecskén egy üres tanteremben. Lassan, ráérősen végigvesszük az összes kérdést és a válaszokat. Lilla elhaló hangon olvassa fel őket, mintha mindjárt elaludna. Igyekszem sokszor megnevettetni. Próbálunk rájönni, hogy ennek a mondatnak milyen igeidőben is kéne lennie.
– Present faszom... – javasolja Lilla.
– Igen! Present Faszom Perfect. Mától fogva én is így fogom nevezni.
Szeretném látni őt is érettségizni. Sok munkánk lesz benne, de sikerülni fog. Tudom, hogy így van.

Szeptember 11.

Odamegyek Zsomborhoz – mondja Dorka, miután kigördülünk a Széll Kálmán téri megállóból. Lassanként körém gyűlnek a fiókáim, akiket már most nagyon szeretek. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan az életutamban: valahogy mindig végigkísért a jó szerencse. Egy ember szinte véletlenül került be hozzám, egy másik csak a második napon érkezett próbahétre. Mindketten hihetetlenül jót tettek az osztályközösségnek. Már most, a csoportalakulás első szakaszában érzek egyfajta megnyugtató harmóniát a levegőben. Ehhez kétségtelenül szükség van egy Dorkára is, a hangos, merész és extrovertált lányra, aki helyrerakja a srácokat és a szárnyai alá veszi az autista Bénit. Hirtelen fékezünk egy nagyot. Rám zuhan az az angyali tizenkettedikes lány, akivel hosszasan gitároztunk és énekeltünk Zánkán. Nagyon zavarban van. Egyébként már tervezgetjük, hogy valamit megint eljátszunk majd együtt.

Mától érvényes a szabály: aki káromkodik, fizet tíz forintot. A gyerekek lelkesek, és ami azt illeti, már el is kezdték visszafogni magukat. A begyűjtött pénz osztálypénz lesz, és nem pedig egy üveg whiskyt veszek belőle magamnak, ahogy nekik szoktam előadni. (Efféle támogatásra a szülői ház felől számítok.) Úgy kértem az órarendet, hogy minden nap az osztályommal kezdhessek. A mai első angolórán csak megbeszéljük, hogy hogyan fogunk együtt tanulni. Ülök a tábla előtt és fürkészem őket. Jár a tekintetem körbe-körbe, próbálom feltérképezni a viszonyokat, az egymásra adott reakciókat. Hopp, elrepült egy bazmeg, már írom is a táblára. A végén már csak nevettek rajta, de nem ellenkeznek. Érettségire leszoktatom őket a trágárkodásról.

Visszatérek a híres-hírhedt – most már – nyolcadik osztályhoz. Teljes a létszám, és nem egyszerű a helyzet. Persze még nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, mert ma vannak itt először. Tavaly pontosan ugyanígy viselkedtek, és talán most egy fokkal jobb. Van egy új srác is, aki meglehetősen tiszteletteljes. Folyton uramnak szólít. Megkérem, hogy mutatkozzon be pár szóban:
– Kirúgtak az előző suliból, mert elvágtam valakinek a torkát. Csak vicceltem.
Mintha el sem mentem volna nyári szünetre. Semmi nem változott az osztályteremben. Negyven percet áldoztunk arra, hogy megbeszéljünk néhány egyszerű dolgot. Miután felírtam a táblára hatalmas betűkkel, hogy „1 nagy füzet”, valaki még megkérdezte: akkor most mit kell hozni?
A szünetben megjelenik mögöttem az új srác. Uram! Átnyújtja nekem a húsz forintot az órai káromkodásért.

Olykor zavarba ejtő a kiszámíthatatlanság. A tizedik osztály is teljes létszámmal van ma jelen, mégis síri csend és nyugalom uralkodik a teremben. Nekik is elmondom, amit szeretnék, utána pedig beszélgetni kezdünk. Megkérdezem őket egyenként, hogy kinek mi a célja a nyelvtanulással. Izgalmas válaszok érkeznek, és kiderül számomra, hogy ambiciózus gyermekek ülnek velem szemben, akik többnyire egyáltalán nem irreális célokat tűztek ki maguknak. A mai ideiglenes órarend miatt két órát is együtt töltök velük – bár arról fogalmam sincs, mit fogunk csinálni. A Tüskevár rendre rákényszerít az erőn felüli improvizációra, amit én izgalmas kihívásként fogok fel, noha az arckifejezésem ezt nem mindig tükrözi.

A gyerekek már várnak az udvaron, ahová gitárral a kezemben érkezem. Egy meglehetősen informális angolóra következik, ami inkább az éjszakai sütögetés hangulatát idézi. Miután mindenkit sikerül kirobbantanom a kényelmes helyről és összehozzuk a társaságot, leülök közéjük a gitárral. Arra kérem őket, hogy gondoljanak ki három angol szót, amivel a nyarukat jellemeznék. Exciting, boring, travel, sleep... meg is beszéljük mindegyiket magyarul. Sajnos a differenciálás még mindig komoly probléma az összes osztályban, akkora szintbeli különbségek vannak a diákok között. Meglátjuk, hogy a tankönyvekkel és munkafüzetekkel kieszelt koncepcióm sikertörténet lesz-e, vagy az eddigi pályafutásom legnagyobb bukása. Az itt eltöltött egy évem alatt megtanultam mindkettőt a helyén kezelni.
– A Nothing Else Matters-t el tudja játszani? – kérdezi az egyik újonnan érkezett úriember. Azt nevezem tökéletes pillanatnak, amikor valami olyat kérnek tőlem, amit gondolkodás nélkül tudok teljesíteni. Az egész tizedik osztály némán hallgatja, ahogy eljátszom a szám introját. Utána vissza az angol szavakhoz.

– Hogy van az osztálykám? – kérdezem attól a négy-öt gyermektől, akiket bent találok a termünkben. Előbb ejtettem ki a számon ezt a kérdést, minthogy elgondolkoztam volna rajta. Leért. Hogy van az osztálykám? Olyan kedves dolog. Örömmel tölt el, hogy innentől ezt heti három nap megkérdezhetem bármelyik szünetben. Azt hiszem, a lelkem mélyén én is egy tyúkanyó vagyok.

Elérkezett hát a nap csúcspontja: a tanév első dupla angolórájára kell besétálnom az új ötödik-hatodik osztályba. Bojti megáll mellettem a tanáriban, és megkérdezi, hogy bejöjjön-e velem az első néhány percre. Hálás lennék érte. Valahogy mindig jó érzékkel találja el, hogy mikor van szükségem egy kis támogatásra. Belépek a terembe. Szavakkal nehezen leírható, ami elém tárul. A totális káoszt látom magam előtt, miközben a hangerő a fájdalomküszöbömet kerülgeti. Hiperaktív gyerekek rohangálnak, üvöltöznek, cukkolják egymást. A régiek pedig literszám öntik az olajat a tűzre. Ők a legelviselhetetlenebbek. Nem értem, mi történt velük. Talán attól őrültek meg, hogy megváltozott a pozíciójuk a csoportban a sok új osztálytárs miatt. Szeretnék egy rövid bemutatkozó kört tartani, de körülbelül negyedórába telik, amíg az első gyerek el tud kezdeni beszélni. Félúton mindkét régi srácot ki kell raknom az osztályteremből, mert már szélsőséges a viselkedésük. A szó szoros értelmében bekattantak. Mit keresek én itt? Mindeközben sikerül megőriznem a hidegvéremet, mintha tényleg erre lennék hivatott. Figyelek minden új srácra (lány egy darab se), ők pedig lelkesen mesélnek magukról. Az egyikük gyönyörűen beszél angolul.

Péter megáll az ajtóban és felolvassa, hogy kiknek kell sorban állni ebédhez. Én lassan, minden energiámat elhagyva besétálok az irodába. Az egyik számítógépnél ül Anna néni, a másiknál Zsóka dolgozik. Még mindig zsong a fejem, ahogy erőtlenül belépek a szobába. Egyetlen mondat jön úgy igazán szívből:
– Azt a kurva!
Zsóka fel is kapja a fejét, és viccesen megjegyzi, hogy talán az irodában nem kéne így beszélnem. Majd bedobok egy tízest.

Az egyik legfantasztikusabb dolog, ami történt a tanév elején: Mónika néni kapott egy konténert, és nagyon-nagyon örül neki. Hogy miért örül valaki ennyire egy konténernek? Azért, mert ez egy olyan konténer, ami egy egész szoba ajtóval és ablakokkal. Mónikának ugyanis nem volt saját helyisége, és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Találkozom vele a tanáriban, és meg is invitál, hogy nézzem meg az új főhadiszállását. Elképesztő... már be is van rendezve: hatalmas polc tele könyvekkel meg játékokkal, és két asztal székekkel. Mától kezdve ide fognak járni a gyerekek egyéni fejlesztésre. Lehuppanok vele szemben az egyik székre, hogy egy kicsit beszélgessünk arról, ami az ötödik-hatodikban – az ő osztályában – történt. Extrém a helyzet, és nem lehet annyiban hagyni. Nemsokára beszélek az egyikük édesapjával...

Nehéz nap volt a mai, de nem volt sokkal nehezebb, mint a legelső élményem a gyerekekkel pontosan egy évvel ezelőtt. Tudom, hogy lassan le fog tisztulni, de türelmesnek kell lennem. Megérkezünk a Széll Kálmán térre. A kezemet nyújtom a srácoknak, az egyikük meg is ölel. Alig bírom lerázni őket.

Eloszlik a tömeg. A távolban egy kedves lány mosolyog rám.

Ó, testvér, merre visz az utad?

Kedves Olvasóim! Az első héten meglátogatott a Tüskevárban a húgom, Kincső. A látogatás nem teljesen ok nélkül történt: van rá esély, hogy másfél év múlva nálunk fogja végezni a szakmai gyakorlatát mint pedagógiai asszisztens. A nap végén megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve írni az élményeiről úgy, ahogy én is szoktam. Boldogan elvállalta, így végre megvalósult az egyik nagy álmom. Az egyik itt töltött napomat végre bemutathatom valaki más szemszögéből. Fogadjátok hát szeretettel.

***

Szeptember 5., kedd, 8 óra körül

Döcögünk fölfelé a 21A jelzésű busszal, közben beszélgetünk.

Leszállunk, összetalálkozunk már rögtön egy kedves Tüskeváras tanárral. Zsombor bemutat neki, köszönünk, mosolygunk, megyünk tovább.

Elmegyünk amellett az Erdőmester nevű vendéglő mellett. A bátyám beavat, hogy itt szoktak enni a Tüskések.

Megérkezünk.

Belépünk.

Rögtön, ahogy belépünk: „Zsombi, ő a barátnőd?”

Szinte természetesnek érzem, hogy ez az első kérdés, nem is lep meg.

Zsombi bevisz a tanáriba, szépen sorban mindenkinek bemutat.

Kedves melegség árad mindenkiből. Érzem, hogy bennük van már a kilométer.

A bátyám körbevezet az iskolában.

Kicsi, családias, barátságos, a hangulata emlékeztet egy kicsit a Zöld Kakasra.

Egy kedves lány meginvitálja a bátyámat egy 11-es ping-pong meccsre, majd megkérdi: „A néni is jön?”

Lehet, ha közelebb lennék a harminchoz, szíven ütne, hogy lenéniznek, de engem most nem zavar, mivel érezem, hogy néniként én is tagja lettem a társaságnak.

A meccs után a kis hölgy majdnem szilánkosra töri az édesbátyám kézfejét.

Elmosolyodom.

Előtűnik a bátyám osztályából egy úriember, és rákészül, hogy beleüssön a bátyám karjába, majd aztán mégsem üti meg: „Na jó, ma nem.”

Visszamegyünk.

Zsombor előzetesen beavatott, hogy a körforgalomnál lesz az ő állomásuk Bojtival.

Befut Bojti.

Zsombor bevisz az osztályába.

Odajön egy úriember és bemutatkozik.

Wáó. Egy nevet már tudok.

Elkezdik találgatni, hány éves lehetek.

Az úriember 11 óránál már közel jár.

Elkezdek gondolkodni, általánosságban mennyire pontosan szokták eltalálni a koromat az emberek.

Arra jutok, hogy hosszú idő óta nem találták el ilyen közelséggel.

Eszembe jut, amikor a metróban egy fekete férfi 17-nek saccolt, amikor 20 voltam és az is, amikor nyáron a bátyám nővérének néztek.

A bátyám leül a körbe.

Megkérdezi a kettővel mellette ülő szemüveges úriembertől, csajozott-e mostanság.

„Igen, focilabdával megrúgtam egy lányt.”

Nevetek.

Zsombor megpróbálja elmondani, hogy fog zajlani a nap.

First try – failed.

Second try – failed.

Third try – almost.

Fourth try - very close.

Fifth try  – mission complete. (More or less.)

Indulunk az állomásra.

Bojti elmagyarázza, hogy kell használni a kamerát.

Próbálok úrrá lenni a félelmemen, hogy elrontom a felvételt.

Sorra érkeznek az osztályok.

Ámulok és bámulok.

Bojti és Zsombor próbálnak eljutni ahhoz, hogy el tudják mondani, mi is a feladat.

Itt sem egyszerű olyan pillanatot elkapni, amikor mindenki csendben van.

Amit ezután végignézek 9:30-tól 11:30-ig a szeptemberi tűző napon, elképeszt, megdöbbent.

Sírva fakadás.

Hiszti.

Kurvaanyázás.

Összeszólalkozás.

Ordítozás.

 „Mikor mehetünk haza?”

„Nincs kedvem, nem akarom.”

„Ne hazudjá’ már, Zsombor”

Tüc-tüc zene.

Tízen tíz félét akarnak.

Tízen tízfelé mennek.

Zsombor és Bojti próbálják a fáradt lelkeket összekanalazni, rábírni mindenkit a részvételre, kisebb-nagyobb sikerrel.

Szinte megrökönyödöm, amikor az ötödik-hatodik megjön.

Még mindig nehéz szavakat találnom erre.

Szinte teljesen megfeledkezem magamról és a világról. Amit látok, az köti le a figyelmem teljes egészét.

Megszűnik minden más.

Megnémulok.

Bojtinak vagy Zsombornak 10 másodpercenként valamilyen egészen váratlan dologgal kell szembenéznie.

Elgondolkodom.

Vajon én mit tennék ilyen helyzetben?

Eszembe jutnak mókás képek arról, hogy szednének szét a diákok pár perc leforgása alatt egy állami iskolában dolgozó tanárt.

Váratlan vendég rángat ki gondolataimból.

A következő percekben megismerkedem Csillebérc egy régi szereplőjével.

Sajnos be kell fejezni a kültéri mókát.

Bevárjuk az utolsó két osztályt.

Közben rövid történelem óra keretében megismerkedem az imént említett szereplőnk lenyűgöző resuméjával.

Ez már valami!

Összenevetünk.

Visszafele Zsombor vesz egy kólát.

Már csak egy darab lightkóla van a hűtőben.

„Egy kis aszpartám” – said Zsombor.

Az iskolaépületbe visszaérve „a néni ” nevet adó hölgy egy tollal a kezében mászkál, majd mögém kerül.

Úgy tartja a tollat, mint aki támadásra készül.

A hátam mögött jön, én befeszülök, felkészülök, hogy hamarosan szúró fájdalmat érzek majd a hátam valamely pontján.

Végül nem szúr meg, ellenben a szeptemberi tűző nap megteszi helyette.

Kicsit szédelgek.

Az iskola udvarán még végignézek 2 osztályt, akik ott csinálják meg a feladatot.

„Tüskevár”

Tetszik, ahogy ezt a szót előadja a tizedik.

Most már tényleg elég volt a tűző napból.

Bemegyünk.

Zsombor megkér, maradjak kint, történt valami.

Besétálok a tanáriba.

Előveszem a rizsemet.

Elkezdem eszegetni, közben figyelem a folyosón a történéseket.

„Te a Zsombi testvére vagy, igaz?”

„Igen.”

„Tudtam!” – ragyog fel a kis úriember szeme.

Nézegetem a tablókat.

Megakad a szemem valamin.

Ketten ott állnak Péter bácsi ajtajánál megszeppenve.

Egyszer csak megjelenik Péter bácsi.

Péter bácsi arcáról lerí, hogy ő a rossz zsaru.

Raport van.

A tanáriból hallgatom végig.

Nem lennék a helyükben.

Vége a raportnak.

Zsombor behív megint az osztályba.

A következő napi programokról van szó.

Az osztályfőnök megpróbálja elmondani, amit szeretne.

Elősz…

Másodsz…

Harm…

Negye…

Ötödszörre sikerül.

Csönd lesz, miközben beszél.

Eltelik 10 másodperc úgy, hogy senki nem szól közbe.

Ez ma rekord, akárhogy is nézem.

Búcsúzásképpen látok a táblán két szexelő Angry Birdöt, az ifjú művész pedig megkéri a bátyámat, hogy ne törölje le.

„Az autisták szexuális fejlődése is egy érdekes dolog” – szakmázik a bátyám és Bojti.

Lemegyünk a buszhoz hárman: Zsombor, az elsőként bemutatkozó úriember és én.

Tüskevárasok a buszmegállóban.

„És Zsombor, azt csináljuk egy haverommal, mikor megyünk a vonaton, hogy elmennek mellettünk lányok és azt mondjuk: szex.”

Egy-két szeretetteljes, enyhe pofon csattan a megállóban.

Zsombor felrak minket a buszra.

Rottyon vagyok.

Amit láttam napközben, az öt embernek is sok lett volna.

Napszúrást kaptam.

Az a rizs sem volt valami felüdítő.

Úgy érzem, mindjárt hányni fogok.

Uralkodni próbálok magamon.

Előkeresek egy üres zacskót a táskámból, hátha szükség lesz rá.

Végül nem történik semmi.

Kimerült vagyok, amikor hazaérek.

Lefekszem aludni.

Zsombor ír nekem, hogy van-e kedvem írni erről a napról, mert szívesen kirakná.

Az érzés, ami eltölt ez után az egy nap után, kettős. Egyrészt erre a káoszra nehéz lenne szavakat találni. Ha hasonlítanom kellene valamihez, akkor azt mondanám: egy vándorcirkusz és egy tizenöt fős elit jazz ensemble turné keveréke. A tizenöt zenésznek tizenötféle baja van, ráadásul még az éppen menstruáló ötvenfős nagyzenekar is ott van, akiknek a fele koncert előtt fél órával nem hajlandó színpadra lépni a két főfúvóssal, Gizivel és Jucival.
Ezzel párhuzamosan pedig a cirkuszi elefántnak nem fér el az ormánya a turnébuszban, úgyhogy ki kell engedni és ügyelni, hogy ne törjön össze semmit. Van parádé, zsivaj. Előre megtervezni bármit csak úgy lehet, hogy van b,c,d,e,f terv, és külön Pistinek egy g is.
Másrészt rég volt olyan élményben részem, ami ennyire kilendített, kirángatott volna a hétköznapi medremből, a saját problémáimból. Ami ott és akkor történt, egyedül az létezett, lefoglalta az egész énemet.

Azóta, hogy ott voltam, több pozitív dolgot is érzek magamon: többnek érzem magam, erősebbnek, magabiztosabbnak. Nyugodtabb vagyok, és egy kicsit megbocsájtóbb magammal szemben.

Írta: Váczi Kincső
2017. szeptember 10.

Egy csónakban

Szeptember 4.

Nyolc óra előtt pár perccel Kati nénivel bandukolunk az iskola felé. Ma korábban jön mindenki, hogy fogadjuk az új gyerekeket. Kati azt fejtegeti éppen, hogy mennyire könnyen felismeri azokat, akik a Tüskevárba tartanak. Előttünk is egy általános iskolás srác sétál az édesapjával. Róluk már a Széll Kálmán téren tudta, hogy ide tartanak. Ahogy belépek az épületbe, a nyugtalan várakozás szelét érzem. Új gyerekek álldogálnak, járkálnak mindenfelé, ki-ki egyedül, ki-ki a szüleivel. Meg vannak illetődve az új helyzettől. Mindenkit szeretetteljesen köszöntünk. Amikor belépek a tanáriba, Zeusz bácsi a Dire Straits In the Gallery című dalát kezdi játszani a székén ülve. Ez az a dal, amit hamarosan együtt fogunk gitározni. Sajnos az eredeti egy fél hanggal feljebb van, mint gondoltam. A tanárival szemben látom, ahogy egy gyerek és az apja értetlenül nézelődnek felénk. Lehet, hogy az előző helyen nem ilyen reggelekhez szoktak?

Ez az első iskolai napom osztálykísérőként. Át is ballagok a gyönyörűre festett termünkbe. Ketten már ott vannak, őket jól ismerem tavalyról. Hamarosan beszivárognak az újak is, bár meglehetősen lassan. Elkezdjük körberakni a székeket. A padokra ezen a héten semmiképp nem lesz szükség. Beszélgetni, ismerkedni fogunk egymással. Közeleg a háromnegyed kilenc, az első tanítási óra ideje. Lassan betelik az összes hely a körben. Az osztályfőnökség nevű kór első tünete: sorban állnak a szülők előttem. Igyekszem mindenre válaszolni, de még sok a bizonytalanság.

Eljött a kilenc óra. Magunkra maradtunk. Becsukom az osztályterem ajtaját, s én is elfoglalom a helyemet a körben. Megvárom, amíg elcsendesedünk...
– Szeretettel köszöntelek Benneteket a hetedik osztályban. Örülök, hogy itt vagytok.
A rövid bevezető után máris ki kell mennünk az iskola elé, mert jön a szokásos „autómosó”, amikor az út két oldalára felsorakozik az egész iskola, az új gyerekek és tanárok pedig végigsétálnak köztük úgy, hogy az iskola tapssal köszönti őket. Hihetetlen. Tavaly ugyanezen a napon én sétáltam végig új angoltanárként, most pedig én fogadom a hetedikes gyerekeket a sorfal végén. Az egyik ötödikes fiú szemében könnyeket látok, ahogy végigsétál. Itt jön a hetedikes Béni is, az egyik legkedvesebb autista, akivel valaha találkoztam. Illemtudó, udvarias, együttműködő, folyton mosolyog, ám úgy érzem, most nem teljesen érti, hogy mi történik körülötte. Kezet fogok vele is, amikor megérkezik.

Kihívnak a tanáriból. Érkezett még egy új lány, Dorka, aki egy picit idősebb az osztálynál. Az édesanyja azt mondja, hogy nagyon fél. Sebaj, bekísérem a terembe és bemutatom a többieknek. Megkérem, hogy nézzen ki magának egy szimpatikus helyet a körben. Le is ül, de ahogy távolodom a teremtől, fölpattan és kirohan. Na jó.
– Segítesz nekem egy kicsit, Dorka? Ki kéne hoznunk egy dobozt a tanáriból.
Lelkesen követ, én pedig próbálom szóval tartani. Amikor visszaérkezünk, megkérdezem, hogy szeretne-e mellém ülni. Bólogat.

Már az első napon emlékezetes beszélgetések fültanúja vagyok a teremben. Kérdéseket teszek fel a gyerekeknek a kedvenc dolgaikról, rövidtávú céljaikról, nagy álmaikról. Mint mindig, magam is meglepődöm a válaszaikon. „Szeretnék jobban olvasni.” Ezzel a mondattal kezdi az egyik diszlexiás srácom. Utána csak úgy záporoznak a szebbnél szebb célok. „Szeretnék leszokni a cigiről.” Lia, aki ma elképesztő nyugalommal és türelemmel üli végig a rituálénkat, szintén meglep a válaszával: „szeretnék kevesebbet robbanni”. Arra gondol, hogy tavaly rengetegszer kapott dührohamot, amikor is kirohant a teremből és bevágta az ajtót. A többiek el is mesélik, hogy hiányoznak darabok a falból az ajtó körül. Lenyűgöző, hogy Lia ezt így megfogalmazta. Az egyik új srácnak végül sikerül oldani a drámai pillanatot:
– Szeretnék kevesebbet csajozni, mert ez már nekem is sok.

Az utolsó órában Tünde néni is csatlakozik hozzánk. Mosolyogva hallgatja a gyerekek gondolatait, és ő maga is bekapcsolódik. „Mi az egyik legnagyobb álmod, amit szeretnél valóra váltani az életed során?” Állatorvos, grafikus, játékfejlesztő, pirotechnikus... Leírhatatlan élmény hallgatni mindezt. Ahogy körbenézek, tudatosul bennem, hogy ezeknek a gyerekeknek minden nap egy küzdelem. Az osztályomban van diszes, figyelemzavaros és/vagy hiperaktív, de van két autista is. Mégis képesek ilyen életcélokat megfogalmazni. Ki tudja, néhányuk számára talán ezek az álmok jelentik majd a kiutat.

Dorkának London a nagy álma. Ott szeretne élni és énektanárként dolgozni. Ahogy állunk a terem előtt a folyosón, elmeséli, hogy idefele jövet rettegett. Amikor meglátta, milyen gyerekek jönnek vele a buszon, elsírta magát és vissza akart fordulni. Örömmel tölt el, hogy mégsem fordult vissza.

Szeptember 7.

Ez még csak a negyedik nap, de máris túl vagyunk egy sor kellemes és nem túl kellemes élményen. A keddi tábori játékon a hetedik osztály botrányosan viselkedett, ami után meg kellett tartanunk az első komoly beszélgetésünket is. Aznap eljött látogatóba a húgom is, aki csak annyit mondott búcsúzáskor:
„Erre még aludnom kell egyet.”

Szerdán múzeumokba mentünk. Az én osztályomból csak Béni jött velem a szentendrei tömegközlekedési múzeumba. A túra végén még a rég nem látott magyar gyártású Ganz metrókocsit is kinyittattam a gyerekek kedvéért... vagyis... hát tulajdonképpen én akartam már régóta megnézni. De a gyerekek is nagyon élvezték. Alig fértem oda a vezetőfülkéhez. Béni végig mellettem volt. Hazafelé menet megkérdeztem, hogy mi tetszett neki a legjobban. „Minden.” Ezt szokta felelni a legtöbb kérdésre, amiben választani kell. Az viszont már-már ijesztő, hogy néha a kérdés első szava hallatán válaszolni kezd.

A mai napon a Kopaszi-gátra szerettünk volna menni piknikezni, de amikor reggel kinyitottam az erkélyajtót, hirtelen eszembe jutott, hogy én már elégszer voltam ott. A hideg szél és esőillat miatt ma inkább az iskola épületét ismerjük meg mélyebben. A Széll Kálmán téren máris egy verekedéssel indul a nap. Kísérteties, hogy megint a földön landolt annak a srácnak a szemüvege, akinek tavaly év elején én ragasztgattam össze egy bunyó után. Sosem lesz vége? Őt egy korábbi busszal felküldöm az iskolába, ami egyébként félig-meddig az ő ötlete. Mi is indulunk mindjárt, csak megvárunk mindenkit. A buszon egészen kellemes a légkör. Nyugiban ülnek körülöttem mindenhol a gyerekek.

Üres a Tüskevár. Csak a mi osztályunk van ma itt, illetve Zsóka dolgozik az irodában. A termünkben kijelölünk egy asztalt, majd kipakolunk minden finomat: pogácsát, gyümölcsöt, zöldséget, üdítőt. Béni gluténérzékeny, úgyhogy hoztam neki aszalt gyümölcsöket. „Megkínálhatod belőle a többieket, de ez itt mind a tiéd.” Egyre nagyobb a feszültség a teremben. Ennek az egyik oka kétségtelenül a viharos idő, ám lassan közeleg a csoporton belüli vihar is. Nem tudunk itt sok időt eltölteni. Eredetileg csocsó bajnokságot terveztem, de nem díjazzák az ötletet. Szívesen kimennének viszont focizni meg pingpongozni. Mehetünk!

Béni megszólít:
– Zsombor bácsi! Köszönöm szépen a sok finomságot.
Mindjárt elolvadok. Lia közben megint robbant, mert a többiek a hátam mögött direkt cukkolják. Most éppen a trambulinon igyekszik levezetni a feszültséget. A srácok közben fociznak, és a pingpong meccsek is elkezdődtek már. Valami még hiányzik... igen, megvan, kihozom az egyik gitárt. A gyerekeknek tetszik a dolog. Dorka olyan lelkes lett, hogy máris gitározni tanulna. Micsoda szerencse, hogy van még egy gitár a tanáriban. Kihozom azt is.
– A mutatóujjadat a második húrra, a középső ujjadat ide, a gyűrűsujjadat pedig fölé. Próbáld ki!
Dorkát gitározni tanítom az udvar fedett részén, miközben esik az eső. Megpengeti mind a hat húrt, s amikor végre sikerül megszólaltatni a legelső akkordot, egy örömteli mosollyal néz vissza rám. Elkezdtük építeni a hidat egymáshoz. A hatéves történetünk első nagy pillanata ez. Később még pingpongozni is hajlandó velem, pedig az előbb még ellenkezett.

Úgy érzem, hogy ezek a gyerekek elfogadnak engem hajóskapitánynak. Ennek talán része az is, hogy szinte az első pillanattól elkezdtem meghúzni a szigorú határokat. Ezt jól megtanultam az elmúlt egy évben, és szívből javaslom minden pályakezdő tanárnak, aki merészebb gyerekek közé kerül. Bármennyire lazának tűnök, és bármennyire partner vagyok az őrültségben, ha szabályokat vagy megállapodást szegnek, keményen reagálok. Szerencsére erre ritkán volt eddig szükség, mert ésszerű megállapodásokat kötöttünk, amelyeket szemlátomást örömmel tartottak be.

***

Hosszas gondolkozás után elneveztem az osztálytermet Kincses Szigetnek. Noha jól lehetne azonosítani a gyerekeket a regény kalandoraival, mégsem ez motivált a névválasztásnál. Sokkal inkább az a gondolat, hogy az én szememben mindegyikük egy kincs a maga különleges képességeivel, és szeretném, ha az osztályteremben egy szigeten éreznék magukat, ahova minden áldott nap megnyugodni térhetnek vissza. Ezt el is fogom nekik mondani jövő héten.

Milyen csodálatos: szeptember negyedikével kezdve minden nap egy lépéssel közelebb kerültünk a nagy utazáshoz. Hétfőn a tanteremből kimentünk a ház elé, kedden a tábor területén járkáltunk, szerdán múzeumba mentünk. Végül eljutottunk a Dunához, ahol együtt főzőcskéztünk. Innen már csak egy lépés van hátra.

Jövő héten vízre szállunk.