Október 21.

Ha valaha megkérdeznék tőlem, hogy mit szeretnék tanárként elérni az életemben, akkor valószínűleg azt felelném, hogy többre nem vágyom annál a két mondatnál, amit az egyik hatodikosom mondott nekem aznap reggel.

– Reméltem, hogy itt leszel. Direkt kigondoltam, hogy hánykor indultam el otthonról múlt héten, amikor itt találtalak a buszon.

Szitál az eső. A csipet-csapattal beküzdjük magunkat az iskoláig. Talán az időnek köszönhető, hogy ma hihetetlenül békések. A hatodikosok végig csendesek és fegyelmezettek, amennyire tőlük kitelik. Az egyben tartott dupla óra vicces, gördülékeny és hatékony. Úgy érzem, kezdem velük megtalálni a közös hangot. Nincs ez ám másképp a hetedikesekkel sem. Ők is sokkal fegyelmezettebbek, mióta tudják, hogy ki vagyok és mire számíthatnak tőlem. Mindkét osztállyal szinte ugyanazt vesszük, mert a legtöbbjük kezdő vagy újrakezdő. A jó angolosoknak pedig külön feladatokat adok – velük egyéni megállapodásaink vannak.

Fémhúros gitárt hallok. Hátrafordulok. Misi bácsi éppen egy kisebb méretű gitárt hangol az asztalánál. Nem tudtam, hogy léteznek ilyen kicsi gitárok. Utazáshoz szokták őket használni. Kölcsönkérem tőle és leülök pengetni. Az egyik hatodikosom az ajtóban állva hallgatja.

A harmadik órában Krisztával beszélgetünk a tanáriban. Kérdezgetjük egymást, hogy hogy megy a dolgozatírás meg úgy általában a tanulás a csoportjainkkal. Félix tanár úr veszi a kabátját és megáll mellettünk. Látom az arcán, hogy várja a pillanatot, amikor hozzászólhat a beszélgetéshez.

Betoppan a nyolcadikos Aliz és odajön hozzánk. Szokás szerint kisétált óráról, mert nincs kedve ott lenni. Az öntörvényű, szemtelen és szókimondó lánynak ma valami egész más van a szemében. Fáradtnak és megtörtnek tűnik. Félix tanár úr átkarolja, megsimogatja a fejét. A következő néhány percben feszült figyelemmel hallgatjuk, ahogy mesél. Intézetből jár be a Tüskevárba mindennap. Jelenleg egy kisiskolás testvérére és egy barátnője kétéves gyerekére vigyáz. Háromnegyed négyre megy a tesójáért, hatra pedig a kétévesért a bölcsibe. Törődik velük, de már nagyon unja. „Leültetem egy adag popcornnal a tévé elé és bekapcsolom a Thomas a gőzmozdonyt.” A tesója hamarosan nevelőszülőkhöz fog kerülni. Azt mondja, jófejek. Nem csak egy testvére van egyébként, hanem több is. Elmeséli, hogy melyikük hány éves és mit dolgozik. Azt is elmondja, hogy kinek milyen hosszú távú tervei vannak az életben.
– És te mit szeretnél? – kérdezi Aliztól Félix tanár úr.
– Egy jót aludni. Utoljára anyám hasában aludtam igazán jót.

Én eddig bírtam. Fél méterre állok tőle és próbálom visszafojtani a könnyeimet.

Aliz megint leül ugyanarra a székre, amelyikre múlt héten. Leülök én is mellé. Egyszer csak odafordul hozzám és megkérdezi: „Szereted a vízipipát?” Az 1001 éjszaka teaházba járnak vízipipázni. Nem egészen hagyományos dohánnyal szokták megtölteni, és a víz helyén is valami más szokott lenni. Összekacsintunk.

Kezdődik az első órám a hetedikesekkel. Ma elég népszerű vagyok. Szó szerint csüngenek rajtam a gyerekek. Követnek, mint Konrad Lorenzt a kiskacsák. Aliz és egy osztálytársa, Lilla megjelennek a teremben, hogy ők szeretnének beülni az órámra. Szívesen látom őket – amíg a tanáruk meg nem találja őket. De kikötöm, hogy ha zavarják az órát, akkor azonnal menniük kell. Aliz leül a leghátsó padba Ignác mellé és a mobilját nyomogatja. Néha a nagy hangjával rendre utasítja az osztályt. Lilla viszont részt vesz az órán, és ő az egyik leglelkesebb. Beveszem őt is a buliba, mintha ebbe a csoportba tartozna. Óra végén újabb dolgozatokat osztok ki azoknak, akik még nem írták meg. Lilla is kér egyet. Megírja csak úgy.

A szünetben áll mellettem és nézi, hogy hogy sikerült. A következő órára már egy-két hatodikos is be akar kéredzkedni. Lilla kitölti azt az anyagot, amit múlt héten már kitöltöttek a hetedikesek. Miután befejezte, megszólít:
– Elnézést, visszamehetek az osztályomba? Most már hiányoznak.

Az ötödik óra után Zénó arra kér, hogy játsszam megint a Take Five akkordjait a zongorán. Azt mondja, hogy neki jobban tetszik így szaxofon nélkül. Megkér, hogy tanítsam meg neki az első két akkordot.

Vége a napnak. Ülünk a buszon. A srácok egymásnak feszülnek, szócsatáznak. Aliz ül velem szemben. Egy önérzetes középkorú hölgy elkezdi nevelni a gyerekeket a fülem hallatára. Hát anyám, alaposan beletenyereltél – mondom magamnak. Persze visszaszólnak neki. Kicsit én is csitítom őket. Aliz megint mesélni kezd mindenfélét az intézeti létről. Kibontja a haját és lefotózza magát. Szerinte ma nem valami fotogén. Már majdnem lent vagyunk a végállomáson.
– Be kell mennem a rendőrségre.
– Miért? – kérdezem.
– Anyám miatt.

Némán nézünk egymásra hosszú másodpercekig.

Október 14.

Azt szeretem a Tüskeváras gyerekekben, hogy hihetetlenül őszinték. A legtöbben minden érzésüket és gondolatukat képesek gátlások nélkül kimondani. Ám minden éremnek két oldala van. Ez a gátlástalan őszinteség annak a bizonyítéka, hogy sokan nem ismernek semmiféle morált vagy társadalmi normát. Így történhet meg az is, hogy odafordul hozzám egy diák és azt mondja: ronda vagy. Nem számít, hogy azért mondja, mert ténylegesen így gondolja, vagy azért, mert feszegetni akarja a határokat. A lényeg, hogy kimondja. Ez akár egy hatalmas előny is lehet tanítás és nevelés szempontjából egy elit iskola diákjaival szemben, akik nem feltétlenül fogják kimondani a dolgokat. Sőt, még az is lehet, hogy szándékosan elferdítik a valóságot – nem rosszindulatból, hanem csupán azért, mert tanár vagyok. Nem vagyok közülük való.

A végtelen őszinteségből adódik egy másik „probléma”. A Tüskevárban lehetetlen tekintélyelven tiszteletet kivívni vagy fegyelmet parancsolni. Az itteni gyerekek nem igazán ismerik el az ilyen rendszert, mivel mesterségesen létrehozott és átlátnak rajta. Ha tehetetlenségemben rácsapok az asztalra, valószínűleg nem történik semmi. Rosszabb, ha még azt is felismerik, hogy nem vagyok ura egy számukra egyszerűnek tűnő helyzetnek. Itt akkor lehetek sikeres, ha száz százalékosan magamat adom minden tehetségemmel és hibámmal együtt – ha kiterítem minden kártyámat: „nézzétek, ez vagyok én, se több, se kevesebb”. Csak a természetes úton kialakuló tisztelet működik, ami viszont sokkal erősebb lesz bármiféle tekintélyelven kierőszakoltnál. Azért, mert valódi.

Az egész okfejtés alól egyetlen kivétel létezik az iskolában: Péter bácsi. Ha ő kinyitja az ajtót és némán körbenéz, elhallgatnak a gyerekek. Neki be kell vállalnia a rossz zsaru szerepét, mert enélkül a másik oldal sem tudna működni. Valamivel a Tüskeváras gyerekek féktelenségét is ki kell egyensúlyozni.

Reggel 7 óra 41 perc van. Ülök a 21-es buszon. Éppen készülök feltenni a fejhallgatót, amikor felpattan mellém az egyik hatodikosom. Hamarosan egyre többen lesznek. Hátulról még Ignácék is integetnek. Ennyit a rádiózásról. Amikor megérkezünk, leszáll velünk a buszsofőr is és odasétál a gyerekekhez. Kérdezem, hogy mi a helyzet. Hát persze, hogy megint balhéztak valamit a buszút alatt. Nem is ők lennének.

Kiosztom az első dolgozatot a hatodik osztályban – tekintettel bizonyos diákokra, teljes mértékben diszlexiásbarát: diszlexiásoknak kifejlesztett betűtípussal írt szöveg barack színű papíron. Attól félek, hogy magasról fognak tenni rá. El fogják dobálni vagy össze fogják gyűrni. Meglepetésemre lassan mindenki belemerül és elcsendesednek. Úgy tűnik, hogy hat rájuk egy olyan feladat, aminek tudják, hogy tétje van. Persze a legtöbbjüknek nehezen megy és nem is írnak sokat, de van egy-két lelkes versenyző. Meg is születik a kedvenc dolgozatom. Piros tollal tölti ki, gyönyörű kézírással. A harmadik órában le is ülök megnézni. Hihetetlen precizitással megírt dolgozat gyöngybetűkkel. Megfordítom. Egy kivételével az összes válasz helyes. Leérek az aljára a pluszpontos feleletválasztós kérdésekhez. „Melyik ország nincs rajta az Egyesült Királyság zászlaján?” Egy piros vonalat húzott a kérdéstől egészen a lap széléig, ahol egy buborékba a következőt írta:
„a fasz tudja”.
Hangosan felröhögök. Nem gondoltam volna, hogy egy kétoldalas dolgozat ilyen tökéletes leírást adhat valakiről.

Egy új srác felvételizik a suliba. Kati néni kiad neki egy magyar írásbeli feladatot. Leülteti a tanáriban a saját asztalához, ahol nyugodtan megírhatja. Kati néninek egyébként órán kellene lennie a nyolcadik osztállyal, de kiüldözték. Megmondta nekik, hogy ha így viselkednek, nem fog órát tartani. Egyszer csak megjelenik Aliz, hogy visszacsábítsa a terembe. Kati néni egy szó nélkül elmegy mellette és kimegy az udvarra. Aliz mély rekedtes hangján a lehető legszemtelenebbül odaveti:
– Jaaaj, bedurcázott!
Ottmarad a tanáriban velem és Krisztával, a németes kolleginával. Kihúzza az egyik tanár székét és leül, mint aki otthon lenne. Egyszer csak odafordul Krisztához:
– Maga hogy tud mindig ilyen kurva nyugodt lenni? Én a maga helyében már egyenként lefejeztem volna őket.

Lenyűgöz ez az öntörvényűség, szemtelenség és szókimondás. Ilyesmit általában csak regényekben vagy filmekben látunk és nem hisszük el, hogy a valóságban is létezhet. Talán egy picit mindnyájan szívesen lennénk ilyenek: végtelenül szabadok, határokat és szabályokat nem tisztelők. Mindig is szerettem volna mögé látni. De Alizhoz nehéz közel kerülni. Olyan, mint egy gyönyörű rózsaszál hatalmas tüskékkel.

Miután kimegy a tanáriból, megáll az ajtóval szemben. Összenézünk. Talán most?

Továbbáll.

Október 7.

Megfájdult a fejem a hatodikban. Megtudtam viszont egy nagyon fontos dolgot: a kedvenc pulóveremről leperegnek a köpőcső töltényei. Annak kevésbé örülök, hogy a lőszergyár az általam kiosztott feladatlapból merített alapanyagot. Bár meg kell hagyni, hogy a főparancsnok úr figyelmesen körberágcsálta a szöveget, így a tananyag továbbra is rendeltetésszerűen használható.

A tanáriban éppen mutatom a többieknek, hogy az igaz-hamis játékom zöld és piros kártyáival mi minden történik. Múlt héten az egyik kártyának a felét megették. Most kiszaggatták. Kérdezem, hogy vajon még mit lehet vele csinálni. Ági néni, az iskola sokat látott tornatanára hezitálás és szemrebbenés nélkül reagál, kezét a vállamra helyezvén:

– Még felgyújthatják.

Ja tényleg, ezt kifelejtettem.

Mi történt a hetedik osztállyal? Szinte már kínos a csend és a fegyelmezettség. Ritkán mondok ilyet, de ennek az osztályteremnek jót tett, hogy a padok vissza lettek rendezve hagyományos frontális formába. Elöl ülnek azok, akik szívesen tanulnak, középen, akik néha figyelnek, és hátul, akik egyáltalán nem. Ma elkezdtem a differenciálást, mert van néhány diák mindkét osztályban, akikkel folyékonyan lehet társalogni angolul. Ők mától kezdve szinte mindig külön fognak dolgozni. Amélia – az egyetlen lány az osztályban – soha semmit nem csinál, mert nyolc évig németet tanult, és egyszerűen nem érdekli az angol. Ezt teljesen megértem. Megbeszéltem Krisztával, a németes kolleginával, hogy Amélia átmehet majd hozzá németórát látogatni. Amikor először felvetettem neki ezt a lehetőséget, láttam, hogy felcsillantak a macska szemei.

A mai első órán felteszem a kérdést, hogy ki szeretne kijönni a táblához, hogy összegyűjtsük a múlt heti szavakat. Amélia jelentkezik. Nocsak.

Peti, a keményfiú, aki az első alkalommal az alsónadrágjába dugta az amerikai zászlómat, azóta is megállás nélkül kóstolgat, de nem akárhogyan. A legkínosabb kérdéseket teszi fel a legváratlanabb pillanatokban. Most épp itt áll előttem a mobiljával, amin egy női fenék látható. „A barátnődnek ilyen segge volt?” Mondom neki, hogy sajnos már nem emlékszem, és megkérem, hogy legyen kedves visszaülni a helyére.

Írok a táblára. A hátam mögött hallom, ahogy Peti megkérdezi Améliát.

– Hallod, te amúgy cigány vagy, nem?

Valaki közbeszól:

– Miért, mi a baj azzal, ha cigány?

– Semmi. A cigány is ugyanolyan ember, mint a fehér magyar, csak barnább a bőre.

Később arra terelődik a szó, hogy én miért tanárnak mentem, ha ilyen rosszul fizet. Peti ismét bedobja magát a legszemtelenebb kaján vigyorral az arcán:

– Hallod, mi kurva gazdagok vagyunk. Te meg egy panelházban fogsz elrohadni.

Nem is tudom, mit mondjak. Merész kijelentés ez egy tanteremben, de tudom, hogy csak feszegeti a határokat. Sokkal ijesztőbb a gyerek realitásérzéke, pedig szerintem még nem találkozott a pedagógus bértáblával. Hogyan fogom őt valaha megfogni? Várjunk csak... beteszi a mobilján az Ain't No Sunshine sokadik feldolgozását, mondván, hogy ez milyen jó dal. Ez a momentum jobban meglepett, mint bármelyik vulgáris megjegyzése. Azt hiszem, valamelyik pénteken viszem a gitáromat és énekelni fogunk.

Egyre több diákot sikerül „megfertőznöm” a Memrise oldallal és alkalmazással. Megdumálom velük, hogy a hatodik óráról el fogom őket kérni, hogy bemenjünk az informatika terembe, és mindenki tudjon regisztrálni, aki akar.

Ülünk az informatika teremben és szenvedünk a regisztrációval. Peti is velünk jött. Nem csinál semmit, csak el akarta lógni a zárórát. Egyszer csak odafordul hozzám:

– Hallod, te nagyon ronda vagy. Ilyen hajjal egy csaj se fog megnézni.
Csak mosolygok rá.

Végeztünk a teremben. Peti is indul haza. A kezét nyújtja.

A mai napnak külön örülök, mert itt van Bojti. Soha nem látom, mert ő pont hétfőtől csütörtökig van bent, én meg csak pénteken. Már reggel óta mondogatom neki, hogy majd szeretnék vele beszélni. Végre leülünk az igazgatóiban. Szerencsém van, mert éppen Anna néni, az iskola tündéri gyógypedagógusa is itt van. Becsukom az ajtót, mert egy fontos kérdést/problémát szeretnék velük megvitatni. Bojtival a kanapén ülünk, Anna az íróasztal mögött tesz-vesz. Elmesélem nekik, hogy úgy érzem, egyre közelebb kerülünk egymáshoz a diákjaimmal. Hogy megtaláltuk az utat. Néhányan a szó szoros értelmében hozzám csapódtak. Vallomást teszek: megijedtem attól, hogy túl közel engedem őket magamhoz. Érzem, hogy szükségük van a figyelemre, törődésre, szeretetre.
Bojti és Anna – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne – egybehangzóan válaszolnak:
– Te döntöd el, Zsombor. Van, akit közelebb engedsz, de van olyan is, akit nem. Te húzod meg a határt.

Ma nem kell busszal mennünk. Bojti levisz minket kocsival. Két hatodikos srác hátul ül, én az anyósülésen. Megállunk egy benzinkútnál. Az egyikük lelkesen kipattan, hogy lemossa a szélvédőt. Le is fotózom. Jól néz ki, ahogy az üvegen lecsorgó víz elválaszt minket.

Kiszállunk a kocsiból a Déli pályaudvarnál és elbúcsúzunk Bojtitól.

Sétálok a metró felé a két rókával. Azt hiszem, őket már megszelídítettem.

Szeptember 30.

Mára ennyi. Misi bácsival ülünk az udvaron a tanári mögött. Én szívom az almás szivarkát, ő a vaníliásat. Zénó a másik padon ülve hallgat minket. Nagyjából sikerült lehiggadnom. Emésztem a történteket és Misi bácsi bölcs tanácsait. Nincs recept az ilyen helyzetekre. Két nagyon fontos dolog. 1) Soha sem szabad bevonódni. Ha megpróbálnak berántani, azonnal ki kell hátrálni. 2) Ezt az egészet nem lehet tanulni. Az intuíciónkra kell hagyatkoznunk. Ha túl forró a talaj, közbe kell lépni. Egyedül voltam velük. Közbeléptem.

Öt órával korábban

Csend és nyugalom vesz körül. Várom a buszt a Normafánál. A tábla szerint pár perc és megérkezik. Gyönyörűen csillog a kora reggeli napfény a gyermekvasút felé vezető úton. Le is fotózom. Ahogy megérkezem az iskolához, az ablakon át látom, hogy Júlia a termében ücsörög a fal tövében és olvas. Minden reggel ezt csinálja. Beköszönök neki.

A mai nap különleges. Az iskola minden évben megünnepli Szent Mihály napját. Ennek örömére a második óra után útra kelünk: az erdőn át elballagunk a közeli Makkosmáriára. Az egyik sráctól kapok egy jó hosszú botot. Útközben a németes kolleginával ismét kitárgyaljuk, hogy hogyan fogjuk forradalmasítani a nyelvoktatást az iskolában. Megállunk egy kis barlangnál. Péter mindenkinek a kezébe ad egy mécsest. Egyenként lemászunk és lerakjuk a mécsest a barlang végébe. Én Pannával megyek le. Utána együtt átsétálunk egy hatalmas rétre. Mire odaérünk, a többiek már körülülnek egy gyümölccsel teli asztalt, ami fölé egy mérleg van függesztve. Az egyik felében látok egy méretes fekete követ. Azt mondják, az a kő jelképezi a rosszat, a mérleg másik fele pedig a jót. Ide nekünk kell köveket pakolnunk.

Egy padon ücsörgök és már a sokadik fél almát rágcsálom. Körülvesznek a hetedikeseim.
– Zsombor tanár uram, beszélnünk kell majd.
Ezt minden héten elmondja nekem, aztán eltűnik. De most tényleg beszélünk. Úgy érzem, valami nagyon fontos dolgot akar velem megbeszélni. Halljuk hát:
– Na, mi újság van veled?
Hm. Ennél valami eget rengetőbbre számítottam, de talán ez a kérdés mégis mindennél fontosabb.

Sétálunk vissza a rétről az iskolába egy szűk ösvényen. Egy kis csapattal egyedül maradok. Hamar világossá válik számomra: az egyik srácom nekifeszült a nagyobbaknak. Nagyszerű – mondom magamnak. Kővel dobálják, miközben folyamatosan megy a durva szócsata. Mintha ott se lennék. Percről percre egyre fojtogatóbb a feszültség. El kéne kerülni a balhét valahogy. A felszólításaimra semmit nem reagálnak. Akkor legyünk okosabbak. A srácomat a védelmembe veszem és biztatom, hogy ne üljön fel a provokációnak. Már sírásba hajszolta magát. Csak kihúzzuk valahogy a suliig. Sajnos nem. Elpattan az utolsó húr is. Őt lefogom, a többieket pedig szokatlanul erőteljes hangommal előre parancsolom.

Ketten maradunk. Lassan elül a vihar. Zsebkendője még van. A maradék vizemet odaadom neki, aztán szépen visszasétálunk mi is, messze lemaradva a többiektől.

Reménykedtem, hogy mára ennyi, de még van egy utolsó köröm. Hozok egy olyan döntést, aminek a végkimeneteléről fogalmam sincsen. Amikor látom, hogy a bejáratnál vesztegel, megkérdezem, hogy mi a helyzet. Azt mondja, hogy menne a buszmegállóba, de ott vannak a többiek és megint neki fognak esni. Felajánlom, hogy kikísérem a megállóba. A Tüskevár kiképző központ keményfedeles különítménye koszorúba fog minket – fiúk és lányok egyaránt. Mögöttem áll a törvényt és tekintélyt nem ismerő Aliz is, akit a kezdetektől csodáltam. Valahol fantasztikus jelenség az, hogy egy diák minden áldott nap bejár egy oktatási intézménybe, ahol az égvilágon semmit nem hajlandó csinálni, és egyetlen tanári kérésre vagy felszólításra sem reagál. De valamiért mégis mindennap felbukkan.

– A Széll Kálmán térig jössz velünk? Csak mert a buszon is meg tudjuk verni.
Be kell látnom, hogy a főtörzszászlós érvelése kikezdhetetlen. A hadnagy úrnak itt már nincsen szava. A karom eddig ért el, ha ez számít egyáltalán valamit. Szerencsére tömeg van a buszon. Nem hinném, hogy itt kezdenek balhézni.

A kezemben egy doboz szivarkával állok a kiürült megállóban.

Ebben az iskolában nagyon sok gyerek küzd viselkedészavarral, beilleszkedési problémával vagy valamiféle érzelmi válsággal. Rövid út vezet egy ártatlannak tűnő beszólástól a vérre menő bunyóig. Képtelenek kezelni az indulataikat. Az ilyen szituációknak van egy jól megfigyelhető érzelmi íve. Van egy pont, ahol még el lehet kapni, ahol még ki lehet rántani őket. Aztán egyszer csak elborul az agyuk és onnantól már nem lehet velük kommunikálni. Vagy hagyjuk, hogy végigjátsszák – aminek láttuk már, hogy olykor milyen eredménye van –, vagy beszállunk a játékba ugyanazzal a nyers fizikai erővel.

Visszasétálok a suliba, hogy összeszedjem a dolgaimat. Éppen készülök kimenni az udvarra rágyújtani, amikor megjelenik Misi bácsi szintén szivarkával a kezében. Nahát, ő is.
– A tied milyen?
– Almás.
– Az enyém vaníliás.
– Cserélünk? – kérdezi.

Mára ennyi. Misi bácsival ülünk az udvaron a tanári mögött. Én szívom az almás szivarkát, ő a vaníliásat. Zénó a másik padon ülve hallgat minket.

Engem vár.