Egy különleges nap története I.

Február 22.

A Tüskevár esetében némiképp ellentmondásos leírni, hogy „különleges nap”, hiszen mindig történik valami, ami az adott napot egy csapásra különlegessé teszi. Van bennem egy feloldhatatlan kettősség. Szeretem a pedagógiát és a nyelvoktatást tudományos oldalról megközelíteni, mert véleményem szerint hihetetlenül fontos, hogy az oktatásban zajló folyamatokról valamelyest objektív képet is alkossunk – még akkor is, ha az általunk végzett munka természeténél fogva olykor nehezen megfogható. Ugyanakkor azokat a dolgokat, amelyek számomra különlegessé teszik az itt töltött napjaimat, nem lehet egy dolgozatban leírni. A nyelvpedagógia tanszéket végtelen elégedettséggel tölti el, ha egy empirikus kutatásról olvashat, ahol bizonyos módszerek létjogosultságát kutatom hónapokon keresztül. Azt viszont nem írhatom le, hogy az egyik hatodikos diákom óra közben felállt és a legnagyobb játékossággal belebokszolt a vállamba néhányat, majd visszaült a helyére. Pedig számomra egy ilyen pillanat többet jelent mindennél. Azt jelenti, hogy sikerült egy újabb hidat felépíteni valakivel. Ennél pedig nincsen fontosabb dolog a világon.

Negyed 9 körül lépek be a tanáriba, ahol meglehetősen bizarr látvány fogad. Misi bácsiból Misi néni lett, Krisztának bajsza van, Mónika pedig reverendában sétálgat egy Bibliával a kezében. Nem egy új alternatív pedagógiai koncepció megvalósulásának vagyok a szemtanúja, hanem farsangi mulatság van ma, ami miatt a tanítási órák el is maradnak. Semmi gond, az én táskámban is akad valami, ami hamarosan hozzásegít a tekintélyem végleges lerombolásához. A vécében gyorsan át is öltözöm. Pár perc múlva nyílik az ajtó és kilép rajta egy fiatalember egy szürke kezeslábas kapucnis pizsamában, amin fekete bajuszok vannak. Egy hatalmas napszemüveggel a fejemen próbálok visszatalálni a tanáriba anélkül, hogy nekimennék a falnak. Odabent a konyhapultnál összetalálkozom a kilencedikes Vikivel. Természetes elfogadással bámul, s közben próbál nekem neveket adni. Talán a Bajusz Baba tetszik a legjobban mind közül.

Júlia

Misi bácsival  nénivel egy-egy gitárral a kezünkben ülünk egymás mellett. Amikor megemlítem neki, hogy milyen jó volt az a felvétel Júliával, és hogy szívesen megnézném a kottát, nagy hirtelen feláll és bemegy a tizenkettedikesek termébe. Magam is nehezen hiszem el, de arra kéri Júliát, jöjjön át a művészeti terembe, hogy csak az én kedvemért eljátsszák azokat a dalokat. Júlia vonakodik, de azért átjön és hozza a furulyáját. A teremben Zénó épp azon tűnődik, hogy szívesen beöltözne Hitlernek. Végül kiegyezünk Charlie Chaplinben, mert emlékeim szerint kalap és bot is van az épületben. Misi kitessékel mindenkit, aki nem akarja hallgatni a produkciót. Júlia rám förmed, hogy nehogy szemben üljek le vele, mert akkor végig látja az arcomat. Átülök a hátuk mögé. Eljátsszák nekem az összes ír dalt, ami a felvételen is volt, majd folytatják még egy sor másikkal. Ámulok és bámulok, hogy csak miattam leültek zenélni. A meghatottságtól nem is nagyon tudok semmi értelmeset kinyögni. Júlia viszont várja, hogy valami értelmeset mondjak. Nem átallom agyondicsérni a szép zenét, mire ő visszakézből földre terít az Asperger esszenciájával: „Mert maga ilyen pozitív fickó, igaz?” Megmártózom a szarkazmusban, mint a szauna utáni tízfokos medencében, miközben csendben elszégyellem magam.

Nem sokkal később meglátom, hogy Júlia ott ácsorog a folyosón az ötödik-hatodik terme mellett lévő radiátornak támaszkodva. Nem először látom ott álldogálni. Összegyűjtöm a bátorságomat és óvatosan megközelítem. Lassan beszélgetésbe elegyedünk. Kérlel, hogy kritizáljam már, mert csak jót mondtam a zenéjéről, de ő hallja az összes hibát. Megkérdezem tőle, hogy mióta furulyázik. Kiderül, hogy a furulya mellett még oboázni is járt, csak kirúgták, mert ordítozott és csapkodott.
– Nem tudja elképzelni rólam, hogy ordítozom, ugye?
– Hát nem igazán. Ma már nem szoktál ordítozni?
– Nem. Meguntam.
Egy ponton elvágom magam, mert a szeptemberi beszélgetésünk óta elfelejtettem a születésnapját. Csak a hónapot tudtam. Ő persze pontosan emlékszik az enyémre.

Mónika néni esküvői szertartásokat rendez az aulában. Akik találnak párt maguknak, azokat összeadja, méghozzá olyan átéléssel, hogy egy idő után kezdem kényelmetlenül érezni magam. Nem illik pizsamában bemenni a templomba. Mindegyik szertartás végén megszórják az ifjú párt rizzsel. A sokadik esküvő végére már rizsben úszik az egész helyiség.

Egy rövid kitérő után visszatérek az aulába. Júlia egyedül ül a zongora előtti padon. Lehuppanok én is mellé. Az imént még tömeg volt itt, most egy lélek sincs körülöttünk. Egy szót sem szólok hozzá, csak ülünk némán vagy fél percen keresztül. A csendet mindössze a talpunk alatt ropogó rizs töri meg néha. Az egyik kedvenc Kosztolányi versem villan át az agyamon: „lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragőzt?” Egyszer csak váratlanul odafordul hozzám:
– Most beszélgetni fog velem, Zsombor?
Számtalan kommunikációs helyzet van az életemben, amelyben olyan könnyedséggel igazodom el, mint éjszaka vaksötétben a saját lakásomban. Júliával beszélgetni viszont néha olyan, mint spiccesen nyomon követni egy bonyolult sakkjátszmát. Én nem ismerem őt eléggé, ő pedig nem az általam megszokott minták alapján kommunikál.

Egy olyan párbeszédben találom magam, amire nem vagyok igazán felkészülve. Sehol nem tanították meg, hogy hogyan kell reagálni, ha egy diákom megkérdezi tőlem, hogy hiszek-e Istenben. Egy pillanatra meg is rökönyödöm, ám hamar magamhoz térek és válaszolok. De vajon ez miért érdekli őt?
– Amikor először találkoztunk, volt magáról egy elképzelésem.
– És mit gondoltál rólam?
– Kötelező elmondanom?
Dehogy is. Furcsa, mert bármennyire is rendhagyó és számomra picit rémisztő is ez a diskurzus, mégis leírhatatlanul örülök neki. Szeretek vele beszélgetni. Mintha kiolvasta volna a gondolataimat:
– Maga miért szeret velem beszélgetni? – szegezi nekem a kérdést. Itt már nincs kibúvó.
– Tetszik, ahogy gondolkozol. Racionális vagy, átlátsz mindenen. Nem lehet behúzni a csőbe. És szerintem érettebb vagy a korodnál.
Ebben egyetért velem. Mielőtt egy új hetedikes lány, az édesanyja és Bojti megtalálnak, Júlia egy mondatával segít, hogy egy fokkal kényelmesebben érezzem magam.
– Én is szeretek magával beszélgetni.

A tanáriban ülök a számítógép előtt. Kezemben Zeusz bácsi menő elektroakusztikus gitárja. Félve vallom be, de azon tűnődöm, hogy vajon csalódott-e bennem. Vajon mást kapott-e, mint amit eredetileg gondolt rólam. Miért fontos ez egyáltalán? Nem tudom. Nem kell sokat tépelődnöm, mert berohan a tanáriba és célirányosan felém jön. Odahúz egy széket mellém és arra kér, hogy most én játsszak neki valamit. Elengedem magam. A tömött tanáriban olyan természetességgel gitározom és énekelek, mint még soha. Felmerül bennem a gondolat, hogy egyszer jó lenne valamit együtt is játszani. Mi lehetne az? Töröm a fejem.
– Ha én rózsa volnék?
Júliának felcsillan a szeme.

Február 10.

Megszámlálhatatlanul sok időt töltök azzal, hogy tanártársaimmal beszélgetek. Néha „csak” arra van szükségünk, hogy kiadjuk magunkból a zöldfülűségből adódó nehézségeinket, máskor pedig órákig tartó világmegváltó eszmecserékbe merülünk az oktatási rendszerről, gyerekekről, a huszonegyedik század kihívásairól. Mindezt rendszerint megkoronázzuk egy végtelenségig idealizált, utópisztikus jövőképpel. Az a jó ezekben az elvetemült álmokban, hogy bizony megvalósíthatóak, noha nem feltétlenül a közoktatás keretein belül. Mi pedig oly szemtelenek, vakmerők, lázadók és polgárpukkasztók vagyunk, hogy ezeket az álmokat – nem egyszer a kiskapukon át lábujjhegyen osonva – valóra is váltjuk. Hiszen nekünk egyetlen dolog számít: a diákjaink. Értük vagyunk, senki másért.

6 óra 54 perc. „Jack Bauer szövetségi ügynök vagyok, ez életem leghosszabb napja.” Öt óra alvás után útra kelek. A mai napon a két osztályom mellett életem első óráját fogom eltölteni a kilencedik osztállyal, amit nagyon várok. Egy rövid szünet után délután folytatódik a munka móka: este 7-ig a lelkes és sok éve hűséges magántanítványaimmal leszek. A délutáni órák előtt viszont még le kell rónom az adósságomat valakinek, akivel elvesztettem egy fogadást.

Az utolsó pillanatban Kati néni még felpattan a buszra. Utunk egy halvány, szabad szemmel szinte egyáltalán nem látható összekacsintással indul, amikor is megjegyzem neki, hogy a 21A olykor-olykor egy hangyányit kellemesebb a 21-esnél. Kati nénivel mindig öröm az élet, mert olyan önfeledten tud nevetni a legapróbb dolgokon is, hogy egy buszút végére szem nem marad szárazon. Csupán ősz haja sugallja, hogy nem tegnap kezdte a szakmát, mert a mai napig huszonéves tanárjelölteket megszégyenítő fiatalos lendület hajtja. Fontos témáról beszélgetünk, ugyanis kaptunk egy felhívást az idei Hét Domb Filmfesztiválra. Megegyezünk abban, hogy mivel szeptember a határidő, ezért csoda jó dolgokat tudnánk alkotni lelkes diákcsapatokkal, akiket érdekel a filmezés bármelyik területe. Szívesen tartanék nekik elmélettel egybekötött gyakorlati órákat többek közt forgatókönyvírásról, képkomponálásról és vágásról.

Mindig elfelejtem, hogy a reggeli másfél órás epocha alatt van egy ötperces szünet. Meglepetésemre alig lehet őket kitessékelni a pihenőre. Van, aki most rögtön folytatni akarja. A tanáriban a két osztályfőnökkel, Zeusszal és Annával tisztázzuk, hogy akkor megyek a kilencedik osztályba. Van egy meghatározó körülmény, történetesen, hogy ebben az osztályban öt autista fiú van. Közülük akad olyan, akinél fel sem tűnik, de olyan is, aki sehogy sem tudja követni az óra menetét. Tamás a kék iskolából bent szokott lenni bizonyos órákon, hogy segítsen nekik. Hozzám is be fog jönni.

Az egyik hatodikosom elém ugrik.
– Zsombor, hogy van angolul, hogy sakkozunk?
– We play chess.
– We...
– We... play... chess.
Az újdonság súlya néhány másodpercre ránehezedik a gyanútlan nyelvtanulóra, de végül erőt vesz magán és a következőt kérdezi tőlem:
– We play chess?
Rámosolygok és emlékeztetem, hogy rögtön folytatjuk az angolórát, úgyhogy most biztosan nem tudunk játszani. Amikor visszasétálok a terembe, látom, hogy a sakktábla oda van készítve a padjára.

Irány a kilencedik! Anna néni is velünk jön, hogy átadjon engem az osztálynak. Mint minden bemutatkozásnál, itt sem bírom ki, hogy ne nevettessem meg őket. Az valahogy mindig bejön. Anna hamar átadja a stafétát. Egy angol mondattal búcsúzom tőle:
– I think they like you.
– I hope so.
Kiosztok mindenkinek egy darab papírt, és megkérem őket, hogy írják fel a nevüket, mert ebből az osztályból még csak egy-két embert ismerek. Lilla ül a pad tetején. Közelítek felé és úgy teszek, mintha nem tudnám eldönteni, hogy neki is adjak-e papírt. Végül abban maradunk, hogy ő ezen az órán Erzsi lesz. Hamar elrepül a negyven perc Erzsivel és a többiekkel. Óra végén szembetalálom magam egy mobilkamerával, és lövünk is egy-két szelfit egy csupaszív leánnyal. Fantasztikus megtapasztalni, hogy mennyi különféle módon igyekeznek kifejezni a szeretetüket felénk, ami egy végtelen, soha ki nem merülő energiaforrás – talán az egyik legfontosabb, amit egy iskolában valaha kaphatunk.

Azon tűnődöm, hogy hogyan lehet megszerettetni a nyelvtanulást a gyerekekkel. Lássuk be, hogy a „nagyon fontos lesz a jövődben, ha multicégnél vagy külföldön akarsz dolgozni” valahogy nem talál be nekik. Távoli és megfoghatatlan. Meggyőződésem, hogy akkor lehet hatékony az oktatás, ha a gyerekek a nyelvet mint eszközt önkifejezésre használhatják. Vegyük például az igeidőket. Az egyszerű múlt idő arra való, hogy elmeséljem, milyen mulatságos dolgokat csináltam tavaly nyáron. A befejezett jelen idővel elmondhatom, hogy a héten eddig hány embert öleltem meg. Az egyszerű jövő idő kaput nyit az álmaim felé. A befejezett jövő idővel megjósolhatom, hogy mához tíz évre ezekből az álmokból hányat valósítottam már meg.

A Tüskevár a meglepetések kincsesbányája. Éppen Misi bácsi mellett ülök és várok a számítógépre. Egyszer csak elindít egy zenét, amiben valaki ír dalokat furulyázik gitár kísérettel. Majd' leesem a székről, amikor közli velem, hogy ezt reggel vették fel a tizenkettedikes Júliával. Ő az, aki ilyen gyönyörűen furulyázik. Hónapok óta nem beszéltem Júliával, vajon mi lehet vele? Csak néhány hónapom maradt megkérdezni tőle.

Valaki vár rám. Ahogy megígértem, ma fizetem ki a tartozásomat egy elvesztett fogadásért. Decemberben fogadtunk, hogy a karácsony előtti utolsó óráig le fogom vágatni a hajamat. Nem sikerült. Jár a szelet pizza a hatodik osztályos nyertesnek, a drágábbikból (barbecue csirkés). Indulás előtt viszont még szükségem van egy kis segítségre. Múlt héten már kinyomtattam és felvagdostam a Mónika nénis húszdollárosokat. Most az ötvendollárosok jönnek Anna néni arcképével. Felszeletelem őket, majd mindkét köteget egyenként hitelesítjük a Tüskeváras körpecséttel.

15 óra 27 perc. Ácsorgunk kettesben a Széll Kálmán téri metróbejáratnál. Hömpölyög körülöttünk a végeláthatatlan délutáni tömeg.
– Finom? – kérdezem tőle.

Egy kávé Prievara Tiborral

Úgy hiszem, hogy a Tüskevár-féle iskolák jelentősen elő tudják segíteni egy kezdő tanár szakmai fejlődését, ugyanis felgyorsíthatnak bizonyos folyamatokat. Történetesen: a gyerekek nem fognak pusztán udvariasságból vagy az – általuk egyébként is félig-meddig semmibe vett – hierarchikus viszony miatt minden kérésemnek eleget tenni, mindenben együttműködni. Ha valami nem tetszik nekik, nem tartják érdekesnek, nem látják az értelmét, akkor – olykor a szó szoros értelmében – egyszerűen félredobják. Persze ez a pillanat nem mindig mérvadó, hiszen sok mindennek idő kell. Ám ezzel együtt is mérhetetlenül fontos visszajelzés lehet. Természetesen más típusú iskolák osztályaiban is előáll ugyanez a helyzet, csak lehet, hogy többet kell várni rá. A tizenöt órából álló rövid gyakorlatom végén elképesztően fontos dolgokat fogalmaztak meg a diákok a visszajelzéseikben, de ha nem kérdezem meg őket, ezeket soha nem tudom meg.

Mivel kezdőként önszántamból bedobtam magam a létező legmélyebb vízbe, természetes, hogy falakba ütközöm, kudarcot vallok sok mindennel. Szükségem van szakmai visszajelzésre – legalább arra, hogy valaki a túloldalról észrevegyen dolgokat, amiket én innen nem látok.

November végén egy szaktársammal elmentünk Prievara Tibor tanár úr előadására, és még aznap este eldöntöttem, hogy szeretnék vele leülni beszélgetni. Tibor tanár úr az első úttörő Magyarországon, aki néhány évvel ezelőtt kísérletezni kezdett a tanteremben a világszerte használt gamifikáció (játékosítás) módszerével. Mi több, jelenleg talán ő jegyzi az egyetlen átfogó szakkönyvet, amely a magyar oktatási rendszerre lefordítva veszi sorra a huszonegyedik századi oktatás legfontosabb kérdéseit, és részletesen bemutatja az általa is használt játékos módszert. Küldtem hát neki egy szép hosszú levelet, melyben azt kértem tőle, segítsen valahogy kitalálni, hogy ezt a módszert hogyan lehetne bevinni a mi iskolánkba.

Február 9., 16 óra 48 perc

Elkészült mind a két presszókávé. Érkezik a tej is egy pici kiöntőben.
– Bele vagy mellé? – kérdezik tőlünk.
Tibor nem érti a kérdést. Kiderül, hogy egy pillanatra azt hitte, vagy beleöntik a tejet a kávéba vagy mellé öntik. Jót nevetünk mindahányan. Fogjuk a tálcát és leülünk hátra egy nagyobb asztalhoz. Egy rövidke „milyen kicsi a világ” után rögtön a tárgyra térünk.

Elmesélem neki, hogy pontosan miféle iskola is a Tüskevár, milyen kihívásokkal kell minden egyes napon szembenéznünk. Már az elején bevallja, hogy bár neki is van hiperaktív meg autista diákja, azért azt ő sem tudja elképzelni, hogy milyen lehet belőlük egy egész tanteremnyi. Részletesen végigveszem az átfogóbb módszertani elgondolásaimat, a jelenlegi kísérletezéseimet és a jövőbeli terveimet beleértve. Felteszi a kérdést, hogy miről is szeretnék beszélgetni vele. Ekkor hangzik el a kulcsmondat a számból, ami egy lavinát indít el: „Szeretnék valami komolyabb módszertani dolgot kipróbálni.”

Szerinte erre semmi szükség nincsen, mert nem ebben rejlik a dolog kulcsa. Innentől kezdve brainstorming jelleggel özönvízként árasztanak el a tanár úr gondolatai, melyeket megpróbálok pontokba szedve leírni.

• Működhet a pontrendszer, de úgy kell megvalósítani, hogy minden hónapban van benne egy pici csavar. Mivel ebben az iskolában nem csak a tanulással, hanem a magatartással is vannak a diákoknak nehézségei, a tudás mellett a viselkedésre is lehet pontokkal reagálni. Például: az egyik hónapban azért kaphat valaki pluszpontot, ha segít az osztálytársának, együtt tud vele működni. Vagy éppen azért, mert egyszer sem dobja neki a tollát a másiknak. A fókusz minden hónapban változik.
• Az egyik legfontosabb dolog a folyamatos pozitív visszacsatolás, ha egy diák valamit jól csinál. Egy kutatás szerint egyébként is az egyik leghatásosabb módszer valaha nem más, mint a visszajelzés. Többet ér bármilyen látványos pedagógiai/módszertani bűvészmutatványnál.
• Meg kell tanítani a diákokat jó kérdéseket feltenni a tananyag kapcsán.
• Meg kell fogalmazni úgynevezett can-do statement-eket. Például: „Fel tudok tenni egy kérdést jelen időben.”
• Nem ajánlatos módszertani „sortűzzel” sújtani a diákokat. A sokszínűség fontos, de egy olyan tanteremben, ahol a diákok tanulási problémákkal, figyelemzavarral és egyebekkel küzdenek, a leglényegesebb szempont a kiszámíthatóság, következetesség, hogy egy biztonságos és stresszmentes környezetet lehessen kialakítani. Kevéssel kell operálni, de az legyen biztos pont a számukra.
• Generációs probléma, hogy a már-már közhelyként emlegetett „mai rohanó világunkban” minden helyzetben azonnali eredményt várunk. Ha valami látszólag nem működik első alkalommal, akkor elvetjük. Pedig elengedhetetlen türelmesnek lennünk, és akkor is kitartatunk egy-egy koncepció mellett, ha teljes érdektelenség és dac fogadja. Ez egy tényleges harc, amit meg kell vívnunk. A legnagyobb türelemmel és pici lépésekben kell haladni.
• „Senkit semmire nem lehet megtanítani. Hagyni kell, hogy tanuljanak.”

Megemlítem neki azt is, hogy a szakdolgozatomban az úgynevezett flipped classroom (fordított, tükrözött tanterem) módszert tervezem kipróbálni. Az első reakciója az, hogy valószínűleg jól kiszúrnék magammal, ha tényleg ezt kutatnám. Elmondása szerint ez a módszer még egy érett gondolkodású, idősebb diákcsoportban is kétes kimenetelű szokott lenni. A legjobban egyetemi képzés keretein belül szokott működni. Az autonómiára való nevelés egy rettentően hosszú folyamat, főleg egy Tüskevár általános iskolai osztályában. Ezt teljes mértékben aláírom. Ettől függetlenül nem szándékozik lebeszélni róla, hiszen azt is le lehet írni, hogy nem működött és miért nem. Ám az a javaslata, hogy inkább írjak arról, hogy a pontrendszer miként működik vagy nem működik sajátos nevelési igényű gyerekekkel.

A beszélgetés tartalmát tekintve meglehetősen tömény volt és egyben leírhatatlanul tanulságos. Igyekszem azokat az elképzeléseket, amelyekkel teljes mértékben tudok azonosulni, minél hatékonyabban beépíteni a tanmenetbe. Szívből tudom ajánlani mindenkinek, aki most veti bele magát a tanítás sűrűjébe, hogy beszélgessen azokkal az emberekkel, akik már valamilyen módon megváltották a világot. Egyfelől a mindenre kiterjedő tudásukkal és szakmai tapasztalatukkal megkímélhetnek minket egy-egy fölösleges zsákutcától.

Másfelől láthatjuk, hogy az igazi világmegváltók is ugyanakkora csészéből isszák a kávét, mint mi, és átélhetjük, hogy mindkettőnk csészéje egy tálcán lehet.

Február 6.

Egy piciny szobában állok, aminek üvegből vannak a falai. Olyan tiszták, hogy csak akkor látni őket, ha megcsillan rajtuk a fény. Az üvegfalakon túl ott vannak a diákjaim. Hiába beszélek hozzájuk, nem hallják a hangomat. Ordítanom is hasztalan. Magamra maradtam. Lassan elfogy a levegő is. A következő pillanatban egy híd szélén kapaszkodom. Csúszik a kezem, nem bírom felemelni magam. Mind ott vannak körülöttem, de nem figyelnek rám. Futkároznak, verekednek, játszanak, nevetnek. Zuhanok. Innen már nincs visszaút. Már éppen leérnék, amikor hirtelen megfagy az idő. Amikor a káosz átveszi az uralmat, olykor-olykor megállok egy pillanatra. A vonalon innen olyan más minden. Tekintetem rászegezem valakire ott hátul, s próbálom elképzelni, mi járhat a fejében.

Hagyjatok békén. Az egész világ hagyjon békén, mert úgysem értetek. Fogalmatok sincs arról, mi zajlik bennem. Nem bírok már itt lenni. Legyen vége. Nem tudok figyelni. Nem értem, ami a táblán van. Nem akarok írni, mert nagyon lassan megy. Sose jutok el oda, ahol a nagyok vannak. Sose lesz belőlem valaki, akire felnéznek... Végre. Kifutok a levegőre. Itt már sokkal jobb.

***

Hétről hétre újabb és újabb dolgokat kell kipróbálni. Nem csak azért, mert töretlenül kísérletezem a leghatékonyabb módszer után kutatva, hanem azért is, mert a Tüskeváras gyerekek általában sokkal érzékenyebbek az egyhangúságra. A keret és a rituálék viszont végtelenül fontosak. A tavaszi félévtől tankönyvből is dolgozunk minden osztállyal, illetve egyre bátrabban szélesítem ki a módszertani skálát. Úgy tűnik, az ötödik-hatodik osztály vevő erre. Újfent kisangyalként dolgozunk egészen nagy létszámmal. Óra végén házi feladatot osztogatok azoknak, akik nem tanulószobások. Az egyikük nem akarja elfogadni.
– Te nem kérsz? – teszem fel a kérdést, amit egy tanárnak egyébként nem kéne.
– Nem. A hétvége arra való, hogy pihenjünk.

Szünetben megajándékozom Liát a lila „dobókockával”, ahogy megígértem. Büszkén és boldogan mutogatja a többi tanárnak. Zsuzsa kedvesen meginvitál a kék iskolába egy különleges programra, amely a mai naptól rendszeres lesz az iskola nagy autistái számára. A program nem más, mint egy olyan csoportfoglalkozás, ahol a gyerekek a szociális készségüket és az önismeretüket fejleszthetik. Ma a kilencedikesek és a tizedikesek mennek. Nagyon kíváncsi vagyok. Dél körül indulunk.

Ha úgy állnék a hetedik osztályhoz, mint egy hagyományos iskola osztályához, akkor valószínűleg sírva és ordítva kiugranék a csukott ablakon, és többé nem jönnék vissza. Negyven perc alatt sikerül túljutnunk kettő darab feladaton – azzal a három emberrel, aki hajlandó részt venni az órán. Azzal próbálom szórakoztatni őket, hogy pöszén és selypítve beszélek. Tulajdonképp ezen én is nagyon jól szórakozom. Az történt a hetedik osztállyal, hogy elkezdtek kamaszodni. A pubertáskor és az ADHD furcsa elegyedése által okozott kollektív elmezavar esetenként hangrobbanással jár. (Az is gond, hogy a Ritalin növeli a dopamin szintet, de nem csökkenti a szemtelenséget.) Már a gondolataimat se hallom. Talán jobb, ha ők sem. Nézem az órámat, de a percmutató valahogy lelassult.

Ide valami más kell. Hozom a laptopot meg a projektort. Készítettem nekik egy izgalmas prezentációt San Francisco-ról. Van benne videó, zene, rengeteg fotó, és véletlenül – rejtélyes módon – belekerült néhány angol mondat is. Hátha nem veszik észre. Körbeüljük a hatalmas fehér vásznat és mehet a buli! Lilla is itt ül közöttünk. Lelkesen fogadnak mindent, és örülnek neki, hogy sok mindent már tudnak a városról. A gyerekek szerint a cable car magyarul „elbaszott villamos”. Alcatraz rettentően izgi, de a Prideról készült fotókra meg a hippie korszakra igazán nem számítottak. Áhítattal szemlélik, hogy milyen menőn néztek ki abban az időben az emberek, nem is beszélve a sok drogról meg szexről a kommunákban – ezzel a résszel teljesen önállóan egészítették ki a prezentációt. „De jó lenne egész nap füvezni meg dugni!” Magam is meglepődöm azon, akitől ez a mondat jött. Pedagógiai megfontolásból megfeszülve küzdök, hogy az egyetértés legapróbb jele se üljön ki az arcomra.

Engem nem a nyilvánvaló, hanem sokkal inkább a jelentéktelennek tűnő momentumok tudnak lenyűgözni. Az egyik srácom teljesen meg van kergülve, pár percre ki is küldöm lehiggadni. Amikor visszajön, Lilla rögtön odahívja magához, hátulról átkarolja, és így töltik el az óra hátralévő részét. A prezentációt Scott McKenzie San Francisco című dalával zárjuk.
– Örülök, hogy megint átjöttél.
– Maga jó tanár. Mit gondol, miért jövök mindig?

Zsuzsa megjelenik mögöttem kabátban. Ideje indulni az autistákkal a kék iskolába. Csípős hideg szél van idekint és esik az eső. Szerencsére csak néhány perces a séta.

„Ha bejössz ide, tudd, hogy
Már vártunk
Türelmesek leszünk Veled
Közénk tartozol
Segítünk neked
Szeretünk
Örülünk neked
Játszunk és tanulunk veled”

Ezek a feliratok fogadnak a kék épület folyosóján. Múltkor valamiért nem vettem őket észre. A legnagyobb teremben – ami olyan tágas, mint négy tanterem együtt – berendezzük a székeket egy kis körbe, és szép sorban leülünk mindnyájan. A foglalkozást Zsuzsa vezeti, aki először bemutat engem. Szeretné, ha én is aktívan részt vennék a mai beszélgetésen. „Beleegyezünk abba, hogy Zsombort befogadjuk a mai alkalomra? Megbízunk benne?”

Zsuzsa kezében ott a babzsák, ma ezzel fogunk játszani. Először mindenkinek egy jó tulajdonságát kell elmondania, majd a következő körben egy rosszat. A babzsákos beszélgetés menete a következő: elmondom magamról, amit szeretnék, majd kiválasztok valakit, belenézek a szemébe, ő azt mondja, „kérem”, én odadobom neki a babzsákot, ő pedig megköszöni. Ehhez a rituáléhoz szigorúan tartjuk magunkat. Miután mindenki elmondta a jó és rossz tulajdonságait, most egymásét próbáljuk meg elmondani. Végül Viola mutat be egy játékot. A padlóra kirakott tulajdonságok közül választani kell egy negatívat, amely korábban meghatározó részünk volt, de mára sikerült megszabadulnunk tőle.

Különös érzés volt beülni a körbe és őszintén beszélni a jó és rossz oldalamról. Még különösebb volt átélni, hogy egy csoport autista vesz körül, akik pontosan ugyanannyira kedvesek és szeretni valók, mint bárki ezen a világon, de ha ezt elmondanám nekik, nem nagyon tudnának vele mit kezdeni. Úton hazafelé jön egy email a Tüskevár csoportba Zsuzsától. Egy autista lány gondolatai a dühkitörésről, „talán segíthet Liát jobban érteni”. Örömmel tölt el a felismerés, hogy eddig is elég jól értettem őt. Íme az egyik kedvenc gondolatom:

„Abban a pillanatban, amikor kikelek önmagamból, másképp érzek mindent. Nem érzékelem azt, amit nekem mondanak ilyenkor. Természetesen hallom a hangodat, de nem tudom felfogni a szavakat. Inkább a hangszín és a hanglejtés jön át. Éppen ezért ne add át magad te is a haragnak, és beszélj hozzám inkább szeretettel telve és nyugodtan. Ezzel segítesz lassan megnyugodni.”