Lefotózom a Széll Kálmán téri órát, ami éppen 7 óra 32 percet mutat. Jól néz ki, ahogy kéklik mögötte az ég. Nyári hangulat lengi be a teret, mintha már rég vége lenne a tanévnek. Ilyenkor egész másképp élem meg a modern digitális óraként fölém tornyosuló feladatokat, mint egy hideg, borús reggelen. Ilyenkor teljesen nyugodt vagyok. Egy fikarcnyit sem izgat a gondolat, hogy nemsokára szemtelen és opponáló diákok kezdik ki az idegeimet. Egy finom presszókávét szorongatva várom Nórát, most már perceken belül itt kell lennie. Látom is közeledni a villamosmegálló felől, a kezében egy jóval nagyobb kávéval. Én már ittam egyet! – büszkélkedem neki. Nem bírtam ki, amíg felérünk. Közösen megállapítjuk, hogy még reggel van. Begördül a 21-es busz. Meglepetésemre egyetlen tanárt vagy diákot sem látok a mieink közül, és úgy általában véve kihalt a város. Ennyit számít, hogy egy osztállyal kevesebb van mindenhol?
Csak mosolygunk egymásra. Milyen egyszerű, de mégis hihetetlen, hogy itt van velem. Évekkel ezelőtt az anglisztika szakon ismerkedtünk meg, aztán elváltak útjaink. Ő sosem akart tanár lenni. Az egyre szorosabb barátság viszont a mai napig megmaradt. Nóra volt az első számú áldozat, akire hideget és meleget is rázúdítottam, miután szeptemberben elindultam a járatlan úton, vagyis... fejjel belezuhantam a mélyvízbe. Bármennyire is nehéz volt olykor, mindig látta, hogy csillog a szemem, amikor a Tüskevárról mesélek. Két héttel ezelőtt végül megkérdezte, hogy meglátogathatna-e odafent. Eljött hát a nagy nap, hogy felkísérjen és megnézzen három órámat. Noha tudom, hogy minden egyes történetet ismer, most egy picit komolyabban kezdem bevezetni abba, ami várni fog minket.
A Normafánál bukkan fel az első ismerős arc: Timi a hetedikből. Mihelyst meglát, elmosolyodik és azonnal elindul felénk. Ő az első, akinek Nórát bemutatom, de rögtön hozzáteszem, hogy az ő órájukra már nem fog tudni bejönni. Bár Timi szemlátomást meg van illetődve, azért nem leplezi, hogy ennek mennyire örül. Elsuhanunk a csillagvizsgáló mellett, úgyhogy veszem a táskámat.
– Leszállunk.
– Te szállsz? Én lépek – vágja rá Timi kaján vigyorral.
Az efféle poénoknak reggel nyolckor még lassabb az átfutása. Miután lelépünk a buszról, Timi elhúz, én pedig Nórának mesélni kezdek róla. Mivel egy éve ebben élek, sose gondolok bele, hogy éhgyomorra nagy falat lehet egy-egy diákunk múltja, családi háttere. Noha most nem ez a helyzet, azért néha látom, ahogy hüledeznek emberek egy-egy történet hallatán. Hogy bírod? Én biztos nem bírnám lelkileg. Erre mindig azt válaszolom, hogy én a jelenre és a jövőre koncentrálok, a múlttal én sem tudok mit kezdeni.
– Hadd mutassam be egy kedves barátomat és volt szaktársamat, Nórát. Jött meglátogatni három órámat.
– Arra van az orvosi – mutat Péter a mögöttünk lévő ajtóra. Mindnyájan nevetésben törünk ki.
Körbevezetem a kedves látogatót, megmutatok neki minden egyes termet és kis zugot. A hetedikben éppen nulladik órát tart Misi bácsi. Tárva-nyitva az ajtó, úgyhogy besétálunk köszönni. A raktárból ki kellene hozni az angolos cuccokat. Nem hiszem el, hogy megint rápakoltak valamit, ráadásul most egy könyvekkel teli dobozt. Ahogy felemelem a nagy dobozt, szanaszét szakad, és a benne lévő ezernyi könyv lezúdul a padlóra. A tanáriban próbálok nyomtatni, de azzal is gond van. Nem jó előjelek ezek a mai napra. Igyunk inkább egy kávét. Lassan befut az összes kolléga és kollegina, köztük Mónika néni is, akihez minden reggel csak egyetlen kérdésem van:
– Mónika! Van valami helyzet az ötödik-hatodikban?
– Kora reggel ilyeneket ne kérdezzél tőlem! Tíz perc múlva válaszolok.
Tíz perc múlva
– Zsombor, a kérdésedre válaszolva: nincs semmi.
– Erre kellett tíz percet várnom?!
Megfogom az összes papíromat meg a kávét, és Nórával karöltve besétálunk az ötödik-hatodik osztály termébe. Jó reggelt kívánok! Ma sem eget rengető a létszám. Bemutatom a látogatónkat, ahogy illik, aztán megpróbáljuk elkezdeni az órát. Egyelőre jól tudunk együtt dolgozni, de érzem a levegőben, hogy ma nincsenek a toppon. Lassan haladnak, és mindenki enyhén ingerült. Az első feladat: megtanulunk néhány új melléknevet, aztán meghallgatunk rövid zenerészleteket, és elmondhatják, hogy mit gondolnak róluk.
Elsőre alig hiszek a szememnek. Nóra otthon van. A szeme se rebben a gyerekek nyomdafestéket nem tűrő megnyilvánulásaitól. A legnagyobb természetességgel reagál, ha hozzá szólnak, és szívesen beszélget velük. Néha ránéz az egyikük feladatlapjára, hogy egy picit próbálja ösztönözni a munkára. Mindig megdobban a szívem, amikor olyan emberrel találkozom, aki egy szemvillanás alatt megtalálja a közös hangot ezekkel a gyerekekkel. Cserébe a lelkem mélyén annak is örülök, hogy most igazán magukat adják. Nóra minden szépítés nélkül láthatja a saját szemeivel kibontakozni mindazt, amiről eddig csak olvasott. Még egy fantasztikus dolognak lehetünk szemtanúi. Amikor ismételni kezdjük az iskolaépület részeit angolul, az egyik diszlexiás srácom felpattan, és az utolsó részletig felrajzolja a táblára azt a térképet, amit én adtam a téma bevezetésekor. A térképbe többnyire helyesen beírogatja az összes helyiség nevét. Ez a jelenet ékes példája annak, hogy egy diszlexiás tanuló mennyire könnyedén megjegyez bármit, amivel vizuális formában találkozik.
A gyilkos dupla óra utolsó harmadát lassan elengedem, ennél többet már nem tudunk kihozni belőle. Megint nálam van a Last Letter, amiben több tucat izgalmas kép rejtőzik. Ma a klasszikus szólánc játékot fogjuk vele játszani, méghozzá magyarul. Egyelőre ketten hajlandók csatlakozni, de nem baj. Nórát is meginvitálom. Négyen körülüljük Lia asztalát, majd kiosztom a kártyákat. Kezdésnek felcsapok egyet, amin egy játékvár látható, és elkezdjük a kört. Minden játékosnak olyan szóval kell folytatnia a láncot, ami valamilyen módon köthető az egyik kártyájához. A Tüskevár iskola a meglepetések tárháza. Én magam is megfagyok egy pillanatra, amikor a Liával szemben ülő jó gyermek megfog egy kártyát, amin egy leány van, és azt mondja: Asperger. Bizony, nagy ritkán előfordul, hogy nyíltan reflektálnak magukra vagy egymásra. Közben Zénó a háttérben a táblára felrajzolt térképet kiegészíti az angol genocide (népirtás) szóval, és megkérdezi, hogy ez egy jó dolog-e.
Szünetben egy kis időre eltávolodunk az élmények helyszínétől. Az iskola körül sétálgatva mesélek még Nórának a gyerekeimről, most egy fokkal komolyabb szakmai hangvétellel. A mai egy átlagos nap: se nem túl jól, sem nem túl rossz. Érezhető, hogy a végére mennyire szétcsúsztak. A kilencven perces epocha sok ennek az osztálynak, legalábbis idegen nyelvből. Szerencsére csak év végéig kell így szervezni az angolórákat.
– Jó étvágyat kívánok! Hozhatok még valamit? Kávét vagy desszertet? Hoznám a számlát, mert mindjárt zárunk.
Ez az új kedvenc ingyenes szórakoztató műsora a kilencedik osztálynak. Szoktak kérni kávét meg süteményt. Ezt a poént azért vezettem be, mert mindig akad egy cukorfalat, aki az orrom előtt bontja ki a szendvicsét különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Lilla (vagyis ezen az órán Erzsi) és egy kolleginája éppen frissen készült zabkását falatoznak bögréből, aminek azért mégiscsak megvan a hangulata. Ketten megint az ablakban ülnek egész órán. Hihetetlenül jó a légkör ebben az osztályban. Érzem, hogy egy szép időszaknak nézünk elébe szeptembertől.
Negyed órát beszélgetünk a filmforgatásról, aztán áttérünk egyéb témákra, például hogy milyen szokott lenni az erdei tábor, ami idén június első hetében lesz. Unalmas és mindenki be van állva – érkezik a gyors válasz. Erre azért Nóra is felkapja a fejét a hátsó padban ülve. Az ablakban ülő hölgy bejelenti, hogy neki amúgy rettenetesen fáj a feje, mert másnapos. Tudom, hogy most hivatalosan szünetel az angolóra, de azért kapok az alkalmon, hogy legalább a másnaposság szót felírjuk a táblára. Később egy-két másik szó is felkerül. Annyi kellemes apróság történik mindig a harmadik órában – amikor épp nem a padon fekszik az egész banda –, hogy lehetetlen mind leírni. Rengeteget szoktunk nevetni, gyakorlatilag bármin. Sajnálom is, hogy mára vége.
Kikísérem Nórát az iskola elé, hogy normálisan el tudjak köszönni tőle. Ő pár órán belül repülőre ül, én pedig megyek a hetedik osztályba. Egy pillanatra belém hasít, hogy azért így az év vége közeledtével szívesen cserélnék. Búcsúzóul emlékeztetem egy apróságra. Amikor meghívtam hozzánk, volt egy különleges kérésem: írja meg ő is az élményeit az enyémhez hasonló formában, hogy rendhagyó módon, a blog történetében először egy látogató szemszögéből is megismerhessünk egy napot a Tüskevárban.
2017. május 29., hétfő
2017. május 21., vasárnap
Az én rózsáim
Közel nyolc hónappal ezelőtt indítottam el A Tüskevár Apródja blogot. Ez idő alatt ezer meg ezer történetet osztottam meg. Akadt köztük színtisztán pedagógiai vagy szakmódszertani vonatkozású is, de bőséggel voltak személyes történetek is. Az eddigi visszajelzések túlnyomórészt pozitívak, ami nyilvánvalóan annak is köszönhető, hogy az olvasótábor legnagyobb része egyelőre az iskolából, illetve a hozzám közel álló körökből származik. Az elmúlt időszakban azonban végre érkeztek olyan megjegyzések is, amelyek már fontos kérdéseket vetettek fel. Ezek a kérdések egyben rávilágítottak arra is, hogy adott esetben mennyire problémás, ha a történeteimhez kapcsolódóan bizonyos információk csak az én fejemben léteznek, azok papírra soha nem kerülnek.
A dolog érdekessége, hogy a kételyeket kifejező nem túl sok megjegyzés mind egyetlen egy nagy téma körül forgott: mennyire engedem közel magamhoz a diákokat. Ahelyett, hogy minden egyes ilyen kérdésnél újra meg újra elmondom az álláspontomat, úgy döntöttem, inkább egy terjedelmesebb írást szentelek ennek a kérdésnek. Egy picit most állítsuk meg az időt két Tüskeváras nap között, hogy nyugodtan a végére járhassunk ennek.
Különleges figyelmet igénylő gyermekek
Tavaly év elején az egykori angoltanárom, Kriszta azzal hívott fel, hogy lenne számomra egy nem mindennapi munka, amennyiben érdekel. A mai napig élénken él bennem valami, amit szüntelenül ismételgetett a telefonbeszélgetés során: „az első és legfontosabb, hogy tudsz-e kapcsolatot teremteni a gyerekekkel, a többi másodlagos”. Abból, hogy ezt oly sokszor elmondta, rögtön megértettem, hogy miről van itt szó. Ebben az iskolában ugyanúgy angoltanárként fogok funkcionálni, ám ahelyett, hogy az időm nagy részét kiugróan magas teljesítményű diákok C2-es vizsgára való felkészítésével tölteném, itt egyetlen feladatom lesz: hitet adni a gyerekeknek. Segíteni őket abban, hogy sínre kerüljenek, és egyszer ők is a társadalom teljes értékű tagjaként sétáljanak ki az iskolából.
Miután próbaképpen egy-két napot eltöltöttem a Tüskevárban, a feltételezésem tanúbizonyságot is nyert. Speciális iskola lévén az itteni gyerekek élete a küzdelemről szól – életben maradni borzalmas családi háttérrel (vagy éppenséggel család nélkül), előbbre jutni súlyos tanulási nehézségekkel, viselkedészavarral, vagy például a spektrum szerencsétlenebbik felén lévő autistaként beilleszkedni egy közösségbe. Sorolhatnám napestig. Egy közös van bennük: minden egyes gyermeknek talicskával kell behordani a szeretet, megértést, elfogadást és a türelmet. Az összes borzalmasan nehéz pillanat ellenére meg kell nekik mutatni, hogy ránk számíthatnak; bármi történjék, másnap visszajöhetnek, és ugyanúgy szeretni fogjuk őket. Itt biztonságban vannak.
Egy olyan gyermek, amelyik számtalan nehézsége mellett az érzelmi biztonság hiányával is küzd, nem igazán fog lelkesedni egy távolságtartó pedagógusért. Őt érzelmileg és olykor bizony fizikailag is közelebb kell engedni. Ebben az iskolában hagyom, hogy egy diák incselkedés gyanánt belebokszoljon a vállamba, Anna néni hagyja, hogy egy nyolcadikos srác megmasszírozza a hátát, Bojti pedig a hátán viszi körbe a tegnap még vascsővel támadó kis vadembert – láss csodát, seperc alatt megszelídítette. Ebben az iskolában szívesen válaszolok egy diáknak, ha megkérdezi: neked van barátnőd? Ebben az iskolában nem utasítok el senkit, aki a szünetben félrehív beszélgetni, és valami oknál fogva úgy dönt, hogy elmondja nekem élete legnagyobb titkát.
In loco parentis – egy ilyen intézményben el kell fogadnom, hogy vannak gyerekek, akiknek apjuk helyett apjuk leszek. Ehhez pedig elengedhetetlen egy egészséges szintű közvetlenség. Igényük van erre, és ha valakitől megkapják, kivirulnak, és a hálájukat ezernyi módon kifejezik. Én ezzel tudom támogatni az ő érzelmi fejlődésüket.
Hol a határ? A kérdés jogos. Elsőként azt mondanám, hogy aki itt dolgozik, tisztában kell lennie önmagával – legalábbis ezen a téren mindenképpen. Soha nem történhet meg az, hogy a gyerekektől viszonzásul kapott szeretetet félreértelmezi, az életükbe túlságosan bevonódik, elveszíti a felnőtt szerepét és egy lesz közülük. Na és mi van akkor, ha a gyerek értelmezi félre a túl sok figyelmet? Kezdjük azzal, hogy én soha, de soha nem kezdeményezek. Ez alapszabály. Kizárólag a tőlük érkező ingerekre reagálok. A második dolog pedig egy kérdés tőlem: hogyan tudod megállapítani, hogy mikor lépsz át határt egy olyan helyen, ahol egy érzelmileg labilis tinédzser akár egyetlen kedves mosoly után is azt gondolhatja rólad, hogy megérkezett a herceg fehér lovon? A válaszom az, hogy sehogy. Minden közvetlen megnyilvánulás hordozza magában a kockázatot, hogy egészséges kötődés helyett egy egészségtelen imádat kezd kialakulni. Hiszen előfordulnak olyan gyerekek, akiknek még talán egyetlen követendő modell sem volt az életükben.
Az egyik hetedikesem szünetekben meg szokta kérdezni, hogy futunk-e egyet. Ez abból áll, hogy én megkergetem őt, aztán jót szórakozunk azon, hogy levegőt sem kapunk, és hogy megint sikerült elmenekülnie. Ártatlan játéknak tűnik egy felnőtt és egy gyerek között. Mi van, ha nem az? Honnan fogom megtudni? Féljek egy hosszú pingpong meccstől is, mert túl sokat nevetünk, és lehet, hogy máris belém szeretett? Nyilvánvaló, hogy ha ez ennyitől megtörténik, akkor az gyakorlatilag kivédhetetlen.
Facebook-kapcsolat
Szintén egy visszatérő kérdés, amit a 2010-es évek hoztak el nekünk: felvegyük-e a diákjainkat Facebook-on vagy bármilyen más közösségi hálón? Ezt a témát csak néhány sorban tárgyalnám, mert valójában könnyen rövidre zárható. A válasz: mindenki döntse el maga! (Amennyiben az iskola ezt külön nem szabályozza.) Nálunk a Tüskevárban bevett szokás, hogy visszajelöljük a diákokat, ám itt is hangsúlyozom, hogy soha nem mi kezdeményezünk. Számomra az online világban való összekapcsolódás a diákkal való viszonyom egyik fokmérője. Egyes esetekben tudtam, hogy a pillanat, amikor hosszú idő után megérkezett a felkérés, egy újabb kapu megnyitását jelezte.
„Nem vagyok hajlandó felvenni őket, mert látnak mindent, amit megosztok, meg elárasztják a privát teremet.” Nem így történik. Pont a tanári szempontból legproblémásabb gyerekek tartják meg a két lépés távolságot. Soha egy kéretlen üzenet nem érkezik tőlük. Nálam egyetlen egy ember feszegette a határokat, de azt meg lehetett beszélni. Továbbá létre lehet hozni egy listát a diákokkal, így pedig szűrni lehet, hogy mi jut el hozzájuk. Üzenetben talán hárman szoktak nagy ritkán megkeresni. Van, aki csak szeretne kosárra dobós játékot játszani, de előfordul, hogy egy-egy fontos személyes üzenettel fordulnak hozzám. Megéltem azt is, amikor valaki hangüzenetben sírta el nekem a bánatát. Kifejezetten örültem, hogy ott voltam éppen, és támaszt tudtam nyújtani a nehéz pillanatban – saját akaratomból, munkaidőn kívül. Ez nem valamiféle hősies altruista tett. Csupán úgy gondolom, hogy az emberi kapcsolatok nem reggel nyolctól délután háromig tartanak.
Kötődés
Kóstoljunk bele ennek a kérdésnek a pszichológiai oldalába is. Mary Ainsworth az ún. „idegen helyzet” vizsgálata alapján három kötődési mintázatot határozott meg a gyerek és az anyja között. Minden forrásban különböző címkékkel illetik ezeket, én az egyszerűség kedvéért a biztonságos, ambivalens és elkerülő neveket használom. Később még egy negyedik, dezorganizált mintázat és felkerült a listára Ainsworth munkatársának a javaslatára. Nem kívánom részletezni a kötődési mintázatokat, mert ez a terület oly mértékben összetett, hogy veszélyes lenne csupán néhány mondattal elintézni. Csak hogy egy-egy kiragadott példát említsek: ambivalensen kötődő emberből lesz kapcsolatfüggő, illetve – hogy az iskola keretein belül maradjunk – túlbuzgó, folyton a tanárain csüngő diák. Az ambivalensen kötődő diákot idővel rá kell vezetni arra, hogy megálljon a saját lábán. Nem úgy egy elkerülő diáknál, akivel épp az ellenkezőjén kell dolgoznunk: rá kell vennünk, hogy kapcsolatot teremtsen velünk.
A téma érdekessége az eredeti kérdés szempontjából nem is a gyerekek viselkedésében rejlik, hanem a tanárokéban. Pedagógusként a saját kötődési mintázatunk erőteljesen befolyásolja a diákokkal való kapcsolatunkat. Ezen a ponton az elkerülő típusú pedagógust emelném ki. Vége az órának, letörli a táblát, majd rövid úton a tanári szobába menekül, ahol szeretne a diákoktól elszeparálva pihenni. Amíg megteszi azt a pár lépést, imádkozik, hogy nehogy valamelyik diák odajöjjön beszélgetni, barátkozni vele. Hogy miért? Mert nincsen igénye arra, hogy a másik emberrel mélyebb, érzelmi alapú kapcsolatot alakítson ki, és ezzel együtt jár, hogy nem is tud mit kezdeni az ilyesféle helyzetekkel. Szeretném tisztázni, hogy ez önmagában egyáltalán nem negatív vagy káros viselkedés. Mindössze furcsa azoknak a diákoknak, akik kedvelik a tanárt, és szeretnének vele más körülmények között is kommunikálni.
Akkor mi itt a probléma? Az, hogyha valaki a saját személyiségét alapul véve általános érvényű pedagógiai elvrendszert alakít ki. Ezt a következő példával tudnám szemléltetni: én nem szeretek a diákokkal órán kívül beszélgetni, tehát általánosan elmondható, hogy egy iskolában semmi szükség arra, hogy egy tanár a diákokkal órán kívül beszélgessen. Az effajta egocentrizmus számtalan téves következtetéshez és értelmetlen pedagógiai vitához vezethet.
Egy ilyen személyiségű embernek az, ami egy Tüskevár iskolában működik, egyenlő a horrorral. Kicsi iskola, a gyerekek mindenhol ott vannak, állandóan megtalálnak, beszélgetni akarnak velem, játszani akarnak, mesélni akarnak az életükről, megütögetik a vállam, beszólnak nekem, megállás nélkül kirángatnak a komfortzónámból... jó ég! Az a nagy helyzet, hogy vannak emberek, akiknek ez a munka nem való, mert egész egyszerűen nem viselik el a gyerekek közelségét. De abból, hogy belőlük a közelség gondolata ilyen érzelmeket vált ki, nem következik, hogy a közelség rossz. Csupán arról van szó, hogy nekik nem való. Nekem például való. A legtermészetesebb módon tárom ki a kapukat a diákjaim előtt, és fogadom őket bármivel. Nem zavar, ha kínos témákat említenek, ha megérintenek, ha titkokat mesélnek, ha időt szeretnének tölteni velem, vagy ha megjegyzik, hogy megint undorítóan lenőtt a hajam. Ezekkel nem tudnak kibillenteni a komfortérzetemből.
Mi a konklúzió?
Arra a kérdésre, hogy egy tanárnak mennyire kell vagy szabad a diákjait közel engednie magához, nincsen egységes jó válasz. Nagyban függ a tanár személyiségétől, illetve attól, hogy milyen kontextusban találkozik gyerekekkel. Egy több száz fős belvárosi gimnáziumban sokkal kevesebb lehetősége van a diákoknak igazán közel kerülni a tanáraikhoz, és az is kérdés, hogy egy teljesítményközpontú elitiskolában például erre mennyire van egyáltalán igényük. Ha mégis lenne, azt az iskola normái, íratlan szabályai úgysem tennék lehetővé. (Arról nem is beszélve, hogy rengeteg régimódi iskolaépületünkben teljesen hiányzik a közösségi tér, ahol tanárok és diákok együtt tölthetnének időt a szünetekben.)
Egy speciális alapítványi iskolában pedig, ahol hányattatott sorsú, érzelmi biztonság után vágyakozó gyerekek próbálnak nap mint nap hatalmas küzdelem árán egy lépéssel előrébb jutni, egy picikét más a helyzet. Ezeket a gyerekeket természetszerűleg közel kell engedni magunkhoz. A tucatnyi okból talán az egyik legfontosabb, hogy megmutassuk nekik: létezik olyan ember ezen a Földön, akihez lehet biztonságosan kötődni.
Egy olyan gyermek, amelyik számtalan nehézsége mellett az érzelmi biztonság hiányával is küzd, nem igazán fog lelkesedni egy távolságtartó pedagógusért. Őt érzelmileg és olykor bizony fizikailag is közelebb kell engedni. Ebben az iskolában hagyom, hogy egy diák incselkedés gyanánt belebokszoljon a vállamba, Anna néni hagyja, hogy egy nyolcadikos srác megmasszírozza a hátát, Bojti pedig a hátán viszi körbe a tegnap még vascsővel támadó kis vadembert – láss csodát, seperc alatt megszelídítette. Ebben az iskolában szívesen válaszolok egy diáknak, ha megkérdezi: neked van barátnőd? Ebben az iskolában nem utasítok el senkit, aki a szünetben félrehív beszélgetni, és valami oknál fogva úgy dönt, hogy elmondja nekem élete legnagyobb titkát.
In loco parentis – egy ilyen intézményben el kell fogadnom, hogy vannak gyerekek, akiknek apjuk helyett apjuk leszek. Ehhez pedig elengedhetetlen egy egészséges szintű közvetlenség. Igényük van erre, és ha valakitől megkapják, kivirulnak, és a hálájukat ezernyi módon kifejezik. Én ezzel tudom támogatni az ő érzelmi fejlődésüket.
Hol a határ? A kérdés jogos. Elsőként azt mondanám, hogy aki itt dolgozik, tisztában kell lennie önmagával – legalábbis ezen a téren mindenképpen. Soha nem történhet meg az, hogy a gyerekektől viszonzásul kapott szeretetet félreértelmezi, az életükbe túlságosan bevonódik, elveszíti a felnőtt szerepét és egy lesz közülük. Na és mi van akkor, ha a gyerek értelmezi félre a túl sok figyelmet? Kezdjük azzal, hogy én soha, de soha nem kezdeményezek. Ez alapszabály. Kizárólag a tőlük érkező ingerekre reagálok. A második dolog pedig egy kérdés tőlem: hogyan tudod megállapítani, hogy mikor lépsz át határt egy olyan helyen, ahol egy érzelmileg labilis tinédzser akár egyetlen kedves mosoly után is azt gondolhatja rólad, hogy megérkezett a herceg fehér lovon? A válaszom az, hogy sehogy. Minden közvetlen megnyilvánulás hordozza magában a kockázatot, hogy egészséges kötődés helyett egy egészségtelen imádat kezd kialakulni. Hiszen előfordulnak olyan gyerekek, akiknek még talán egyetlen követendő modell sem volt az életükben.
Az egyik hetedikesem szünetekben meg szokta kérdezni, hogy futunk-e egyet. Ez abból áll, hogy én megkergetem őt, aztán jót szórakozunk azon, hogy levegőt sem kapunk, és hogy megint sikerült elmenekülnie. Ártatlan játéknak tűnik egy felnőtt és egy gyerek között. Mi van, ha nem az? Honnan fogom megtudni? Féljek egy hosszú pingpong meccstől is, mert túl sokat nevetünk, és lehet, hogy máris belém szeretett? Nyilvánvaló, hogy ha ez ennyitől megtörténik, akkor az gyakorlatilag kivédhetetlen.
Facebook-kapcsolat
Szintén egy visszatérő kérdés, amit a 2010-es évek hoztak el nekünk: felvegyük-e a diákjainkat Facebook-on vagy bármilyen más közösségi hálón? Ezt a témát csak néhány sorban tárgyalnám, mert valójában könnyen rövidre zárható. A válasz: mindenki döntse el maga! (Amennyiben az iskola ezt külön nem szabályozza.) Nálunk a Tüskevárban bevett szokás, hogy visszajelöljük a diákokat, ám itt is hangsúlyozom, hogy soha nem mi kezdeményezünk. Számomra az online világban való összekapcsolódás a diákkal való viszonyom egyik fokmérője. Egyes esetekben tudtam, hogy a pillanat, amikor hosszú idő után megérkezett a felkérés, egy újabb kapu megnyitását jelezte.
„Nem vagyok hajlandó felvenni őket, mert látnak mindent, amit megosztok, meg elárasztják a privát teremet.” Nem így történik. Pont a tanári szempontból legproblémásabb gyerekek tartják meg a két lépés távolságot. Soha egy kéretlen üzenet nem érkezik tőlük. Nálam egyetlen egy ember feszegette a határokat, de azt meg lehetett beszélni. Továbbá létre lehet hozni egy listát a diákokkal, így pedig szűrni lehet, hogy mi jut el hozzájuk. Üzenetben talán hárman szoktak nagy ritkán megkeresni. Van, aki csak szeretne kosárra dobós játékot játszani, de előfordul, hogy egy-egy fontos személyes üzenettel fordulnak hozzám. Megéltem azt is, amikor valaki hangüzenetben sírta el nekem a bánatát. Kifejezetten örültem, hogy ott voltam éppen, és támaszt tudtam nyújtani a nehéz pillanatban – saját akaratomból, munkaidőn kívül. Ez nem valamiféle hősies altruista tett. Csupán úgy gondolom, hogy az emberi kapcsolatok nem reggel nyolctól délután háromig tartanak.
Kötődés
Kóstoljunk bele ennek a kérdésnek a pszichológiai oldalába is. Mary Ainsworth az ún. „idegen helyzet” vizsgálata alapján három kötődési mintázatot határozott meg a gyerek és az anyja között. Minden forrásban különböző címkékkel illetik ezeket, én az egyszerűség kedvéért a biztonságos, ambivalens és elkerülő neveket használom. Később még egy negyedik, dezorganizált mintázat és felkerült a listára Ainsworth munkatársának a javaslatára. Nem kívánom részletezni a kötődési mintázatokat, mert ez a terület oly mértékben összetett, hogy veszélyes lenne csupán néhány mondattal elintézni. Csak hogy egy-egy kiragadott példát említsek: ambivalensen kötődő emberből lesz kapcsolatfüggő, illetve – hogy az iskola keretein belül maradjunk – túlbuzgó, folyton a tanárain csüngő diák. Az ambivalensen kötődő diákot idővel rá kell vezetni arra, hogy megálljon a saját lábán. Nem úgy egy elkerülő diáknál, akivel épp az ellenkezőjén kell dolgoznunk: rá kell vennünk, hogy kapcsolatot teremtsen velünk.
A téma érdekessége az eredeti kérdés szempontjából nem is a gyerekek viselkedésében rejlik, hanem a tanárokéban. Pedagógusként a saját kötődési mintázatunk erőteljesen befolyásolja a diákokkal való kapcsolatunkat. Ezen a ponton az elkerülő típusú pedagógust emelném ki. Vége az órának, letörli a táblát, majd rövid úton a tanári szobába menekül, ahol szeretne a diákoktól elszeparálva pihenni. Amíg megteszi azt a pár lépést, imádkozik, hogy nehogy valamelyik diák odajöjjön beszélgetni, barátkozni vele. Hogy miért? Mert nincsen igénye arra, hogy a másik emberrel mélyebb, érzelmi alapú kapcsolatot alakítson ki, és ezzel együtt jár, hogy nem is tud mit kezdeni az ilyesféle helyzetekkel. Szeretném tisztázni, hogy ez önmagában egyáltalán nem negatív vagy káros viselkedés. Mindössze furcsa azoknak a diákoknak, akik kedvelik a tanárt, és szeretnének vele más körülmények között is kommunikálni.
Akkor mi itt a probléma? Az, hogyha valaki a saját személyiségét alapul véve általános érvényű pedagógiai elvrendszert alakít ki. Ezt a következő példával tudnám szemléltetni: én nem szeretek a diákokkal órán kívül beszélgetni, tehát általánosan elmondható, hogy egy iskolában semmi szükség arra, hogy egy tanár a diákokkal órán kívül beszélgessen. Az effajta egocentrizmus számtalan téves következtetéshez és értelmetlen pedagógiai vitához vezethet.
Egy ilyen személyiségű embernek az, ami egy Tüskevár iskolában működik, egyenlő a horrorral. Kicsi iskola, a gyerekek mindenhol ott vannak, állandóan megtalálnak, beszélgetni akarnak velem, játszani akarnak, mesélni akarnak az életükről, megütögetik a vállam, beszólnak nekem, megállás nélkül kirángatnak a komfortzónámból... jó ég! Az a nagy helyzet, hogy vannak emberek, akiknek ez a munka nem való, mert egész egyszerűen nem viselik el a gyerekek közelségét. De abból, hogy belőlük a közelség gondolata ilyen érzelmeket vált ki, nem következik, hogy a közelség rossz. Csupán arról van szó, hogy nekik nem való. Nekem például való. A legtermészetesebb módon tárom ki a kapukat a diákjaim előtt, és fogadom őket bármivel. Nem zavar, ha kínos témákat említenek, ha megérintenek, ha titkokat mesélnek, ha időt szeretnének tölteni velem, vagy ha megjegyzik, hogy megint undorítóan lenőtt a hajam. Ezekkel nem tudnak kibillenteni a komfortérzetemből.
Mi a konklúzió?
Arra a kérdésre, hogy egy tanárnak mennyire kell vagy szabad a diákjait közel engednie magához, nincsen egységes jó válasz. Nagyban függ a tanár személyiségétől, illetve attól, hogy milyen kontextusban találkozik gyerekekkel. Egy több száz fős belvárosi gimnáziumban sokkal kevesebb lehetősége van a diákoknak igazán közel kerülni a tanáraikhoz, és az is kérdés, hogy egy teljesítményközpontú elitiskolában például erre mennyire van egyáltalán igényük. Ha mégis lenne, azt az iskola normái, íratlan szabályai úgysem tennék lehetővé. (Arról nem is beszélve, hogy rengeteg régimódi iskolaépületünkben teljesen hiányzik a közösségi tér, ahol tanárok és diákok együtt tölthetnének időt a szünetekben.)
Egy speciális alapítványi iskolában pedig, ahol hányattatott sorsú, érzelmi biztonság után vágyakozó gyerekek próbálnak nap mint nap hatalmas küzdelem árán egy lépéssel előrébb jutni, egy picikét más a helyzet. Ezeket a gyerekeket természetszerűleg közel kell engedni magunkhoz. A tucatnyi okból talán az egyik legfontosabb, hogy megmutassuk nekik: létezik olyan ember ezen a Földön, akihez lehet biztonságosan kötődni.
2017. május 17., szerda
Május 12.
Ugye ma is szabad foglalkozás lesz angolon? – köszöntenek a diákjaim a Széll Kálmán téri buszmegállóban. Gyorsan és fájdalommentesen közlöm velük a rossz híreket. Ignác a hátam mögé mutat. Ma reggel két angoltanár is itt van, ami ritka jelenség. Odasétálok hát.
A sokaságban megbújva rátalálok Krisztára, aki ezt egy széles mosollyal viszonozza. Mester és tanítványa idén először utaznak fel együtt a hegyre. Az első kérdése hozzám, hogy szeretem-e ezt a munkát. Nemhogy szeretem, de valójában úgy érzem, hogy hosszú távon ez inkább való nekem, mint egy hagyományos iskola egészségesen (?) működő csoportjai. Persze megjegyzem, hogy a rövid gyakorlaton megismert Radnótis osztályom is hihetetlenül közel áll a szívemhez, ám valahogy mégsem vonz egy ilyen jellegű iskola. Ezen felbuzdulva rá is tér a lényegre: hogy lesz a következő tanév? A mindent látott Tüskeváras veteránból előbújik a hideg és racionális szervező, és számolgatni kezdi az osztályokat és az órákat.
Nehezemre esik felfogni, hogy valakivel, aki nekem jó érzékkel felajánlotta ezt a munkát, és bámulatos szociális érzékenységgel bevezetett ebbe a különleges világba, hogy lehet ennyi különbség köztünk. A pedagógiai nézeteink és a nyelvoktatási módszereink távolabb nem is lehetnének egymástól, mégis mindketten itt vagyunk ugyanebben a piciny intézményben. Ha már ő is – és mindenki a Tüskevárban – Péterhez hasonló őszinteséggel kommunikál, én sem tartom vissza ezt a megállapításomat. Szerinte sok tényező okozza a különbségeket, például a kor és a nem. Az ő elképzelése egyébként az, hogy nekem a középiskolás korosztály feküdne a legjobban. Furcsállom a kijelentését. Épp az imént ecsetelte, hogy a visszajelzések alapján mennyire szeretnek engem a gyerekeim. Legyen az a végszó, hogy majd öt év múlva meglátjuk, igaza lett-e.
Kriszta javaslatára egy másik ösvényen át sétálunk be az iskolához. Ahogy az lenni szokott, egy tapasztaltabb kolléga ösztönöz a nézőpontváltásra. Meg is vagyok zavarodva, ahogy hátulról érkezünk az épülethez, de könnyedén megküzdök ezzel az újszerű pedagógiai kihívással. Ma kifejezetten békés a légkör, ami annak is köszönhető, hogy még mindig érettségi időszak van. Az iskola egy része le lett választva, oda nem is merészkedhetnek a gyerekek. Az én reggeli órám is máshol lesz. Van olyan osztály, amelyik kimegy majd az udvarra.
A menetrendszerű dupla angolóránkat némi késéssel kezdjük el, és hamar meg is zavarják. Péter bácsi benyit és arra kéri Zénót, vegye a táskáját és fáradjon vele. Nem sokkal később visszatér, és akkor tudom meg én is, miről van szó. Tegnap a két osztályomból pár magáról megfeledkezett delikvens csoportosan bevonult valami privát területre itt a táborban, és ott különféle finomságokat vittek véghez. A sztori nagy része zavaros, és úgy látom, már most egymásra mutogatnak a gyerekek. A mai nap arról fog szólni, hogy meg fogják próbálni kihúzni belőlük, hogy mi is történt, és ki milyen részt vállalt a rendhagyó extrakurrikuláris foglalkozásban. Hagyom, hogy öt-tíz percet elidőzzünk a témán. Kihasználom az alkalmat, hogy néhány büntetőjogi kifejezést is tisztázzunk. Az óra többi része harmonikus munkával folyik, ám szántszándékkal nem terhelem őket nagyon.
Timi megint szeretne színezni, úgyhogy találnom kell valahol ceruzákat. Az egyik hetedikesem magányosan ücsörög a beszélgetősben. Miért? Ja, tudom, ő is részt vett a balhéban. Reggel óta itt ül, hogy egy lepecsételt papírra leírja a vallomását. Nem szeretném megzavarni, de muszáj bemennem hozzá színes ceruzáért, mivel a művészeti szobában folyik az érettségi.
– Szia – köszöntöm óvatosan.
– Szia Zsombi.
Az arcán kétségbeesés, a hangja erőtlen. Nem telik el egy másodperc, és már mondani is kezdi, hogy mi a helyzet. Bizonyos dolgokat senki nem hajlandó beismerni, ő pedig fél, hogy emiatt olyat fognak rá, amit nem követett el. Bármennyire próbálja elfojtani, látom, hogy nedvesednek a szemei. Mit fognak szólni otthon? „Félek, mint az állat.” Ezt ismételgeti. „Félek, mint az állat.” Sokat nem tudok tenni érte azon kívül, hogy meghallgatom. A zsebemből előhalászok egy zsebkendőt, és leteszem elé az asztalra. Mit mondhatnék, ami egy csöppet jobb kedvre deríti? Leguggolok elé az asztalnál, a fejemet a karjaimra támasztom:
– Figyelj, megpróbállak kikönyörögni innen az angolóra előtt. Ha egy picit dolgoznál nálam, akkor látnák, hogy ma valami jót is csináltál.
– Köszi, Zsombi.
A hetedikes osztályteremben valami olyasmi történik, ami még engem is meglep. Mindamellett, hogy szinte az egész osztály elfoglalja magát valamilyen feladattal, két olyan diák is dolgozni kezd, akik lényegében a rendbontáson kívül semmi mást nem csináltak az első tanítási naptól kezdve. Most viszont kitartóan küzdenek több gyakorlófeladattal is. A hátsó padban ülve fürkészem mindkettejüket, miközben éppen segítek valakinek. A háttérben közkívánatra halk zene szól – ami egyébként a közhiedelemmel ellentétben kifejezetten kontraproduktív lehet, kiváltképp egy figyelem problémákkal megáldott csoportnak. Úgy tűnik, még sincs negatív hatással a munkájukra. Megnyugtat és egyben gyönyörködtet a látvány. Reménykeltő, hogy egy ilyen iskola kamasz diákjaival is lehetséges megfesteni a modern iskolai oktatás hőn vágyott mintaképét: a diákok öntevékenyen, a saját tempójuknak megfelelően dolgoznak, miközben én csupán hozzá-hozzáérek a hajókormányhoz. Óra végén külön honorálom a két – remélhetőleg krónikus – pálfordulással diagnosztizált gyermeket.
Zénóval kettesben bandukolunk a buszmegálló felé. Ma egész nap arról a bizonyos balhéról beszélgetünk. Minden szünetben megkeresett, hogy tanácsot kérjen. Belőle is olyasmit próbáltak kihúzni, amit elmondása szerint nem követett el. Hatalmas nyomás alatt voltak egész nap, mivel volt egy-két részlet, ami nem állt össze sehogy sem. Be kell ismernem, hogy ebben a kérdésben a többiek ellen dolgoztam, méghozzá azért, mert láttam, ahogy a gyanúsítottak kezdenek meghajlani, és esetleg a könnyebbség kedvéért olyasmit is magukra vállalnának, ami nem az ő saruk. Zénónak habozás nélkül megmondtam:
– Ha úgy érzed, hogy tiszta a lelkiismereted, akkor tarts ki a vallomásod mellett! Ne hagyd, hogy bárki befolyásoljon!
Azt azért megemlítem neki, hogy ez egy nehéz időszak a tanároknak. Folynak az érettségik, rengeteg a munka, és emiatt lehet, hogy nem lesz mindenki annyira türelmes és megértő.
– Több olyan tanár kéne, mint te.
Jólesik, amit mond, és tudom, hogy miért mondja. Ám azt is tudom, hogy jelen helyzetben egy magamfajta tanár mindenképpen a szerencsés jó zsaru szerepét fogja kapni úgy, hogy ezért nem is kell sokat tennie. Az őszinte dicséretet el kell fogadnom, de közben egy pillanatra sem szabad elfelejtenem, hogy bármikor kerülhetek a rossz zsaru szerepébe is.
– Benézünk a kék iskolába? – kérdezi Zénó nem sokkal a körfogalom előtt. Nocsak, hogyhogy? Azt mondja, gyakran meg szokta őket látogatni hazafelé. Szokott beszélgetni a felnőttekkel, meg szereti látni a gyerekeket, mert az általános iskolai éveire emlékeztetik. Még nem ocsúdtam fel az ámulatból. Amikor odaérünk, látom, hogy tárva nyitva az ajtó. Bemerészkedünk a házba, ahol a kis autisták éppen az egyik hatalmas szobában tevékenykednek. Viola kijön és kedvesen fogad minket.
– Milyen napotok volt? – kérdezem tőle amolyan empátiával átitatott bajtársi hangsúllyal.
Viola először nem szól semmit, csak egy picit félrefordítja a fejét, és mintha sóhajtana egyet:
– Péntek van.
Zénó még gyorsan beszalad inni a folyosón lévő csapból, aztán tovább is állunk. Sietnem kell, mert négykor kezdődik egy magyar nyelvóra, amit meg kell látogatnom. Egy sajátos nevelési igényű gyerekekkel teli alapítványi iskolából elutazom egy felnőtt magyarul tanuló csoporthoz. Milyen érdekes, hogy mennyi mindent nevezünk úgy, hogy iskola.
A sokaságban megbújva rátalálok Krisztára, aki ezt egy széles mosollyal viszonozza. Mester és tanítványa idén először utaznak fel együtt a hegyre. Az első kérdése hozzám, hogy szeretem-e ezt a munkát. Nemhogy szeretem, de valójában úgy érzem, hogy hosszú távon ez inkább való nekem, mint egy hagyományos iskola egészségesen (?) működő csoportjai. Persze megjegyzem, hogy a rövid gyakorlaton megismert Radnótis osztályom is hihetetlenül közel áll a szívemhez, ám valahogy mégsem vonz egy ilyen jellegű iskola. Ezen felbuzdulva rá is tér a lényegre: hogy lesz a következő tanév? A mindent látott Tüskeváras veteránból előbújik a hideg és racionális szervező, és számolgatni kezdi az osztályokat és az órákat.
Nehezemre esik felfogni, hogy valakivel, aki nekem jó érzékkel felajánlotta ezt a munkát, és bámulatos szociális érzékenységgel bevezetett ebbe a különleges világba, hogy lehet ennyi különbség köztünk. A pedagógiai nézeteink és a nyelvoktatási módszereink távolabb nem is lehetnének egymástól, mégis mindketten itt vagyunk ugyanebben a piciny intézményben. Ha már ő is – és mindenki a Tüskevárban – Péterhez hasonló őszinteséggel kommunikál, én sem tartom vissza ezt a megállapításomat. Szerinte sok tényező okozza a különbségeket, például a kor és a nem. Az ő elképzelése egyébként az, hogy nekem a középiskolás korosztály feküdne a legjobban. Furcsállom a kijelentését. Épp az imént ecsetelte, hogy a visszajelzések alapján mennyire szeretnek engem a gyerekeim. Legyen az a végszó, hogy majd öt év múlva meglátjuk, igaza lett-e.
Kriszta javaslatára egy másik ösvényen át sétálunk be az iskolához. Ahogy az lenni szokott, egy tapasztaltabb kolléga ösztönöz a nézőpontváltásra. Meg is vagyok zavarodva, ahogy hátulról érkezünk az épülethez, de könnyedén megküzdök ezzel az újszerű pedagógiai kihívással. Ma kifejezetten békés a légkör, ami annak is köszönhető, hogy még mindig érettségi időszak van. Az iskola egy része le lett választva, oda nem is merészkedhetnek a gyerekek. Az én reggeli órám is máshol lesz. Van olyan osztály, amelyik kimegy majd az udvarra.
A menetrendszerű dupla angolóránkat némi késéssel kezdjük el, és hamar meg is zavarják. Péter bácsi benyit és arra kéri Zénót, vegye a táskáját és fáradjon vele. Nem sokkal később visszatér, és akkor tudom meg én is, miről van szó. Tegnap a két osztályomból pár magáról megfeledkezett delikvens csoportosan bevonult valami privát területre itt a táborban, és ott különféle finomságokat vittek véghez. A sztori nagy része zavaros, és úgy látom, már most egymásra mutogatnak a gyerekek. A mai nap arról fog szólni, hogy meg fogják próbálni kihúzni belőlük, hogy mi is történt, és ki milyen részt vállalt a rendhagyó extrakurrikuláris foglalkozásban. Hagyom, hogy öt-tíz percet elidőzzünk a témán. Kihasználom az alkalmat, hogy néhány büntetőjogi kifejezést is tisztázzunk. Az óra többi része harmonikus munkával folyik, ám szántszándékkal nem terhelem őket nagyon.
Timi megint szeretne színezni, úgyhogy találnom kell valahol ceruzákat. Az egyik hetedikesem magányosan ücsörög a beszélgetősben. Miért? Ja, tudom, ő is részt vett a balhéban. Reggel óta itt ül, hogy egy lepecsételt papírra leírja a vallomását. Nem szeretném megzavarni, de muszáj bemennem hozzá színes ceruzáért, mivel a művészeti szobában folyik az érettségi.
– Szia – köszöntöm óvatosan.
– Szia Zsombi.
Az arcán kétségbeesés, a hangja erőtlen. Nem telik el egy másodperc, és már mondani is kezdi, hogy mi a helyzet. Bizonyos dolgokat senki nem hajlandó beismerni, ő pedig fél, hogy emiatt olyat fognak rá, amit nem követett el. Bármennyire próbálja elfojtani, látom, hogy nedvesednek a szemei. Mit fognak szólni otthon? „Félek, mint az állat.” Ezt ismételgeti. „Félek, mint az állat.” Sokat nem tudok tenni érte azon kívül, hogy meghallgatom. A zsebemből előhalászok egy zsebkendőt, és leteszem elé az asztalra. Mit mondhatnék, ami egy csöppet jobb kedvre deríti? Leguggolok elé az asztalnál, a fejemet a karjaimra támasztom:
– Figyelj, megpróbállak kikönyörögni innen az angolóra előtt. Ha egy picit dolgoznál nálam, akkor látnák, hogy ma valami jót is csináltál.
– Köszi, Zsombi.
A hetedikes osztályteremben valami olyasmi történik, ami még engem is meglep. Mindamellett, hogy szinte az egész osztály elfoglalja magát valamilyen feladattal, két olyan diák is dolgozni kezd, akik lényegében a rendbontáson kívül semmi mást nem csináltak az első tanítási naptól kezdve. Most viszont kitartóan küzdenek több gyakorlófeladattal is. A hátsó padban ülve fürkészem mindkettejüket, miközben éppen segítek valakinek. A háttérben közkívánatra halk zene szól – ami egyébként a közhiedelemmel ellentétben kifejezetten kontraproduktív lehet, kiváltképp egy figyelem problémákkal megáldott csoportnak. Úgy tűnik, még sincs negatív hatással a munkájukra. Megnyugtat és egyben gyönyörködtet a látvány. Reménykeltő, hogy egy ilyen iskola kamasz diákjaival is lehetséges megfesteni a modern iskolai oktatás hőn vágyott mintaképét: a diákok öntevékenyen, a saját tempójuknak megfelelően dolgoznak, miközben én csupán hozzá-hozzáérek a hajókormányhoz. Óra végén külön honorálom a két – remélhetőleg krónikus – pálfordulással diagnosztizált gyermeket.
Zénóval kettesben bandukolunk a buszmegálló felé. Ma egész nap arról a bizonyos balhéról beszélgetünk. Minden szünetben megkeresett, hogy tanácsot kérjen. Belőle is olyasmit próbáltak kihúzni, amit elmondása szerint nem követett el. Hatalmas nyomás alatt voltak egész nap, mivel volt egy-két részlet, ami nem állt össze sehogy sem. Be kell ismernem, hogy ebben a kérdésben a többiek ellen dolgoztam, méghozzá azért, mert láttam, ahogy a gyanúsítottak kezdenek meghajlani, és esetleg a könnyebbség kedvéért olyasmit is magukra vállalnának, ami nem az ő saruk. Zénónak habozás nélkül megmondtam:
– Ha úgy érzed, hogy tiszta a lelkiismereted, akkor tarts ki a vallomásod mellett! Ne hagyd, hogy bárki befolyásoljon!
Azt azért megemlítem neki, hogy ez egy nehéz időszak a tanároknak. Folynak az érettségik, rengeteg a munka, és emiatt lehet, hogy nem lesz mindenki annyira türelmes és megértő.
– Több olyan tanár kéne, mint te.
Jólesik, amit mond, és tudom, hogy miért mondja. Ám azt is tudom, hogy jelen helyzetben egy magamfajta tanár mindenképpen a szerencsés jó zsaru szerepét fogja kapni úgy, hogy ezért nem is kell sokat tennie. Az őszinte dicséretet el kell fogadnom, de közben egy pillanatra sem szabad elfelejtenem, hogy bármikor kerülhetek a rossz zsaru szerepébe is.
– Benézünk a kék iskolába? – kérdezi Zénó nem sokkal a körfogalom előtt. Nocsak, hogyhogy? Azt mondja, gyakran meg szokta őket látogatni hazafelé. Szokott beszélgetni a felnőttekkel, meg szereti látni a gyerekeket, mert az általános iskolai éveire emlékeztetik. Még nem ocsúdtam fel az ámulatból. Amikor odaérünk, látom, hogy tárva nyitva az ajtó. Bemerészkedünk a házba, ahol a kis autisták éppen az egyik hatalmas szobában tevékenykednek. Viola kijön és kedvesen fogad minket.
– Milyen napotok volt? – kérdezem tőle amolyan empátiával átitatott bajtársi hangsúllyal.
Viola először nem szól semmit, csak egy picit félrefordítja a fejét, és mintha sóhajtana egyet:
– Péntek van.
Zénó még gyorsan beszalad inni a folyosón lévő csapból, aztán tovább is állunk. Sietnem kell, mert négykor kezdődik egy magyar nyelvóra, amit meg kell látogatnom. Egy sajátos nevelési igényű gyerekekkel teli alapítványi iskolából elutazom egy felnőtt magyarul tanuló csoporthoz. Milyen érdekes, hogy mennyi mindent nevezünk úgy, hogy iskola.
2017. május 6., szombat
Május 5.
Már rajtam van a kabát, de még elkapom Annát az aulában.
– Tudsz nekem segíteni abban, hogy melyik gyerek diagnosztizáltan ADHD-s? Állítólag neked van egy listád. Megnézhetném?
Anna félrefordított fejjel és egyre szélesedő mosollyal néz rám. Pontosan úgy, mint akinek most koppant, hogy áprilisi tréfa áldozata lett.
– Most?! – kérdezi tőlem olyan hanglejtéssel, hogy kezdem magam kellemetlenül érezni. Nem tudja elhinni, hogy valaki pénteken negyed ötkor ilyesmit kér tőle. Azért leül a számítógép elé, és kikeresi nekem a fájlt.
– Anna, terhellek most ezzel vagy csak szimplán hülyének nézel?
– Szimplán hülyének nézlek.
– Bizonyos tekintetben egy picit megszállott vagyok.
– Nem baj. Ezért is szeretünk.
Földöntúli nyugalommal a szívemben ballagok a hosszú úton. Azon töprengek, hogy a mai nap újabb csodálatos és újabb borzalmas élményeinek tömény elegye után hogyan, miért vagyok ennyire békés és kiegyensúlyozott. Hogy lehet az, hogy az évem eddigi legfeszültebb osztálytermi jelenete után mégis mosolygok? Miért nem tud rám olyan hatással lenni, hogy többé soha ne akarjak visszajönni? Nyolc itt töltött hónap után először fogalmazódik meg bennem a gondolat: ez tényleg nekem való.
Tíz órával korábban
– Zsombi, meg foglak buktatni.
– Pótvizsgázni lehet?
– Nem.
A péntek reggel veszített népszerűségéből az utóbbi időben. Ma csak öten vannak a teremben, viszont ez egyáltalán nem baj. Minél kevesebben vannak, annál nagyobb az esély a minőségi munkára. Noha az első kávé még csak most van folyamatban, megkísérlem a lehetetlent: öten öt különböző dolgot fognak csinálni. Összeszedek még néhány feladatot a tanáriban, aztán megállok az ötödik-hatodik ajtajában olyan arccal, mint Charles Bronson bármelyik premier plánjában. A hatás kedvéért javaslom hallgatni közben Bill Withers Use Me című számát.
Az egyes számú versenyező folytatja a félbemaradt Chicago-látképünk összeragasztását. A kettes számú az egyéni fejlesztés helyett inkább itt próbálja befejezni egyedül a múltheti feladatot. A hármas számú témazárót ír a hátsó padban. A negyedik Zénó, aki középfokú íráskészség feladatokon dolgozik. Az ötödik pedig Lia, akivel együtt próbáljuk megfejteni a családi viszonyokat egy korábbi feladatlapon. Mindenki teszi a dolgát harmóniában, és úgy látom, nem kevés sikerrel. Egy-két perc eufória után talán újra kell gondolnom ezt a vállalkozást. A differenciálás velejárója, hogy minden egyes diák azt hiszi, csak rá figyelek. Most éppen négyen kérdeznek egyszerre. Nem baj: felpattanok, körbeszaladok, táblára írok, segítek, válaszolok. Óra végén jutalmul mindenki választhat a színezőből. Csak úgy pörögnek a fénymásolatok.
Beszaladok a művészeti szobába, hogy szerezzek még színes ceruzát. Távolról látom, hogy tárva-nyitva az ajtó és ég a villany. Júlia egyedül álldogál a szoba közepén, és a frissen elkészült tablót szemléli.
– Nem tetszik.
– Miért? Szerintem tök jó.
Újfent megjegyzi, hogy én nem tudok semmit kritizálni. Mert én kedves vagyok – válaszolom. Megfogom a ceruzákkal teli cipős dobozt, és elindulok vissza a termembe. Júlia utolsó szavaitól visszhangzik az aula:
– Néha jobb őszintének lenni, mint kedvesnek!
A figyelemzavar margójára rá kell firkantanom, hogy minden éremnek két oldala van. Bizonyos helyzetekben három mondatot nem tudok végigmondani úgy, hogy ne kelljen többször megismételnem. Rajzoláskor és színezéskor viszont teljesen elmerülnek, és a legnagyobb precizitással dolgoznak a művükön. Ennek az egyik lédús gyümölcse egy gyönyörűen kiszínezett, igen részletgazdag kép, amit az egyik gyermek húsz percnyi kitartó munkával készített el. Szeretne kérni még egyet. Amikor állunk a fénymásoló mellett, akkor mondja el, hogy ezt anyák napja alkalmából szeretné kiszínezni.
Kaptam egy műanyag bögrét, ami pontosan úgy néz ki, mint egy kamera objektív. Arra gondoltam, hogy mivel ma úgyis képkivágásokról és lencsékről fogunk beszélgetni a kilencedik osztállyal, stílusos lenne ezzel a bögrével érkezni órára. A hatás nem marad el, bár látom rajtuk, hogy nem tudják feldolgozni, ahogy beleiszom egy 135 mm-es objektívbe. Kiosztok a pároknak egy-egy lapot, amin szemléltetem az összes plánt. Arra kérem őket, hogy próbálják meg összepárosítani a plánok neveit a képekkel. Alig bírom visszafojtani a nevetést, amikor egy tábla felőli nagytotálban látom, ahogy az egész osztály a padon fekszik. Iszom még egy kis teát.
– Jössz ma angolozni a hetedikbe? – kérdezem Lillát.
A legfrissebb álom képének maradványait látom felsejleni a szemeiben, ahogy utolsó erejével jelentőségteljesen megrázza a fejét. Azon aggódom, hogy vissza fog zuhanni a padra.
A hetedik osztály használhatatlan ma. [Ma is – a szerk.] A szokásos hétvégi őrület mellett egyéb furcsa folyamatok is zajlanak a csoportban. Több hónap kihagyás után visszatért a gyermekotthonos Ignác, aki nem csekély mértékben bolygatta meg az amúgy is gyenge lábakon álló osztályközösséget. Kifejezetten együttműködő velem, mégis úgy látom, a megjelenése tovább nehezíti az egyébként sem egyszerű feladatot.
Akárhogy is, össze kell szednünk magunkat, mert perceken belül megérkeznek hozzánk is a ballagók. Már hallom az egyre hangosodó zenét. Péter bácsi belép a terembe, ahogy néha óra közben szokott, csak most épp egy egész osztály vonatozik a háta mögött. Egy visszafogott „tanár úr” köszöntéssel biccent felém. Fordulnak egyet és már mennek is tovább. Júlia szájáról leolvasom, hogy „jó napot”. A következő percekben még próbálom csitítani a robbanásveszélyes osztályomat. Miután a ballagók körbejárták az egész épületet, a bejárat előtt egy kellemes szabadtéri fogadás várja őket, ahol a szülőkkel és a tanárokkal közösen eszegethetik a finomságokat – amit mi az ablakon át nézhetünk. A teremben közben lassan eluralkodik a káosz.
Fél órával később
A viszontlátásra – töröm meg higgadt és monoton hangommal a feszült csendet az év legdurvább jelenetének zárásaként. Soha nem fajult odáig egy helyzet, hogy a legcsúnyább arcomat kelljen megmutatnom. Ti kértétek, megkaptátok. Végtelenül büszke vagyok magamra, mert az égvilágon semmilyen indulat nem volt bennem, amikor elbeszélgettem az osztállyal. Valami olyasmit sikerült odabent megvalósítanom, amit kevés tanáromtól láttam valaha, és amiért nagyra értékeltem a ritka kivételt, akitől mégis. A tanáriban megkérem Misit, hogy az érintett illetővel legyen kedves ő is elbeszélgetni a következő órán, hogy megtudjam, mi csapódott le benne az óra végén történteket illetően. Most pedig szeretném ezt az egészet elengedni.
Júlia fekszik a zongora előtti padon. Arcán olyan kimerültség, amilyen nekem a leghosszabb napok végén sem szokott lenni.
– Tudsz sakkozni? – szegezem neki a kérdést lelkesen.
Felállítjuk a bábukat. Hiányzik egy sötét gyalogom, úgyhogy a fair play jegyében leveszünk egyet az övéiből is.
– Nem zavarja, ha néha elkezdek sírni?
– Dehogy is. Csak nyugodtan – válaszolom a legnagyobb természetességgel.
Azt mondja, hogy mindig elérzékenyül, és hogy ő az egyetlen az egész osztályból, aki ma sírt. Ironikus.
– Most már elmondhat nekem olyan dolgokat, amiket eddig nem mondott, mert már nem vagyok diák.
Valóban, ám valami azt súgja, hogy alig lesz érezhető a különbség.
– A királynődet direkt adod nekem? – kérdezem csodálkozva.
– Legyen kegyetlen!
Ezen ne múljék.
Az elmúlt háromnegyed évben rá kellett jönnöm, hogy üvöltöző, verekedő hiperaktív gyerekek ide vagy oda, a Tüskeváras munka legkellemetlenebb része mégis csak az, amikor délután az orrom előtt megy el a 21-es busz.
Ezen ne múljék.
Az elmúlt háromnegyed évben rá kellett jönnöm, hogy üvöltöző, verekedő hiperaktív gyerekek ide vagy oda, a Tüskeváras munka legkellemetlenebb része mégis csak az, amikor délután az orrom előtt megy el a 21-es busz.
2017. május 3., szerda
Április 28.
Ma reggel a kilencedikes autisták vesznek körül a buszon. Az egyikük mellett van még egy szabad hely, ide lehuppanok. Lelkesen fogad, és megkérdezi, hogy most már mindig lesz-e közös óránk pénteken. Miután válaszolok, véget is ér a beszélgetés. Egész úton némán ül és nézi a tájat. Amikor már csak egy megálló van a táborig, odafordul hozzám:
– Elnézést, le szeretnék szállni.
Mintha csak egy idegen utas lennék.
Háromnegyed kilenc van, de a teremben mindössze három gyerek üldögél. Az egyikük fekszik a padon, a másik kettő csendben játszik a mobilján. Sok értelmét nem látom, hogy angolozzunk, mert már így is szinte lehetetlen felzárkóztatni azokat, akik sokat hiányoznak. Összetolok néhány padot, és kipakolom egy hatalmas szétvágott Chicago-látkép részeit. A padon fetrengő kolléga segít döntést hozni a mai órát illetően: már fel is pattant, hogy szavazást kezdeményezzen. Felírja a táblára, hogy a) szabad foglalkozás, b) tanulás. Hárman gyorsított eljárásban megszavazzák a szabad foglalkozást. Mivel nyitva az ajtó, a németes Kriszta néni besétál hozzánk körülnézni. A terem szélén ücsörögve vázolom neki a speciális helyzetet. Mi is szavazunk a táblán, de sajnos három-kettő arányban a szabad foglalkozás győzött. Nem, nem ér duplát a tanárok szavazata – mondom Krisztának –, mert én az egyenlőségben hiszek.
Két feltétele van az egész órás játéknak: a mobilok eltűnnek a szemem elől, illetve olyan játékot választunk, amiben mindnyájan részt tudunk venni. A kezdeti békés hangulat hamar szertefoszlik, mert késve megérkezik valaki, aki az osztályba érkezése óta folyamatos kiközösítés áldozata. A dolog persze korántsem egyoldalú. Stílusos belépőjével kiérdemelte a többiek utálatát. Ugyanakkor világosan látszik, hogy ez már becsípődés a többiek részéről, és az egész arról szól, hogy jólesik valaki bántani. A legcifrább megjegyzéseket szórják rá közös erővel, és cseppet sem zavarja őket, hogy ott ülök velük egy asztalnál. Ennek véget fogunk vetni.
Körbeüljük az asztalt és belekezdünk egy Solo játékba. Egyelőre higgadt vagyok, de érzem, ahogy lassan áttörik az elsődleges védelmi vonalat. Egy újabb rosszindulatú akció után az egyik provokátort erélyes felszólítással kiutasítom a teremből azt remélvén, hogy a bűntársa egyedül már nem lesz annyira bátor. Tévedtem. Egyedül is hamar erőre kap. Egyértelműen arra megy ki a játék, hogy jól felidegesítse, aztán megpróbálja úgy eladni, hogy ő nem is csinált semmit. Itt ülök fél méterre tőle. Komolyan ennyire hülyének néz? Az áldozat néha mérgében felborogat egy-két széket meg anyázik egyet. A szerencsétlen gyermek mellettem keres menedéket, amit meg is kap. Elkezdem neki a legnagyobb nyugalommal ismételgetni, hogy: „szándékosan provokál téged, engedd el a füled mellett”. Egy ideig sikerül is.
Mit tegyek akkor, ha az egyetlen provokátor képtelen leállni? Nem szeretnék kudarcot vallani azzal, hogy megint külső segítséghez folyamodom, sem azzal, hogy őt is kiutasítom a teremből. Ez nem megoldás hosszú távon. Eddig tartott a jóindulat, felveszem hát a kesztyűt. Egy pedagógiailag megkérdőjelezhető rövid szópárbajban szembesítem azzal, hogy világosan látszanak a szándékai. Direkt provokálja, hogy megpróbálja bemocskolni. A szembesítéstől egyre idegesebb lesz. Nem tetszik neki, hogy felszínre hozzák a burkolt szándékait. Egy ponton feláll, és „itt hagyom a bénákat” felkiáltással kiviharzik a teremből. Nem lennék most a helyében.
– Megőrülök! Ezt a munkát baromi nehéz csinálni, amikor rossz passzban vagyok – zúdítom rá a folyosón Kati nénire a panaszáradatomat.
– Az hagyján, de rögtön megérzik, hogy nem vagy egyben, és kihasználják. Kérsz egy cigit?
Inkább iszom még egy kávét. Egy pici csészével a kezemben sétálok be a kilencedik osztályhoz. Náluk mindig jó lenni. Ma ráadásul ők is kevesebben vannak. Ahogy megállok és ránézek az osztályra, látom, hogy a hetedikes Amélia ott ül Lilla mellett. Maga jó helyen jár? – kérdezem. Azt mondja, hogy olyan jól teljesített, hogy most már a kilencedikbe jár. Ja, akkor minden rendben. Kezdjük hát el az ór... egy pillanat. A két hölgy tudomást sem vesz rólam. Hangosan nevetgélnek valamin, meg tetoválást készítenek egymásnak. „Elnézést, zavarok?” Épphogy kimondom, Lilla száját elhagyja egy csúnya szó. Meg még kettő. Odaugrok a táblához, és felírom a sarkába kicsillagozva a három csúnya szót, aztán behúzok egy-egy vonalat melléjük. Mostantól számoljuk, hogy hányszor hangzanak el az órán.
– Lilla, ha összegyűlik az öt, kapsz tőlem egy nagy ötöst.
– Komolyan?!
– Dehogy is!
Mindenki nevet. A mai óra ilyen nevetős.
Újra átvesszük az eddigi rövidfilm-ötleteket, tisztázzuk, hogy milyen hosszú forgatási időre lesz szükség ezekhez, majd bevezetem a következő fontos témakörünket: a kamerázást. A következő órán meg fogjuk beszélni, hogy milyen képkivágások, kameraállások és kameramozgások léteznek, és nézünk is példákat. Azt is megkérdezem, hogy ki az, aki tud és/vagy szeret rajzolni, ugyanis érdemes lenne a forgatókönyvekhez storyboard-ot is készíteni majd. Egyetlen hölgy emeli fel a kezét a terem sarkában. Nocsak, hol van a kedves párja, akivel sülve-főve együtt szoktak lenni? Nem jött ma iskolába? Egy újabb nevetéshullám következik, amikor kiderül, az úriember nem hiányzik, hanem ott alszik mellette a padon. Csak annyira bebugyolálta magát egy pulóverbe, hogy nem vettem észre.
Lélekben gyúrok a hetedik osztály óráira. Majdnem teljes a létszám, úgyhogy felkészülök a legrosszabbra, bár ránézésre viszonylag rendezettek ma. Az óra elején egyszer csak betoppan Ági néni, a tornatanár, és beül Timi mellé a hátsó sorba. De jó, Bojtin kívül még senki más nem látogatta az órámat. Az óra legnagyobb részében egy megkésett húsvéti feladatot oldunk meg, amelyben el kell mondaniuk, hogy ők mit szoktak és mit nem szoktak csinálni húsvétkor, meg azt is, hogy kivel szoktak lenni. Még olyan emberekből is sikerül egy-egy mondatot kicsikarnom, akik egyébként egy szót sem szoktak szólni. Talán a legviccesebb mégis csak az, hogy Ági nénit is diákként kezelem. Ő is válaszol az összes kérdésre. Ez a mostani légkör igencsak reménykeltő. Lássuk, mit lehet még kihozni belőle!
A második órán besétálok egy szép narancssárga papírra nyomtatott kétoldalas dolgozattal. Körbejárok a teremben és mindenkinek adok egyet. Ahogy fogy a kezemből a papír, lassan elhalkul az osztály. Arnold és Timi elkéredzkednek, hogy odakint írhassák meg. Hihetetlen... egy hangot nem lehet hallani a teremben. Állok a nyitott ajtóban az ajtófélfának támaszkodva, és élvezem a ritka pillanatot. Lilla picit hamarabb elkészül, mint a többiek. Szokásához híven szeretne még tőlem feladatot. Magára hagyom az osztályt két percre, hogy fénymásoljak neki. Ahogy besétálok, látom, hogy Timiék csendben írják a dolgozatot a tanári egyik asztalánál.
Ma délután csak egy ember jön hozzám korrepetálásra, méghozzá egy új lány, aki nemrég érkezett a hetedikbe. Úgy tűnik, nagyon lelkes a nyelvtanulást illetően. Ezért is ajánlottam fel neki, hogy tudunk komolyabban angolozni, ha eljön délután. Nem mondanám, hogy gyakran tapasztalok ilyesmit ebben az iskolában: ahogy lépésről lépésre haladunk a feladatban, minden megfejtésnek úgy örül, mintha nyert volna valamit. Közben elmeséli nekem, hogy ő egyébként arab származású, és kiskorában még folyékonyan beszélt arabul, meg más nyelveken is, de mára elfelejtette őket. Nem jut időnk mindenre, úgyhogy a többit majd otthon. Egy ilyen órával jó zárni a pénteket.
Az aulában ülök a padon. Misu a hátamat ütögeti. Próbál ledönteni a padról, én meg ellentartok neki. Közben gondolkozom, hogy mit lépjek. Az ötödikes Panna kihívott egy sakkjátékra. Hoppá, nem figyeltél. Oda a királynőd. Belép az ajtón egy kedves úriember. Odasétál hozzám és a kezét nyújtja mosolyogva. Az egyik ötödikesem nevelőapja. Én kértem, hogy beszélgessünk. A reggeli dologról lenne szó.
– Elnézést, le szeretnék szállni.
Mintha csak egy idegen utas lennék.
Háromnegyed kilenc van, de a teremben mindössze három gyerek üldögél. Az egyikük fekszik a padon, a másik kettő csendben játszik a mobilján. Sok értelmét nem látom, hogy angolozzunk, mert már így is szinte lehetetlen felzárkóztatni azokat, akik sokat hiányoznak. Összetolok néhány padot, és kipakolom egy hatalmas szétvágott Chicago-látkép részeit. A padon fetrengő kolléga segít döntést hozni a mai órát illetően: már fel is pattant, hogy szavazást kezdeményezzen. Felírja a táblára, hogy a) szabad foglalkozás, b) tanulás. Hárman gyorsított eljárásban megszavazzák a szabad foglalkozást. Mivel nyitva az ajtó, a németes Kriszta néni besétál hozzánk körülnézni. A terem szélén ücsörögve vázolom neki a speciális helyzetet. Mi is szavazunk a táblán, de sajnos három-kettő arányban a szabad foglalkozás győzött. Nem, nem ér duplát a tanárok szavazata – mondom Krisztának –, mert én az egyenlőségben hiszek.
Két feltétele van az egész órás játéknak: a mobilok eltűnnek a szemem elől, illetve olyan játékot választunk, amiben mindnyájan részt tudunk venni. A kezdeti békés hangulat hamar szertefoszlik, mert késve megérkezik valaki, aki az osztályba érkezése óta folyamatos kiközösítés áldozata. A dolog persze korántsem egyoldalú. Stílusos belépőjével kiérdemelte a többiek utálatát. Ugyanakkor világosan látszik, hogy ez már becsípődés a többiek részéről, és az egész arról szól, hogy jólesik valaki bántani. A legcifrább megjegyzéseket szórják rá közös erővel, és cseppet sem zavarja őket, hogy ott ülök velük egy asztalnál. Ennek véget fogunk vetni.
Körbeüljük az asztalt és belekezdünk egy Solo játékba. Egyelőre higgadt vagyok, de érzem, ahogy lassan áttörik az elsődleges védelmi vonalat. Egy újabb rosszindulatú akció után az egyik provokátort erélyes felszólítással kiutasítom a teremből azt remélvén, hogy a bűntársa egyedül már nem lesz annyira bátor. Tévedtem. Egyedül is hamar erőre kap. Egyértelműen arra megy ki a játék, hogy jól felidegesítse, aztán megpróbálja úgy eladni, hogy ő nem is csinált semmit. Itt ülök fél méterre tőle. Komolyan ennyire hülyének néz? Az áldozat néha mérgében felborogat egy-két széket meg anyázik egyet. A szerencsétlen gyermek mellettem keres menedéket, amit meg is kap. Elkezdem neki a legnagyobb nyugalommal ismételgetni, hogy: „szándékosan provokál téged, engedd el a füled mellett”. Egy ideig sikerül is.
Mit tegyek akkor, ha az egyetlen provokátor képtelen leállni? Nem szeretnék kudarcot vallani azzal, hogy megint külső segítséghez folyamodom, sem azzal, hogy őt is kiutasítom a teremből. Ez nem megoldás hosszú távon. Eddig tartott a jóindulat, felveszem hát a kesztyűt. Egy pedagógiailag megkérdőjelezhető rövid szópárbajban szembesítem azzal, hogy világosan látszanak a szándékai. Direkt provokálja, hogy megpróbálja bemocskolni. A szembesítéstől egyre idegesebb lesz. Nem tetszik neki, hogy felszínre hozzák a burkolt szándékait. Egy ponton feláll, és „itt hagyom a bénákat” felkiáltással kiviharzik a teremből. Nem lennék most a helyében.
– Megőrülök! Ezt a munkát baromi nehéz csinálni, amikor rossz passzban vagyok – zúdítom rá a folyosón Kati nénire a panaszáradatomat.
– Az hagyján, de rögtön megérzik, hogy nem vagy egyben, és kihasználják. Kérsz egy cigit?
Inkább iszom még egy kávét. Egy pici csészével a kezemben sétálok be a kilencedik osztályhoz. Náluk mindig jó lenni. Ma ráadásul ők is kevesebben vannak. Ahogy megállok és ránézek az osztályra, látom, hogy a hetedikes Amélia ott ül Lilla mellett. Maga jó helyen jár? – kérdezem. Azt mondja, hogy olyan jól teljesített, hogy most már a kilencedikbe jár. Ja, akkor minden rendben. Kezdjük hát el az ór... egy pillanat. A két hölgy tudomást sem vesz rólam. Hangosan nevetgélnek valamin, meg tetoválást készítenek egymásnak. „Elnézést, zavarok?” Épphogy kimondom, Lilla száját elhagyja egy csúnya szó. Meg még kettő. Odaugrok a táblához, és felírom a sarkába kicsillagozva a három csúnya szót, aztán behúzok egy-egy vonalat melléjük. Mostantól számoljuk, hogy hányszor hangzanak el az órán.
– Lilla, ha összegyűlik az öt, kapsz tőlem egy nagy ötöst.
– Komolyan?!
– Dehogy is!
Mindenki nevet. A mai óra ilyen nevetős.
Újra átvesszük az eddigi rövidfilm-ötleteket, tisztázzuk, hogy milyen hosszú forgatási időre lesz szükség ezekhez, majd bevezetem a következő fontos témakörünket: a kamerázást. A következő órán meg fogjuk beszélni, hogy milyen képkivágások, kameraállások és kameramozgások léteznek, és nézünk is példákat. Azt is megkérdezem, hogy ki az, aki tud és/vagy szeret rajzolni, ugyanis érdemes lenne a forgatókönyvekhez storyboard-ot is készíteni majd. Egyetlen hölgy emeli fel a kezét a terem sarkában. Nocsak, hol van a kedves párja, akivel sülve-főve együtt szoktak lenni? Nem jött ma iskolába? Egy újabb nevetéshullám következik, amikor kiderül, az úriember nem hiányzik, hanem ott alszik mellette a padon. Csak annyira bebugyolálta magát egy pulóverbe, hogy nem vettem észre.
Lélekben gyúrok a hetedik osztály óráira. Majdnem teljes a létszám, úgyhogy felkészülök a legrosszabbra, bár ránézésre viszonylag rendezettek ma. Az óra elején egyszer csak betoppan Ági néni, a tornatanár, és beül Timi mellé a hátsó sorba. De jó, Bojtin kívül még senki más nem látogatta az órámat. Az óra legnagyobb részében egy megkésett húsvéti feladatot oldunk meg, amelyben el kell mondaniuk, hogy ők mit szoktak és mit nem szoktak csinálni húsvétkor, meg azt is, hogy kivel szoktak lenni. Még olyan emberekből is sikerül egy-egy mondatot kicsikarnom, akik egyébként egy szót sem szoktak szólni. Talán a legviccesebb mégis csak az, hogy Ági nénit is diákként kezelem. Ő is válaszol az összes kérdésre. Ez a mostani légkör igencsak reménykeltő. Lássuk, mit lehet még kihozni belőle!
A második órán besétálok egy szép narancssárga papírra nyomtatott kétoldalas dolgozattal. Körbejárok a teremben és mindenkinek adok egyet. Ahogy fogy a kezemből a papír, lassan elhalkul az osztály. Arnold és Timi elkéredzkednek, hogy odakint írhassák meg. Hihetetlen... egy hangot nem lehet hallani a teremben. Állok a nyitott ajtóban az ajtófélfának támaszkodva, és élvezem a ritka pillanatot. Lilla picit hamarabb elkészül, mint a többiek. Szokásához híven szeretne még tőlem feladatot. Magára hagyom az osztályt két percre, hogy fénymásoljak neki. Ahogy besétálok, látom, hogy Timiék csendben írják a dolgozatot a tanári egyik asztalánál.
Ma délután csak egy ember jön hozzám korrepetálásra, méghozzá egy új lány, aki nemrég érkezett a hetedikbe. Úgy tűnik, nagyon lelkes a nyelvtanulást illetően. Ezért is ajánlottam fel neki, hogy tudunk komolyabban angolozni, ha eljön délután. Nem mondanám, hogy gyakran tapasztalok ilyesmit ebben az iskolában: ahogy lépésről lépésre haladunk a feladatban, minden megfejtésnek úgy örül, mintha nyert volna valamit. Közben elmeséli nekem, hogy ő egyébként arab származású, és kiskorában még folyékonyan beszélt arabul, meg más nyelveken is, de mára elfelejtette őket. Nem jut időnk mindenre, úgyhogy a többit majd otthon. Egy ilyen órával jó zárni a pénteket.
Az aulában ülök a padon. Misu a hátamat ütögeti. Próbál ledönteni a padról, én meg ellentartok neki. Közben gondolkozom, hogy mit lépjek. Az ötödikes Panna kihívott egy sakkjátékra. Hoppá, nem figyeltél. Oda a királynőd. Belép az ajtón egy kedves úriember. Odasétál hozzám és a kezét nyújtja mosolyogva. Az egyik ötödikesem nevelőapja. Én kértem, hogy beszélgessünk. A reggeli dologról lenne szó.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)