Március 17.

A gyerekekre elképesztő hatással van az időjárás. Ha csütörtök éjjel nem tudok elaludni, akkor általában felkészülök a legnagyobb káoszra. Misi bácsi mondta, hogy az iskolától nem messze laknak valahol kutyák. Megfigyelte, hogy ha reggel alszanak a kutyák, akkor aznap a gyerekek is nyugodtak lesznek. Attól tartok, a kutyák ma az ébresztőórára sem ébredtek fel és a munkából is elkéstek, mert valami hihetetlen nyugalom és fegyelem uralkodik a teremben. Egy hangos szó vagy baráti pofon sem töri meg a harmóniát. Az óra első felében gyakorlunk, ugyanis utána témazárót fogunk írni.

Egy olyan osztályban, amelyik tele van részképesség-zavaros tanulókkal, alaposan át kell gondolni, hogy hogyan kérünk számon bármiféle tudást. Az uniform témazárót (pasztellszínű lapon, diszlexiás-barát betűtípussal) azért állítottam össze, hogy legyen egy fősodorvonal, de készen állok bárkit más módon „feleltetni”. Dolgozatírás közben mindig adok egy-két tippet, ha valamelyik feladat általánosságban nehéznek bizonyul, illetve teljesen rugalmasak vagyunk az időkeretet illetően. Aki nagyon hamar befejezi, kimehet sétálgatni az iskola köré. Most akad egy olyan lelkes diák is, aki a szünetben sem hajlandó beadni, hanem ott marad egyedül a teremben, hogy befejezze. Illetve egyvalaki Mónika nénivel írja meg az egyéni fejlesztésen. Többször elmondom azt is, hogy jövő héten lehet javítani, akár ugyanezt újraírni. Normális keretek között ez utóbbi égbekiáltó módszertani bakinak számítana, ám a Tüskevárban az is hatalmas siker, ha bizonyos diákok pusztán a javítás iránti vágyból elkezdenek foglalkozni a tananyaggal.

Van egy jó meg egy rossz hírem, melyikkel kezdjem? Rendben. A rossz az, hogy fel kell adnom a kilencedikeseknek tartott angolórát egy időre, pedig még csak összesen háromszor voltam velük. A jó viszont az, hogy helyette a 9. és 10. osztályt össze fogjuk vonni, és együtt készülünk a Hét Domb Filmfesztiválra. Kati néni elkapott reggel, hogy rengeteg az érdeklődő, engem pedig két cigi között kinevezett filmes szakértőnek. A félév hátralévő részében én fogom bevezetni a gyerekeket a forgatókönyvírás alapjaiba, majd a kamerázás elméletébe és gyakorlatába. Utána segítek az összes kisfilm forgatásának a megszervezésében és levezénylésében, végül pedig az utómunkában. Az utolsó rövidfilmemet 2013-ban forgattuk, azóta alig néhányszor fogtam kamerát a kezemben. Kimondhatatlanul örülök, hogy mától fogva a tudásomat lelkes diákok segítenek leporolni. Mivel végül nem lettem mozgóképkultúra és médiaismeret tanár, álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha lesz egy ilyen órám.

A bemutatkozós, megbeszélős óra után körülvesznek a diákok a folyosón. Arról értekezünk, hogy hogyan kéne csoportokba rendeződni a filmes projekthez. Az egyik kilencedikesem szeretne velem beszélni néhány szót. Az a helyzet ugyanis, hogy ő írt egy nagyjából egyoldalas szinopszist az egyik osztálytársával, amiből egyszer szeretnék, ha film készülne. Azt kérdezi tőlem, hogy elolvasnám-e a művüket, mert szükségük lenne véleményre, visszajelzésre. Persze, hogy elolvasom! Amikor kézhez kapom az irományt, gyönyörű kézírás látványa tárul elém. A fekete szövegben néhány szó arannyal vagy ezüsttel van írva.

Mindjárt vége a szünetnek, ami azt jelenti, hogy a témazáró dolgozattal be kell sétálnom a hetedik osztályba is. Ebbe az osztályba összetettebb feladatokat vagy hosszabb szövegeket tartalmazó papírokkal besétálni olyan, mintha egy afrikai törzsfőnökhöz odamennék, hogy akkor én most elviszem a lányát. Néha pontosan úgy szokott elillanni a kezdeti lendületem, mint ahogyan Bud Spencernek és Terence Hillnek, amikor a jól ismert jelenetben berontanak a rendőrökkel teli szobába. Talán Péter bácsit kellene megkérnem. „Te mondd, hogy témazárót írunk, a te hangod mélyebb.” Meglepetésemre azonban ma ez az osztály is angyalként dolgozik. Ki kell használni és élvezni minden percét.

Az új lány, Timi egyik mániája, hogy mindenre azt mondja: no. Az összes órán ilyesmi beszélgetések szoktak zajlani köztünk:
– Adok neked is egy ilyen...
– No.
– Szeretném, ha te is...
– No.
– Gyakorolhatsz a...
– No.
– Yes.
– No.
A végére már ő sem bírja fapofával. Óra közben látom, hogy a szépen kitöltött feladatlap tetejére a neve helyett az van írva, hogy „no, no, no, no”. De szép neved van! – mondom neki. Megragadom az alkalmat és meginvitálom az újakat is a délutáni korrepetálásra, hátha. A kezdeti vonakodás után most ott tartunk, hogy Timi próbálja rábeszélni a barátját, hogy ő is jöjjön, mert biztos hasznos lesz. Arnold is csatlakozik, aki általában az órákat egyetlen hang nélkül, a sarokba helyezett kis padja mögött ülve tölti teljesen passzívan.

Végül hármasban ülünk a beszélgetősben. Folyamatosan nevetőrohamok törnek rájuk, úgyhogy fél óra leforgása alatt sikerül eljutnunk a célul kitűzött három feladat végére. Nem baj, örülök, ha jó kedvük van. A korrepetálás után lehuppanok a titkárság kényelmes kanapéjára, kezemben egy hatalmas dosszié: a kilencedik osztály teljes anyaga. Egy-két ember szakértőiét szeretném elolvasni, mert még nem ismerem őket annyira. Kényelmetlen érzés vakon tanítani őket. Anna ül velem szemben a számítógépnél.
– Kicsit bajban vagyok még a nevekkel. Van az a srác az osztályodban, aki a szélen szokott ülni és nem hajlandó dolgozni. Mondjuk ma nem volt órán.
– Ja igen, ő rehabon van.
Lapozgatom tovább a dossziét.

Amint látom, Timi és Arnold még nem mentek haza. Kihívnak csocsózni, és az ilyesmit nem illik visszautasítani. A Tüskevár csocsója olyan, mint a kocsma vagy cukrászda egy faluban. Szünetekben mindenki itt szokott csoportosulni. Az egyik legfontosabb helye ez a kapcsolatépítésnek. Beállok hát egyedül, de hamar csatlakozik István bácsi, a matektanár is. Mindketten optimistán állunk a meccshez. Hiába, mert rövid idő alatt megalázó vereséget szenvedünk.

Amellett, hogy isteni jókat lehet beszélgetni közben, azért szeretem igazán a csocsót, mert megakadályoz abban, hogy a diákok fölé magasodjak. Egy csapásra fordul a kocka, és máris ők vizsgáztatnak engem. Lehetőséget kapnak arra, hogy a tantermen kívül megmutassák, valamiben jobbak, erősebbek nálam. Én pedig a kezemet nyújthatom és gratulálhatok nekik – örömmel és büszkeséggel. Itt csak nyerni lehet.

Március 10.

1970-ben született egy egypetéjű ikerpár az Egyesült Államokban, Grace és Virginia. A kiskoruk nagy részét egymással töltötték, mert nem adták őket iskolába, a szüleik pedig szinte soha nem voltak otthon. Éveken át a nagymama vigyázott rájuk, aki csak németül beszélt, és a lányok fizikai szükségletein kívül semmi mással nem foglalkozott. Őket viszont ez sem tartotta vissza a verbális kommunikációtól. Az évek során kitaláltak egy úgynevezett kriptofáziát, vagy más néven titkos nyelvet, amely – más domináns nyelvi input hiányában – igen rendhagyó módon anyanyelvükké vált. Egymást Poto-nak és Cabengo-nak nevezték, és egészen nyolc éves korukig az általuk kitalált nyelv volt az egyetlen, amit beszéltek.

Úgy hiszem, hogy a gyerekekkel való kapcsolatépítés egyik legfontosabb része pontosan az, amit az ikerpár is megélhetett: tered engedni annak, hogy egy hasonló titkos nyelv alakulhasson ki köztünk – egy nyelv, amit senki sem ért rajtunk kívül, és mi magunk sem igazán tudjuk, hogy hogyan jött létre. De meg tudjuk egymást szólítani, és csak ez számít.

– Nagyon ajánlom, hogy jó legyen a mai angolóra! – köszönt egy ötödikesem reggel a zongora előtti padon ülve. Remélem, nem látja, de a meglepetéstől hatalmasra nyílnak a szemeim. Ő ugyanis azon gyermekek egyike, aki ide kerülése óta alig volt hajlandó részt venni az órákon – amire a feladatlapok eldobálásával vagy a középső ujjának felmutatásával igyekezett emlékeztetni –, és órán kívül sem beszélgetett velem soha. Most viszont megeredt a nyelve. Folyamatosan jön utánam és mesél. Például arról, hogy nem sokat aludt, mert egész éjszaka egy teherautós játékkal játszott.

Valahonnan gitár hangja szűrődik ki. Ha szólózást hallok fémhúrokon, akkor az minden kétséget kizáróan Zeusz bácsi lesz az épület valamelyik szegletében. Éppen az informatika teremben ücsörög magányosan. Nulladik órája van, amire még senki nem érkezett meg. Miután megvitatjuk, hogy milyen számokat fogunk hamarosan közösen eljátszani, visszasétálok a tanáriba, mert vár rám még némi készülés. Hosszú lesz ez a nap is, de annál izgalmasabb, mert ma itt lesz Bojti, és megkértem, hogy jöjjön be velem mindkét angolórára a hetedik osztályba.

Ma fogom a harmadik órát eltölteni a kilencedik osztállyal. Már volt alkalmam egy picit jobban megismerni őket, úgyhogy sokkal több és komolyabb feladattal készülök az órára. Mindig egy picit félve nyitok be hozzájuk, ám nem azért, mert tartok tőlük, hanem mert olyan érzésem van, hogy megzavarom őket a kis szigetükön. Ma éppen Mark Ronson Uptown Funk című slágere tombol a teremben, amikor benyitok, úgyhogy táncolva indulok az asztalom felé. Lassan valahogy véget kéne vetni a partinak – ahogy kimondom magamban ezt a mondatot, hirtelen véget ér a szám, én pedig elegánsan feléjük fordulok és lelkesen köszöntöm őket a mai angolórán. Amit a legjobban várok: egy általam írt feladatsor, amely bemutatja Gary Chapman öt szeretetnyelvét, és mindenki elgondolkozhat rajta, hogy mely nyelvek a legjellemzőbbek rá.

A kilencedikesek viszonylagos harmóniájával szemben az ötödik-hatodik és a hetedik osztályban néha elképesztően dezorganizáltnak hat az osztályközösség. Olyan, mintha a csoportalakulás storming szakasza évekig elhúzódna. Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy szüntelenül újabb és újabb gyerekek érkeznek az osztályokba. A hónapról hónapra változó, újraalakuló közösség működését feltérképezni olyan, mint kibogozni a zsebemből előhúzott fülhallgatót egy teljes metróút alatt. Nemrég csatlakoztak ketten az osztályhoz: egy fiú és egy lány, akik szemlátomást barátok. Timi gyermekotthonból érkezett. Bojti már megosztotta velem az újabb hajmeresztő családi történetet – ami persze a Tüskevár diákjait tekintve sajnos cseppet sem számít rendhagyónak.

Éppen azt játsszuk, hogy különféle hobbikat kell elmutogatni egymásnak. Angolul és magyarul is ki lehet találni, utána úgyis felírjuk a táblára. Egy-két szóra Bojti is beszáll a játékba. Szerettem volna még mást is csinálni, de felháborodtak, hogy félbe akarom hagyni a játékot. Fontos gondolat fiatal pályakezdő tanároknak, akik valami félreértés folytán a Tüskevár egyik általános iskolai osztályában találják magukat egy ködös péntek délelőttön: ha valaha megtörténne az a csoda, hogy a gyerekek önszántukból szeretnének valamit csinálni a szaktárgyunkhoz kapcsolódóan az órán, akkor a gondosan előkészített óratervet csendben hajtogassuk össze, és ezt követően észrevétlenül csúsztassuk be valamelyik zsebünkbe. Jó lesz az még egyszer – valamire.

Az otthonban nevelkedő gyerekek ambivalens viselkedésmintái bámulatosak. Elsőre felfoghatatlan, hogy hogyan tud valaki egyszerre minden erejével ellenállni és mindeközben mégis szeretettel közeledni hozzánk. Szeretném, ha megsimogatnál, de ha meg mered tenni, megharaplak. Sebaj. Valami oknál fogva nekem ehhez végtelen türelmem van – nem tudom, honnan és miért.

Közben már a következő fejezeten morfondírozom. Jövő héten a birtoklás kifejezéséhez szükséges habeo-szerkezetet (have/has) szeretném megtanítani nekik, és ehhez kézenfekvő lenne a család témaköre. Itt meg is állok egy pillanatra. Kinyitom a frissen vásárolt angol tankönyvet, amit a második félév elején el is kezdtünk használni. Van itt egy rövidke kiegészítendő szöveg a családról. Az első bekezdés azzal a mondattal zárul, hogy: „Az én szüleim a legjobbak!” Hát persze. Ismét megcsillan a fény egy méregdrága színes-szagos tankönyv végtelenségig idealizált világán. Én meg közben eljutottam egy olyan helyre, ahol a nevelőanya és nevelőapa szavakat nem elvont példaként kell említenünk egy angolórán, és ahol akár az a mondat is papírra kerülhetne egy diákomtól, hogy:

„Nekem nincsenek szüleim.”

Március 3.

Van egy elképesztően szemtelen és lázadó gyermek, akit születése óta ismerek. Hihetetlen dolgokat művelt az általános és középiskolában. Hatodikban például egyszer a színjátszó szakkör elején elküldte a fenébe a magyartanárát mindenki füle hallatára, majd lelépett. Egy másik alkalommal éppen egy dicséret beírására várt a tanáriban. Tíz perc után közölte, hogy az igazgatónő ne rabolja a drága idejét, s újfent lelépett. Középiskolában állandóan angol nyelvű írásokat függesztett a falra, amiben kritizálta az iskola vezetését. Egyszer pedig összetépte a matekfüzetét és kirontott a teremből. Már alsós korában elkezdett borzalmas jegyeket gyűjteni, olykor-olykor bukásra állt év végén bizonyos tárgyakból. A korai ellenőrzői tele voltak intőkkel és rovókkal – nem egyszer azért, mert fizikailag bántalmazta a társait. Mivé lesz egy ilyen gyermek felnőttkorára? Nos, elmondom. Felvételizik az angoltanári mesterszakra, és megmagyarázhatatlan hivatástudatával tanítani kezd a csillebérci Tüskevár iskolában.

7 óra 26 perc. Próbálok átjutni a reggeli tömegen egy akkora dobozzal, amibe belefér a 21-es busz. A Széll Kálmán téren találkozom egy kedves egyetemi kolleginával, akit szeretettel meginvitáltam a reggeli óráimra. Nemes cél érdekében történik a látogatás, ugyanis mi ketten fogunk az egyetemen előadást tartani a sajátos nevelési igényű gyermekekről. Szegény tanároknak fogalmuk sincs arról, hogy sportot űzök az SNI megemlítéséből minden olyan órán, ahol lehet témát javasolni. Magányos harcosként küzdök azért, hogy ne csak zárójelben említsük őket, miközben a KSH a 2015-16-os tanévben 75,400 sajátos nevelési igényű gyermeket tartott számon alap- és középfokú oktatásban, amelynek jelentős hányada integrált. Ez utóbbi körülmény azért fontos, mert a legpatinásabb elitiskolában is bármikor szembejöhet velem egy diszlexiás tanuló, és nem ártana tudnom, mit (ne) csináljak vele.

Megérkezünk az iskolához.
– Jó reggelt, Zsombor! – szól egy hang... valahonnan. Körbenézünk, de nem látunk senkit. Rövid tanakodás után rájövünk, hogy a hang nem is oldalról, hanem felülről jön. Egy hatalmas fenyőfa köszönt jó reggelt, aminek pont olyan hangja van, mint az egyik hatodikosomnak.

Remek hangulat alakul ki már kora reggel a tanáriban. Zeusz bácsi jó kis blues szólót nyom az asztalánál ülve. Kati néni megkéri az egyik nyolcadikos lányt, hogy varrja vissza a gombját. Anna néni fejére észrevétlenül ráemelem a szalmabáburól lekerült lyukas tetejű kalapot, ő meg felveszi hozzá még a napszemüvegét is. Gyorsan beszaladok az angolos táskámért. Kifelé kopognom kell, mert közben a hetedikes Arnold bezárt a raktárszobába...

A kolleginát felkészítettem arra, hogy a Tüskeváras órák a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatásokkal járhatnak, ám meglepetésemre béke uralkodik ma reggel a kicsik termében. Néha elröppen egy-egy faszom, de hát ez a legjobb családban is előfordul. A második óra végén a hátsó padban közepes erőbedobással szorgoskodó fenyőlakó röhögőgörcsöt kap – talán a gyanta egyik kevésbé ismert mellékhatása. Meg is kell állnunk, mert lassan meg fog fulladni. Ráérősen odasétálok a padjához és leguggolok elé.
– Hát te milyen gombát reggeliztél?

Ahogy óra végén kitárom az ajtót, Júlia ott áll a szokott helyén, a fűtőtestnek támaszkodva. Egymásra mosolygunk. „Jó napot!” A kolleginának mennie kell, úgyhogy kikísérem az iskola elé, de még beszélünk néhány szót arról, hogy milyen érzés is volt a látogatás. Amennyire ki tudom venni a szavaiból, leginkább csak meg van lepődve. Kérdezget egyenként mindegyik diákról. Látom az arcán, hogy a rövid beszámolóimmal egyre jobban összeáll a kép. Ekkor döbbenek rá, hogy egy Tüskevár-féle iskolában nem egyszerű kérdés az óralátogatás. Ha valaki a hagyományos iskola sémáihoz szokott a diákok és tanárok viselkedésének tekintetében, akkor első látásra vagy azt fogja gondolni, hogy rettenetes tanár vagyok, vagy azt, hogy itt mindenki meg van őrülve.

Múlt héten felkerült a folyosó falára egy hónap tanulója plakát, amit én készítettem. Mindkét osztálynak van rajta egy arany, ezüst és bronz kupája. Minden hónapban felkerül a két osztályból a három legszorgalmasabb tanuló neve, amivel utána hetekig büszkélkedhetnek az egész iskola előtt. Mivel vége a februárnak, eljött az idő, hogy felírjuk az első neveket. Pechemre mindkét osztályban holtverseny alakult ki a helyezettek között. A hetedikben fenn maradtak a táblán az országok és nemzetiségek, úgyhogy egy izgalmas és szórakoztató gyorsasági versennyel, egy örök klasszikus játékkal döntjük el a második és harmadik helyezettet. A hatodik osztályban is holtverseny van, ám itt jóval egyszerűbben dől el a kérdés. Megállunk a plakát előtt a második helyezett úriemberrel. Kezemben a fekete filctoll.
– Az a helyzet, hogy holtverseny van közted és Lia között, de nem tudjuk eldönteni, mert ő már hazament.
– Nem baj. Hölgyeké az elsőbbség.

13 óra 45 perc körül éppen zászlókat színezünk a beszélgetős szobában. Pár hete eldöntöttem, hogy a zárórát korrepetálással fogom tölteni, mert több olyan diákom is van, akik tanteremben szinte egyáltalán nem tudnak tanulni. Mozgolódást hallok a folyosón. Kinyitom az ajtót és nekitámaszkodom az ajtófélfának.

A kilencedik osztály minden egyes nap végén némán vonul végig a folyosón Zeusz bácsi vezetésével. Egyetlen szabály van: ha bárki megtöri a csendet, azonnal visszamennek és újrakezdik. Rendezett kettes sorban és síri csendben közelednek felém. Rámosolygok Lillára. Bátor lépésre szánja el magát: az osztály sikeres kivonulását veszélyeztetve súgja oda nekem, hogy „mindjárt jövök”. Örülök, hogy hősies tette nem került egy visszafordulásba, ráadásul részben miattam. Türelmetlenül várom vissza, mert fontos beszélnivalónk van. Vissza is tért. Arról van szó, hogy szeretnék feloldani Lilla felmentését az idegen nyelvek alól, mert megjött a kedve az angol tanuláshoz, és lehet, hogy érettségizne belőle. Másfél hete az édesanyja állt itt velem szemben, hogy kikérje erről a véleményemet. Eddigi ittlétem alatt akkor éreztem először, hogy valami igazán fontos dologban kell döntést hoznom. Ránéztem az anyára, és habozás nélkül azt mondtam, hogy Lilla eddigi teljesítménye és lelkesedése alapján semmi kétségem a felől, hogy le fogja tenni az angol érettségit.

Egy különleges nap története II.

Tele van az iskola marslakókkal – olyan csodálatos gyermekekkel, akiknek a világa sehogy nem passzol bele az általunk ismert világba. Egy nyelvtanártól talán nem idegen a gondolat, hogy újabb és újabb nyelveket kell megtanulnunk, hogy kommunikálni tudjunk velük. Miközben mi kíváncsian s olykor értetlenül szemléljük őket, ők valami ilyesmit gondolhatnak rólunk: szó, ami szó, ezek a fölnőttek fölöttébb furcsák. Sebaj, adott a lehetőség, hogy kemény és odaadó munkával hidat építsünk, és végül eljussunk hozzájuk. Egyetlen fontos dolgot kell csak szem előtt tartanunk: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért.”

A hatodikos Liához akkor kezdtem építeni a hidat, amikor a lyukasórám alatt megint kirontott a terméből, és egyenesen beviharzott a tanáriba – ahogy mindig is szokott. Érdekes, hogy egy olyan helyre menekül, ahol szintén nincs akkora csend és nyugalom. Hajtogattunk együtt repülőket és röptettük őket a folyosón, majd angoloztunk egy kicsit az aulában, a zongora előtt. Szereti az angolórákat, ő az egyik legszorgalmasabb. Az egyetlen nehézség, hogy néha túl sok lesz neki odabent. Elég annyi, hogy valaki fél percig kopog az ujjával a padon. Ilyenkor érdemes kinyitni neki az ajtót, különben átgyalogol rajta. Pár perc alatt lehiggad, aztán visszajön az órára.

Február 22., kilenc óra körül

Egyszer csak megjelenik mögöttem tetőtől talpig pirosban a fején sárga papírcsőrrel. Angry Birdnek öltözött, és máris méltatlankodni kezd. Egy teljes percen át azt ismételgeti, hogy ha valaki meg akarja nézni, akkor most tegye meg, mert vágja a csőr az orrát és le fogja venni. Villámként csap belém az ötödik-hatodik osztály termében lévő angolos plakát. Van rajta ugyanis egy hatalmas Angry Bird, és egészen eddig fogalmam nem volt róla, hogy ki rajzolta. Lia hamarosan kinevez a fotósának. Minden félórában megjelenik, hogy gyorsan fotózzam le így is meg úgy is. Csőrrel, csőr nélkül, kalapban sétapálcával a kezében, sétapálcával a nyaka körül, Kriszta nénivel, Angry Birds könyvvel, kapucniban...

Kint van az asztalon a Last Letter nevű társasjátékom, amiben 61 darab izgalmas rajz van kártyákon, illetve van nálam három csomag Sztorikocka.
– Van kedved megnézni ezeket a játékokat? – kérdezem Liától. Most éppen van kedve hozzá. Átballagunk a tizenegyedikesek termébe.

Csend és nyugalom. Mindenki hazament már ebből az osztályból. A székek mind fel vannak rakva a padok tetejére. Kettőt leveszünk hátul az ablak melletti sarokban és leülünk egymás mellé. Az ajtót becsuktam. Csak néha nyit be egy-egy tanár vagy diák, és minden alkalommal elnézést kérnek, mintha egy tárgyalást, terápiát vagy magánórát zavarnának meg. A rajzos kártyákkal kezdjük. Lia alaposan megvizsgálja egyenként az összeset. Érdekes. Most, hogy ilyen hosszú ideig nézegetjük őket, én is felfedezek egy csomó új dolgot rajtuk. Mulatságosak. Az egyik kedvence, amelyiken egy bácsi felemeli a tengert, mintha egy szőnyeg lenne, és besöpri alá a homokot. Tompán beszűrődik, ahogy kint üvöltöznek. Lia megjegyzést is tesz rá. Neki egy becsukott üres terem sem lesz soha elég csendes. A kártyák után előkerülnek a kockák. Összesen 162 kis képecske van 27 darab kockán. Egyenként, ráérősen végignézi az összeset, majd visszarakja a kockákat a dobozukba szigorúan a szerint, hogy a doboz alján melyik kép van felfestve illusztrációnak. Mára vége a mókának, de tengernyi időnk lesz még folytatni.

A tanári felé sétálva meglátom, hogy Misu ücsörög egyedül a nyolcadikosok termében. Éppen videókat néz a mobilján. Ő az a hetedikes diákom, aki közel középfokon beszél angolul, és úgy vág az esze, mint bármelyik híres nyomozónak. Szégyenszemre meg is oldotta húsz perc alatt azokat az általunk írt krimiket, amiken más tanítványaim egy órákat ültek. Egy ideig hezitálok, de végül besétálok a terembe és leülök hozzá. Nehéz helyzetben vagyok Misut illetően, mert differenciálni nem egyszerű, viszont nem igazán hajlandó más angolórákat látogatni. Kicsit kérdezgetem, hogy mostanában miket szeret. Hirtelen felpattan a szikra a fejemben: készítsen egy nyolc fejezetből álló hosszú prezentációt a jelenlegi kedvenc számítógépes játéksorozatáról. Picit vonakodik, de végül megtetszik neki az ötlet. Közben Bojti megjelenik és csendben leül a teremben. Azért jött, mert lassan indulhatunk, de látja, hogy éppen tárgyalunk.

Amikor vége a megbeszélésnek, Bojti megkérdezi Misut, hogy szerinte mi az a lustaság. Misu rögtön rávágja, hogy ő maga a megtestesült lustaság. Ha kinyitnánk a szótárat, ő lenne a definíció. Bojti kifejti neki, hogy az a probléma a lustasággal, hogy sokan úgy tekintünk rá, mint egy akadályra az úton. Úgy próbáljuk leküzdeni, hogy többszörös erővel megyünk neki ahelyett, hogy inkább magát az akadályt építenénk le. Akkor semmiféle plusz energiát nem kéne kifejteni. A monológja közben lassan odasétálok a táblához, és felírom nagy betűkkel, hogy „laziness”. Pár perc múlva megérkezik az édesapja, akinek be is mutatkozom. Mielőtt elindulnak, belenézek Misu szemébe és megkérem, hogy egy kézfogással még hitelesítsük a közös projektre vonatkozó megállapodásunkat.

Bojtival autókázunk lefelé. Mindenféléről beszélgetünk: az osztályáról, tervekről, pedagógiai meggyőződésről, múltbéli történetekről. Remekül kiegészítjük egymást. Három évvel fiatalabb nálam, de már osztályfőnök, és valami olyasmit tud, amitől én még messze vagyok. Ez kétség kívül abból is fakad, hogy ő maga ült már ugyanitt a másik oldalon is, bár elmondása szerint erre már nem nagyon szokott visszaemlékezni. Akárhogy is, nem menekül. Év végéig interjút fogok készíteni vele.

Állunk a Fény utca és a Retek utca sarkán. Megköszönöm a beszélgetést és kezet rázok vele. Vajon hány ilyen beszélgetés és kézfogás vár még ránk? Remélem, nagyon sok. Szeretném látni, ahogy elballagnak.

Most én is elballagok.