November 25.

Rémálomból riadok fel háromnegyed hatkor. Azt álmodtam, hogy egy őrült nő megjelent az iskolában egy hatalmas pisztollyal. Megpróbáltam kivezetni. Már a kijáratnál állt, amikor hirtelen visszafordult és lövöldözni kezdett. A földön feküdtem, úgyhogy nem láttam semmit. Csak később tudtam meg, hogy lelőtte Anna nénit. Ő volt az egyetlen áldozat.

***

Az egyik legnagyobb nehézség egy Tüskevár-féle hatodikos osztályban az, hogy én tudok mindenkiről mindent, de ők nem tudnak semmit egymásról, vagy ha igen, akkor nem értik meg. Késve megérkezik Lia, és abban a pillanatban egyhangúlag minden srác száját elhagyja valami „jaj ne” jellegű mondat. Ők – nyilvánvalóan – csak annyit látnak, hogy Lia minden áldott nap kirohan üvöltve és káromkodva az összes óráról. Ez most is megtörténik nagyon hamar. Valaki behozott kölnit és folyamatosan fújogatja magát. Lassan már nem kapunk levegőt a teremben. Lia kiborul. Kirohan és többet nem látjuk az órán. A tanáriban Kriszta lefoglalja mindenfélével. Szinte képtelenség bármilyen módon integrálni az osztályba, mert a többiek a legtermészetesebb módon nekifeszülnek. Nem értik egymást. Olyan ez, mint egy siketnéma és egy vak találkozása.

Ma azzal a szándékkal érkeztem, hogy szeretném újragondolni az angolórákat módszertani szempontból. A kizárólag frontális oktatás nem válik be. Több mint egy óra meddő küzdelem után az utolsó tíz percben úgy döntök, hogy széttolom a padokat, és megkérek mindenkit, hogy üljünk körbe. Olyan egyszerű kérdéseket teszek fel, mint „What's your name?”, „How are you today?”, „How old are you?”. Megyünk körbe és mindenkinek válaszolnia kell. Különös. Mindenki jobban figyel és hajlandó részt venni. Jövő héten folytatni fogjuk.

Hiányzik egy darab a falból az osztályterem ajtaja mellett. Kezdem érteni, hogy mi baja az osztálynak Liával. Átsétálok a tanáriba. Megpillantom Annát, úgyhogy azon nyomban el is mesélem neki, hogy mit álmodtam. Megegyezünk abban, hogy azért álmodok ilyet róla, mert nagyon szeretem. Viszont hozzáteszi, hogy az álmom nem áll olyan távol a valóságtól. Egyszer egyedül volt a tanáriban, amikor az ajtóban megjelent egy gőzölgő fejű diák késsel a kezében. Végül az egyik tanár úr szépen kivezette az úriembert és elbeszélgetett vele.

Folytatom az angolos dominóim szétválogatását.

Lia megint kiront óráról, mert nem bírja a kölni bűzét. Pár perc múlva arra leszek figyelmes, hogy egy papírrepülővel játszik. Megkérdezi tőlem, hogy tudok-e ilyet hajtogatni. Hát persze – felelem, s már nyúlok is a táskámba egy üres sárga papírért. Azt mondja, hogy ő talált itt rózsaszín papírt, az jobb lenne. Szépen meghajtogatom a repülőt. Próbáljuk ki! Üres az egész folyosó. Lia lelkesen próbálja reptetni a fapados járatomat, de mindig becsapódik, mert túl nehéz az orra. Ezen jókat nevetünk. Hajtogatok még egyet, aminek nem ilyen súlyos az orra, de ez sem működik jobban. Nem baj, legalább Lia rosszkedve tovaszállt. Megkérdezem tőle, hogy nincs-e kedve megnézni az első tananyagot, hogy fel tudjon zárkózni. Innentől fél órán át ülünk az aulában és közös erővel kitöltjük az egész keresztrejtvényt az első lecke szavaival. Kriszta kijön a tanáriból és leül nézni minket. Néha kuncogunk, hogy milyen vicces szavak vannak.

Szünetben még megkérdezi Lia, hogy nem megyek-e ki vele, mert fél a patkányoktól. Sajnos nem érek rá, mert mindjárt órám lesz, de a patkányok szerintem csak este merészkednek elő. Lassacskán kacsintgatok a hetedik osztály felé. Krisztával már igen komolyan seftelünk. Lilla átjár hozzám a második német óráról, az én osztályomból pedig Amélia jár át németre.

Nem mondom, hogy könnyű a helyzet. A srácok nagyon hangosak és nehéz fenntartani a figyelmüket. Az első órát végig játékkal töltjük. Kap mindenki egy kártyát egy tulajdonsággal, és körül kell írni vagy el kell mutogatni a többieknek. Egyszer csak újfent pofán csap a differenciálás égető kérdése. Az egyik srác leszúrja a másikat, miszerint ő ne mondja a válaszokat, mert úgyis mindent tud. (Hiszen folyékonyan beszél angolul.) Ez probléma. Az egyiknek igaza van, a másik meg kiakad, mert úgy érzi, hogy ki akarják zárni a közösségből, a játékból. Ejnye Zsombor, hibáztál. Neki muszáj lesz a továbbiakban is mindig külön feladatot hozni vagy segítőként bevonni. Az óra végére már elképesztő káosz alakul ki.

Szünetben megkérem Péter bácsit, hogy egy picit nézzen rájuk csúnyán, mert kezelhetetlenek. Amikor belépek a terembe, némán ülnek a gyerekek. Már-már kezdem magam kínosan érezni. Megérkeztek a hölgyek is: Amélia, illetve Lilla a kilencedikből. Kezdhetjük is az új tananyagot: okostelefonok (közkívánatra). Félretettem a nominális mondatokat, hátha a cselekvésközpontú dolgok jobban megragadják őket. Így is van. Ki a fenét érdekel, hogy „a kréta a tanár között van”? Sokkal izgalmasabb, hogy én mire használom a saját mobiltelefonomat. Két hónap után kerek mondatokat raknak össze a táblán lévő elemekből. Mindenki elmeséli angolul, hogy ő mit szokott csinálni a mobilján. Utolsóként félve megkérdezem Améliát is, aki világosan megmondta, hogy őt nem érdekli az angol, s ennek megfelelően egyetlen szót nem volt hajlandó eddig kiejteni. Gyönyörű kiejtéssel elmondja a három mondatát...

Mónikával beszélgetünk a tanáriban. Izgalmas dolgot figyeltem meg a két hónap alatt. Eddig is mocorgott bennem a gondolat, csak nem tudtam megfogalmazni. Valahogy az osztályokban egyszerre van jelen a káosz és a fegyelem. Folyamatosan kezelhetetlenek vagy annak tűnnek, és mindeközben tanulnak is, mert mindig kiderül, hogy emlékeznek dolgokra. Ebbe a kettősségbe bele lehet zavarodni, mert tanárként képtelenség eldönteni, hogy amit csinálok, az hatékony és célravezető-e, vagy felejtsem el. Ez paradox helyzetet idézne elő, ha például módszertani kutatásba fognék. Márpedig óhatatlanul sor kerül erre is egyszer, mert megfordult a fejemben, hogy róluk írom a szakdolgozatomat. Learning it the hard way: teaching children with special needs.

Szép lassan kiürül az épület. Én is elköszönök mindenkitől. Mielőtt végleg kilovagolok a várból, elsétálok Anna szobájához. Éppen az asztala mögött ácsorog. Pár másodpercig nem szólalok meg, csak nézek rá.
– Mi az? – kérdezi értetlenül.
– Csak örülök, hogy életben vagy.

Más világ: II. rész

November 18., 11 óra 57 perc, Radnóti Miklós gyakorlóiskola, Zugló.

Állok egy szék tetején az alagsor végén található 86-os teremben. Éppen próbálom kinyitni az egyik ablakot, hogy legyen némi levegő. Közben a háttérben kezd beszivárogni a 8/C osztály. Éva közben bejelentkezik a számítógépbe, hogy tudjam használni a kivetítőt. A Radnótiban az összes terem fel van szerelve a legmodernebb technikával. Én a huszonegyedik század tanárának tartom magam, de az okostábla még mindig okosabb nálam. Néhány későn beadott fogalmazást csak most hoztam vissza a gyerekeknek. Egyenként odasétálok hozzájuk és átnyújtom őket. Külön felhívom a figyelmüket a lila tollal írt „Dear...” kezdetű szerelmeslevelemre, amelyben egyénileg értékeltem mindegyikük munkáját. Lassan kezdődik az óra, megszólal az ötperces figyelmeztető zene. (Mint utóbb kiderült, Mozart Varázsfuvolájából való.)

Elkezdenek beáramlani a mentortanárképzésben részt vevő hallgatók, akiknek meg kell látogatni több órát a nap folyamán, majd részt venni azon a megbeszélésen, amely a tanár hallgató és a mentortanára között zajlik. Utána kérdéseket is feltehetnek a mentorálással kapcsolatban. A látogatók ránézésre úgy huszonöt és ötven év közöttiek lehetnek. Kedvesen fogadom őket, és mindenkit leültetek a terem bal szélére, hogy nagyjából szeparáltan legyünk az osztályommal és ne zavarjuk egymást.

Becsöngetnek. Ilyenkor mindig egy csettintésre átszellemülök. Nagyon jó újra látni az osztályomat. Az utolsó órán gitároztam és énekeltem nekik, amiért teljesen odavoltak. A végén írattam velük visszajelzést a teljes tanítási gyakorlatról, és mint kiderült, jobban megszerettek, mint gondoltam. Még egy kis köszönő kártyát is kaptam tőlük, amit mindenki aláírt. Ilyen hangulatban érkeztem ma vissza én is hozzájuk. A mai téma: bűnügy. A következő monológgal kezdem az órát angolul: „Éppen próbáltam elhagyni az országot, de a Radnótis tanárok megtaláltak és visszarángattak ide. Sajnos bűnt követtem el, mert nem fizettem ezért a Sportszeletért. Ez a nyolc kedves rendőr azért van itt, hogy óra után elvigyenek.” Ezután fejest ugrunk a tananyagba. Egy krimi zenét mutatok nekik, miközben párokban ki kell találniuk, éppen milyen bűnt követnek el. Az óra legnagyobb részét az Alibi nevű játék tette ki, amit szintén nagyon élveztek. (Illetve amennyire hallottam, a közönség is.)

A másodpercre pontosan befejezett óra után csoportosan átvonulunk az úgynevezett „klubba”. Ez egy nagyobb szoba az angolos tanárival szemben, ahova a mentortanárok szoktak beülni a hallgatókkal megbeszélés céljából. A mentor hallgatók leülnek a terem két szélére, mi pedig Évával leülünk egymás mellé középre. Az egész úgy fest, mint egy interjú műsor.

Először Éva röviden bemutatja az osztályt, majd megkér, hogy mondjak magamról néhány szót. Elmesélem, hogy már vagy hét éve foglalkozom az angol nyelv tanításával a legkülönfélébb helyeken. Amikor odaérek, hogy szeptember óta a csillebérci Tüskevár iskolában tanítok kicsiket, akkor látom, hogy egy-két embernek felcsillan a szeme. Éva hozzá is teszi, hogy nem tud rám úgy tekinteni, mintha „tanárjelölt” lennék, mert jól tudja, hogy nem most látok életemben először tantermet. Ki is emeli többször, hogy kifejezetten jól együtt tudtunk működni. A bemutatkozás után végigvettük, hogy mit is terveztem az órára, és ebből mi valósult meg.

Elérkezünk a beszélgetés izgalmasabbik feléhez. A vendégek elkezdenek minket kérdésekkel bombázni. Évától kérdezik, hogy mit lehet akkor tenni, ha egy gyenge nyelvtudású vagy éppen módszertanilag/pedagógiailag értékelhetetlen hallgató érkezik gyakorlatra. Sajnos ez nem egy ritka jelenség. Évának korábban voltak levelezős hallgatói, akik csak a főiskolai végzettségüket akarták kiegészíteni. Nincs jó megoldás. Kirakni senkit nem lehet a gyakorlatról, hanem meg kell várni a végét, és legfeljebb ott megmondani neki, hogy alkalmatlannak ítélik. Közben meg kell fogni az osztály kezét és mondogatni nekik, hogy „már nincs sok hátra, bírjuk ki”. Előkerül egy másik kényelmetlen oldala is a témának: vannak mentortanárok, akik féltékenyek lesznek a hallgatóra és ellehetetlenítik őket. Ez óriási probléma, mert valakinek egy életre elvehetik a kedvét ettől a pályától. Éva arra biztat minden leendő mentortanárt, hogy ne nehezedjen rá a hallgatóira. Egyengessék az útjukat, legyenek javaslataik, de hagyják őket élni.

A beszélgetés drámai fordulatot vesz, amikor előveszek a táskámból néhány diákoktól kapott visszajelzést. Nem vagyok annak a híve, hogy ha már megadatott egy ilyen lehetőség, akkor hallgassak. Kíváncsiak nagyon arra, hogy a diákok milyen pozitívumokat soroltak fel. Felolvasom az egyiket, majd eljön a pillanat, hogy vallomást tegyek.

Furcsa számomra az a fajta távolságtartás, amit ebben az iskolában tapasztalok a diákok részéről. A Tüskevárban 11-14 éves korú gyerekekkel töltöm a legtöbb időt, akiknek mindenféle érzelmi problémája és/vagy tanulási nehézsége van. Szükségük van a figyelemre, törődésre, amit különböző módokon ki is fejeznek, én pedig erre reagálok. Őszinték vagyunk egymással, s így egy érzelmileg is közvetlen viszony alakul ki köztünk. Hozzájuk nem lehet távolságtartóan viszonyulni, mert a közös munka sehova nem fog vezetni. Itt a Radnótiban 7-8 órámba telt, hogy végre azt érezzem, kezdek áthatolni azon a magas falon, amit felhúznak a gyerekek a tanárral szemben. Egy-egy diákot valósággal sokkolt, amikor észrevette, hogy osztatlan figyelmet kap tőlem valami miatt. Az utolsó órám előtt az egyik lány odasétált hozzám csak azért, hogy széles mosollyal megköszönje, hogy emailben elküldtem neki a házi feladatot. Ezek a momentumok újra és újra kérdéseket vetnek fel bennem a közoktatással és az itt tanító tanárokkal kapcsolatban. Milyen oktatási rendszer az, ahol a diákok meglepődnek egy tanár kedvességén, figyelmességén?

Semmi vész, elfogadtam ezt a kihívást is. Ösztönösen kezdek el változtatni egy olyan helyzeten, amelyet természetellenesnek ítélek meg. Márpedig ilyen távolságtartással nem lehet egy osztállyal együtt dolgozni, de legfőképp nem lehet eleget tenni a szaktárgyi tudás átadása mellett a másik fő feladatunknak, ami nem más, mint a nevelés. Nem tudom, valójában mennyire voltam sikeres és hatékony, de egy dolog biztos: a tizenöt órás gyakorlat végére lebontották a hatalmas falat és beengedtek. Három diákom visszajelzését csak egy héttel később kaptam meg Évától, mert nem voltak az utolsó órámon. Éreztem, hogy arra a három papírkára is szükségem van, hogy teljes legyen a kép.

Amikor csütörtök délután kiléptem az épületből, elővettem a borítékot és kivettem belőle a papírokat. Az egyik papíron valami olyasmi állt, ami egy életre megerősítette a tanárságba vetett hitemet, és ami nehéz napjaimon mindig erőt fog adni. A papír bal oldalán voltak a felsorolva a pozitívumok, a jobb oldalon a negatívumok alatt pedig csak ennyi állt:

„hiányzol :(”

Más világ: I. rész

November 18., reggel 7 óra 54 perc. Indul a 21-es busz. Kati néni elöl beszélget az egyik felsőssel, észre sem vesz. Én hátul állok az egyik hatodikosommal, aki lassan elkezd bevezetni a Pokemon GO világába. Azt mondja, hogy fent a Normafánál annyi Pokemon van, hogy lefagy tőle a telefon. A Széll Kálmán téren felszáll Zénó is. Máris angolul kezdünk hülyülni. Mondják a srácok, hogy itt van a suliban egy lány Brazíliából, de nem teljesen értem a dolgot. Illetve megemlítik, hogy amúgy jött egy új lány az osztályukba. Kíváncsi vagyok. Úgy félúton ketten a két oldalamon elkezdik énekelni a Pokemon főcímdalát. Kellemes a hangulat. Érzem, hogy ma nyugodtak.

A mai nap rendhagyó, ugyanis az első két órám után át kell rohannom a zuglói Radnóti Miklós gyakorlóiskolába, ahol múlt héten fejeztem be a tizenöt órából álló rövid tanítási gyakorlatomat. Egy nagyon különleges meghívásnak kell ma eleget tennem.

A tanáriban is kellemes a légkör. Megérkezik Anna néni. Kérdezem, hogy tényleg jött egy új lány? Azt mondja, hogy beszélnünk kell róla. Sejtettem, hogy nem megy minden olyan könnyen. Lia, akit egyébként már láttam ácsorogni a hatodikos terem előtt, egy kedves, mosolygós, szemüveges lány. Azért kell beszélni róla, mert autista, méghozzá olyan, akinek mindennap vannak kiborulásai. Ilyenkor üvöltözni, csapkodni kezd, és nagyon csúnyán beszél. De jó – mondom magamnak –, épp a minap gondolkodtam róla, hogy bár bedobtam magam a legmélyebb vízbe, azért mégsem zúdítottak rám mindent. Félre is raktam az autizmusról szóló könyveket, mert végül csak a felsőbb osztályokba kerültek autisták. Úgy tűnik, a sors kegyes hozzám. Közben a háttérben megérkezik a brazil lány. Amikor visszamegyünk a tanáriba, ott áll némán az asztalom* mellett. (*Nem az én asztalom, csak oda szoktam lepakolni.)

Lia sétálgat a folyosón. Odamegyek hozzá és bemutatkozom. Rögtön elmeséli, hogy ő már jó pár dolgot tud angolul. De például ami a falra kirakott angolos poszteren van, arról nem tudja, micsoda. Van egy olyan érzésem, hogy mi jól kijövünk majd. A tanáriban végre bemutatkozom a brazil lánynak is. Angélicának hívják, és egy izgalmas projekt keretén belül van most egy hétig ebben az iskolában, aztán majd megy tovább egy másikba. Minden nap a brazil kultúráról mesél különböző osztályokban. Kell tíz másodperc, amíg vissza-visszakérdezve megszokjuk egymás akcentusát.

Most derül ki számomra, hogy ma nem fogok rendes angolórát tartani, mert Angélica pont a hatodik osztályba jön látogatóba. Péterrel felállítjuk a hatalmas vásznat a kivetítőhöz. Bejön az órára Anna néni is, mert ő jól tud angolul. Angélica egész órán fényképeket és videókat mutat nekünk a brazil állat- és növényvilágról, mi pedig Annával felváltva tolmácsolunk a gyerekeknek, illetve az ő kérdéseiket Angélicának. Rengeteg izgalmas történetet mesél a városról, ahol él. Anna felveti, hogy a képeken látható állatokat kezdjük el összegyűjteni angolul. A vászon mögött megbújó táblára elkezdem felírogatni az összes állatot. Lia egyre lelkesebben kérdezget mindenféle állatot. Az egyik srác odafordul hozzám:
– Zsombor, mondd meg neki, hogy nagyon szép!
– Angélica, he says you are beautiful.
Látom, ahogy egy szemvillanásra zavarba jön. Gyorsan tovább is lendíti a beszélgetést.

Péter néha benéz a terembe, ahogy szokott. Éppen egy Brazíliát bemutató kisfilm megy a kivetítőn szebbnél szebb helyszínekkel. Odafordul hozzám: „Zsombor, valamit rosszul csinálunk. Nekünk kéne ott lennünk.”

A második órán Angélica magáról is mutat fotókat. Kiderül, hogy otthon újságíróként dolgozik, és közvetített az olimpiáról. Megnézzük Michael Jackson They Don't Care About Us videoklipjét is, amit Brazíliában forgattak. Kicsit beszélgetünk arról, hogy mi is volt Michael Jacksonnal, miért jutott oda, ahova. Szemtanúja vagyok Lia első kiborulásának. Valami fájdalmat okozott neki. Elkezd kiabálni, aztán rácsap az ajtóra néhányszor és kirohan. Anna utána megy. Nemsokára vissza is jönnek. Megérkezik az ötödikes Panna is és leül az első padba. Kiszaladok a tanáriba, mert még hetekkel ezelőtt hoztam neki színezőket a legelső tananyagunkhoz kapcsolódóan. Mindig van nála egy hatalmas tolltartó rengeteg színes ceruzával. Odaadom neki mindegyik színezőt.

Az óra vége felé leguggolok Lia mellé, mert a fejébe vette, hogy leír mindenféle gyümölcsöt meg egyéb reggelivel kapcsolatos szavakat a szótárfüzetébe. Gyorsan hozok egy papírt meg egy tollat is. Szólok Angélicának, hogy már csak három perc van az órából. Szeretne egy csoportképet az osztállyal. Megkérdezem tőle, hogy nem bánná-e, ha kettőnkről is készül fotó. Péter megint benéz a terembe: „Figyellek, Zsombor!”

A szünetben rohangálok. Próbálom megtudni, hogy ki fog helyettesíteni a hetedikesek óráján, mert szeretném neki odaadni az anyagot, amit hoztam a gyerekeknek. Mónika néni a szerencsés nyertes. Kinyitom a szép sárga mappát. Hoztam egy torpedó játékot, amelyben a diákok úgy tudnak egymásra lőni, hogy rövid mondatokat raknak össze. Emellett hoztam szintén mondatépítős dominó játékot. Kíváncsi vagyok, hogy ezekkel sikerül-e őket lekötni egy kis időre.

Elköszönök mindenkitől és kirohanok a buszmegállóba. Hogy miért rohanok annyira? Néhány héttel ezelőtt, még a tanítási gyakorlatom elején megkereste a tanáromat a tanárképzési igazgatóhelyettes. Felkértek, hogy tartsak egy extra bemutató órát a saját osztályommal a gyakorlatom után, ugyanis a mentortanárképzésben részt vevő hallgatóknak meg kell látogatniuk különféle órákat, majd részt venni az azt követő megbeszélésen. Nagy megtiszteltetés volt a felkérés. Azt mondjuk nem tudom, hogy hogy fog elférni összesen kilenc látogató egy egyébként tizenhat fős angolórán. De várom nagyon. Hiányoznak a drágáim.

Ha a közoktatási intézményeket felraknánk egy skálára, akkor a Tüskevár és a Radnóti a skála két vége lenne – ha egyáltalán össze lehet őket bármilyen módon hasonlítani. Az egyik végen egy olyan iskola van, ahol tízfős osztályaim vannak hiperaktív, figyelemzavaros (és most már autista) gyerekekkel, akiket olykor nagy nehézségek árán tudok rávenni arra, hogy valami minimális tananyagot átvegyünk. A másik végen pedig az egyik legnagyobb nevű elitiskola áll, ahol a tizenhat fős csoportommal a 45 perces óratervemet percre pontosan tudom megvalósítani, miközben a legnagyobb fegyelem probléma egy kis pusmogás a háttérben. Szavakkal leírhatatlan a kontraszt a két iskola között.

Megérkezem a Radnótiba. Bemegyek a kapun a kis sárga beléptető chippel. Ránézek az órámra: van még tizenöt percem. A hosszú tágas folyosók útvesztőjén keresztül eljutok az alagsorban lévő angoltanári szobába. Csak az egyik hallgatótársamat találom ott. Éppen dolgozik a következő órája anyagán. Leteszem a táskámat meg a kabátomat. Bejön az egyik tanárnő, akinek az óráját már párszor meglátogattam. Odaszól nekem angolul, hogy „szorítok neked”. Köszönöm. Van még tíz perc a nagy showig. Ismét nyílik az ajtó. Megjelenik egy szemüveges, szőke hajú tanárnő. Kezében egy nagy kosár tele angol könyvekkel és mindenféle anyagokkal. Ő Éva, a mentortanárom. Egymásra mosolygunk.

Folytatása következik.

Október 28.

A figyelemzavaros hiperaktivitás-zavar egy érdekes paradox helyzet elé állít minket: azok a gyerekek, akik önhibájukon kívül képtelenek egy helyben ülni és huzamosabb ideig egy dologra koncentrálni, ugyanolyan tanteremben kénytelenek végigülni negyven perceket, mint amilyenben bármelyikünk az életünk során. Ez egy lehetetlen helyzet. Két oka lehet annak, hogy ez mégis így van: 1) nincs jobb ötletünk, 2) ezeknek a gyerekeknek is meg kell tanulni idővel jobban figyelni és nyugton maradni – már amennyire ez a körülmények tekintetében lehetséges –, máskülönben komoly nehézségekkel kell majd szembenézniük a felnőttlét során. Az ADHD ugyanis velünk marad életünk végéig, csupán a tünetei mérséklődnek, változnak meg. Ám egy mozgalmas, változatos (semmiképp sem monoton) tevékenységgel, vagy esetleg valamiféle alkotómunkával szinte észre sem lehet majd venni. Kivéve azt, hogy megint késtek negyed órát.

A Tüskevár iskolában az alapvető légkörnek köszönhetően viszonylag jól együtt lehet működni ezekkel a gyerekekkel. Kivéve a mai napon, az őszi szünet előtti utolsó pénteken. Lehet ezt még fokozni? Hogyne! Ha ez nem lenne elég, akkor még egy melegfront is érkezett. Úgy érzem magam a tábla előtt, mintha bekapcsoltam volna egy számítógépes játékban a láthatatlan kódot és úgy sétáltam volna be a terembe. Frissen egyetemről szabadult, lenőtt hajú, szemüveges kezdő angoltanár legyen a talpán, aki helytáll egy ilyen helyzetben. Azt hiszem, ilyen napokra kellene állandósítanom egy trombitát az angolórákra. Semmi gond, hamarosan vége a szenvedéseimnek: kivágódik az ajtó és beront a nyolcadikos Aliz kezében egy tanáriból eltulajdonított korabeli fa sétabottal. Kérdezem, hogy minek köszönhetjük a megtisztelő látogatását. Azt mondja, hogy jött elintézni ezeket. Leszámolás. A kicsik ugyanis rendszerint felhergelik a nagyokat, aztán csodálkoznak. De legalábbis futva menekülnek.

Kati nénivel találunk egy gyerekpezsgőt a konyhapulton. Szerinte gazdátlan, úgyhogy a bátorítására fel is bontom. Éppen készülünk hárman koccintani vele, amikor belép Anna néni. Kiderül, hogy az övé a pezsgő és szerette volna, ha megvárjuk, ugyanis születésnapja van. Nem baj, csatlakozik ő is. Pezsgőzünk a tanítási nap kellős közepén. El nem tudom képzelni, hogy Anna hány éves lehet. Sok-sok éve dolgozik gyógypedagógusként, megjárta már a poklot is. Mégis olyan friss és fiatalos, mintha most jött volna velem az egyetemről. Szeretek vele minden pénteken találkozni. Jól megértjük egymást.

A lyukas órámban rászánom magam és besétálok az üres igazgatói irodába. Leemelem a polcról az egyik hatalmas színes dossziét és leülök vele a kanapéra. Ezekben a dossziékban található az összes diák anyaga, beleértve a teljes pszichológiai vizsgálatok eredményét is. Elképesztő dolgokat olvasok. Szembejön néhány rajz is, amit a felvételkor kell elkészíteniük. Bevillan a legelső értekezlet, ahol ezeket részletesen átbeszéltük. Már kívülről fújom a BNO-10-es kódokat – figyelemzavar, hiperaktivitás, diszlexia, tic, és a kedvencem: „nem meghatározott viselkedés és emocionális zavar”.

Szünetben megtalál a kilencedikes Lilla. Szeretne megint beülni az angolórámra.

A hetedik osztály is hasonló állapotban van, mint a hatodik volt reggel. Az első órájukon tényleg úgy érzem magam, mint egy osztályvezető főorvos, aki rohangászik a betegek között egy tömegbaleset után. Tíz gyerek ül a teremben és majdnem mindenki valami mást csinál: van, aki dolgozatot ír, van, aki külön feladatot csinál. Fél óra zsonglőrködés után kezd kicsúszni minden a kezeim közül. Az utolsó reményem Lilla. Neki kezdő angolos keresztrejtvényeket adogatok, és látszólag élvezi őket. A második órán gyakorlatilag már csak vele angolozom. [Az a bizonyos kétségbeesett állapot, amikor kapaszkodunk az utolsó emberbe, akit még nem veszítettünk el. A tanárság csodálatos pillanatai.] Az óra utolsó tíz percére ambivalens érzelmektől megrészegülve őt is el kell engednem – az ügyeletes kemény fiú, Peti, megtalálja Lillát és elkezdi ölelgetni. „Látod, nekem megengedi, neked meg nem.” Peti jól látja a helyzetet. Mondjuk én tanár vagyok. Nem bevett gyakorlat, hogy óra alatt ölelgetem a diákjaimat. Az egyetlen gond az, hogy egy ilyen nap negyedik órájának a végén én is nagyon szeretném Lillát megölelgetni – az utolsó reménysugarat, aki még értelmet adott a jelenlétemnek.

A dupla óra szünetében az egyik hetedikes srácom ismét komoly beszélgetésre invitál a szokásos „Zsombor tanár uram, beszélnünk kellene” mondattal. Gondolom, megint szeretné megkérdezni, hogy mi újság van. Úgy tűnik, ma egy picit többről van szó. Az iskola körül sétálgatunk. Csípős hideg van. Megosztja velem, hogy kezd egy kicsit sok lenni ez az osztály, és a mai órán megfordult a fejében, hogy elmenjen innen, vissza az előző iskolájába. Arra biztatom, hogy ne egy ilyen nap után döntse ezt el, mert ma mindenki meg van őrülve. Végül megegyezünk abban, hogy alszik még rá néhányat. Hátha az őszi szünet meg a közelgő projekthét segíteni fog kicsit kibékülni az osztállyal.

Ma nagyon sokat beszélgetek Mónika nénivel, aki nemcsak az ötödik-hatodik osztály állandó osztályfőnöke, hanem fejlesztőpedagógus is. Immáron nyolcadik éve dolgozik itt. Régebben sokkal több mindent vállalt magára. Most már csak osztályfőnök, és emellett mindegyik angolórámról kölcsönkér egy-egy gyereket, hogy elvigye egyéni fejlesztésre. Már egy ideje olyan érzésem van, mintha Mónika a mentorommá vált volna. Mindig részletesen megbeszéljük, hogy melyik hatodikossal mi a helyzet. A nap végén az aulában ülünk a zongorát körülvevő padon. Nézzük, ahogy a srácok csocsóznak. Mónika szerint kétféle tanár van: az, aki hagyja, hogy a diákok szemtelenkedjenek, és az, aki nem. Ő az utóbbi tanárok közé tartozik. Azt mondja, hogy csírájában kell elfojtani bizonyos helyzeteket, hogy később ne alakuljanak ki nagyobb gondok.

Miközben éppen arról mesél, hogy korábban milyen helyeken dolgozott és hogyan került a Tüskevárba, fürkészem a reakcióit puszta kíváncsiságból. A srácok újra és újra ölni kezdik egymást játékosan. Mónika csak ül és beszél tovább, nem zavartatja magát. Így fest az az ember, aki már anyanyelvi szinten beszéli ezeknek a gyerekeknek a nyelvét.

Veszem a kabátom. Ma megint nem egyedül indulok le a hegyről. Egy különleges mosollyal búcsúzunk el egymástól Mónikával. Mintha valami ilyesmit üzenne a mosolyával:

egy csónakban evezünk.