Az első tábor

Június 6-án reggel kigördült a vonat a Déli pályaudvarról. Kezdetét vette egy négynapos kaland, amely egyben életem egyik újabb mérföldköve: ez az első iskolai táborom, ahol tanárként voltam jelen. Ez sokáig meg sem fogalmazódott bennem, hiszen csak bepakoltam egy balatoni útra, mint minden nyáron. A Zánkán töltött négy nap után azt kell mondanom, hogy az iskolai tábor egy újabb olyan esemény, amit a tanári diploma követelményévé tennék. A legnemesebb értelemben véve intim közelségbe kerültem a gyerekekkel, és ez egy fontos lecke volt. Alkalmat adott arra, hogy fiatal pedagógusként újfent feltérképezzem magamat, a határaimat, a motivációmat.

Ez volt életem egyik legkellemesebb tábori élménye. Persze volt egy kezdeti félelmem. Azon agyaltam, hogy ha ezek a gyerekek ilyen borzalmasan viselkednek az iskolában, akkor vajon hogy fognak viselkedni egy olyan helyen, ahol nem is tudunk folyton figyelni rájuk? Nos, a válasz az, hogy mint a kisangyalok. Ritkán látom őket ilyen békésnek. Beszélgettek, játszottak, úsztak, horgásztak – bizony, mindennap hosszú órákat horgásztak, majd éjszaka megsütötték a halakat. Semmi kirívó dolog nem történt, csak amennyi bárhol máshol is. Egy-két gyerek lerészegedett, az egyik tizedikes srác pedig hosszú őrjöngés után magára hívta a rendőröket. Másokra akarta ráhívni őket, de végül ő ült a hátsó ülésen. A biztos urak végtelenül kedvesek és együttműködőek voltak, de az istennek se értették, hogy mi történik. A kollégák hosszasan beszélgettek velük, miközben a zuhanó nap fényében csillogott a parton álló rendőrautó. Végül senkit nem vittek el bilincsben.

A tábor előtt megfogadtam, hogy erről az időszakról nem fogok írni. Csak nem bírtam ki. Az egyik napon megragadtam a telefonomat, és a másnapos kilencedikesek gyomrának lendületével lejegyzeteltem mindent, ami csak történt. Egy rövidke lista formájában csokorba szedtem a legkedvesebb élményeimet. Képtelenség mind leírni őket. Például rengeteget gitároztam. Zeusz bácsi, a mester, napokon át tanított mindenfélére. Fantasztikus érzés volt összejátszani valakivel, főleg úgy, hogy két pohár és egy üveg whisky is volt előttünk. Ráakadtam egy csodálatra méltó énekesre is. Egy tizenegyedikes lányt, aki nemrég jár hozzánk, megbabonáztam a gitárral. Előtört belőle a vágy, hogy énekeljen, amiből végül az lett, hogy körülbelül négy órán keresztül gitároztunk és énekeltünk a hatalmas ebédlőben. A csodájára jártak a spontán koncertnek. A Zöld, a bíbor és a fekete című számot többször is előadtuk, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek.

Íjászkodtam is. Mindössze kettőt tudtam lőni, de abból mindkettő a céltáblába ment, az egyik pontosan a közepébe. Régen édesapámmal tanultunk íjazni. Focizni viszont világ életemben soha nem tudtam, mégis úgy döntöttem, ez alkalommal beállok az egyik csapatba. Sikerült négy gólt lőnöm, de nem ez volt a legizgalmasabb a játékban, hanem az, hogy volt egy hétéves Zsombor nevű fiú is a csapatban. A nővéreihez jött látogatóba – akik egy vicces történetből kifolyólag a fogadott húgaim lettek.

Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, ahogy beléptem a lányok szobájába, és megláttam, amint Lilla félholt állapotban fekszik az ágyában. Az előző napi felelőtlen berúgástól mozdulni sem bírt, olyan rosszul volt. Felajánlottam neki egy Algoflexet, mert már késő délután volt, és még mindig nem volt jobban. Elfogadta a felajánlást, úgyhogy visszatértem egy pirulával meg egy nagy pohár vízzel. Hoztam még egy meglepetést is: a 93-ban kiállított teljesen üres útlevelemet, amin egy ízléses (többszínű) nadrágtartóban mosolygok a kamerába. Megvártam, amíg leér a gyógyszer a vízzel, aztán átnyújtottam neki a dokumentumot. Azonnal nevetésben tört ki. Biztos vagyok benne, hogy ez is hozzásegített a fejfájás mielőbbi elmulasztásához.

Azt sem fogom soha elfelejteni, ahogy az egyik kilencedikes autista fiút mosogatni tanítottam az ebédlő konyhájában. Nem ő volt az egyetlen, aki velünk volt. Ott volt Lia is, aki két dologgal volt elfoglalva a négy nap alatt: az Angry Birdsről mesélt, illetve engedett a bottle flip őrületnek. Minden reggel meg kellett néznem, hogy hogyan dobálja a műanyag flakonját.

Lia mellém szegődött erre a négy napra. Valahogy nálam mindig megnyugvást talált. A dörgicsei gyalogtúrán is végig velem volt, és a háromórás biciklitúrán is mellettem tekert. Nehezen viselte, amikor szem elől tévesztett, és azt is, amikor éppen nem rá figyeltem. Többször meg kellett állnunk, mert nem bírta. Ilyenkor toltuk a biciklit egy szakaszon, és néztük, ahogy mindenki lehagy minket. Nem sokkal azután, hogy elstartoltunk, Lia azt mondta, hogy én vagyok a példaképe. Az ilyesmire felkapom a fejem, mert soha nem szokta nyíltan kifejezni a szimpátiáját más emberek iránt. Azt vettem észre ebben az egy évben, hogy az autisták valamiért szeretik a társaságomat. Olykor úgy érzem, az ő nyelvüket jobban beszélem, mint bárki másét.

A tanári házikóban együtt éldegéltem Tünde nénivel is, aki maga sem tudta megválaszolni, hogy mit csinál a gyerekekkel. Főként művészetterápiát. Az ő kis szigete az a kellemes művészeti szoba, ahova minden héten ceruzát lopni járok. Végtelenül gyönyörködtet, hogy mennyire különböző személyiségek vesznek körül. Az egyik pillanatban egy sajtos-tejfölös-baconös lángos mellett hallgatom Mónikát a diákokról beszélni már-már zavarba ejtő szakmai tárgyilagossággal. A következőben pedig egy spirituális emberrel beszélgetek, aki mintha érezné a gyerekeket. És aki egy körből kitalálja, hogy milyen csillagjegyben születtem. Az utolsó napon halkan pengettem a gitárt, amíg Tünde összepakolt. Egy-egy diák beszaladt néha a szobába valamiért. Amikor egy picit magunkra maradtunk, előtört belőlem:
– Szeretem ezeket a gyerekeket.
– Máshogy nem is lehet itt megmaradni. Csak ha igaz módon szereted őket. Valaki vagy képes erre, vagy nem.

Kriszta néni, bekapcsolódva a beszélgetésbe, egy érdekes dolgot említett meg a gyerekek kapcsán. Egy olyan dolgot, amit én magam is észrevettem az elmúlt napokban. Nagyon sokszor szólítanak meg minket úgy, hogy valójában nincsen mondanivalójuk. Kimondják a nevünket, és miután reagálunk, mennek tovább a dolgukra. Azt mondja, hogy ez olyasmi, amit Konrad Lorenz leírt a kacsákról. Sokszor csak azért hápognak, hogy az anyjuk visszahápogjon nekik. Attól megnyugszanak. Amikor a gyerekek a nevünket mondják, csak ennyit üzennek: én itt vagyok, te hol vagy?

A hazaút már korántsem volt olyan békés, mint eddig bármi ebben a táborban. Forróság, nehéz csomagok, fáradt tanárok és gyerekek. Hosszú sorban meneteltünk az állomásra, amikor egyszer csak meghallottam Kati néni kiáltását: „Ne itt verekedjetek! Majd a vonaton!” Ez maga a Tüskevár, két mondatban. Az állomáson a gyerekek között ácsorogtam. Előttem ült Lia a kofferén, teljesen magába zuhanva. Nézett maga elé, s egy váratlan pillanatban megszólalt egy megfáradt idős asszony hangján:
– Nincs semmi jó dolog az életben. Minek élünk egyáltalán?
Jóllehet némileg meglepődtem ezen a kijelentésen, mégsem dermedtem le, hanem szinte rögtön rávágtam, hogy azért biztos vannak jó dolgok is. Leguggoltam hozzá és megkértem, hogy gondolja végig az elmúlt négy napját. Próbáljon összeszedni néhány pozitív dolgot, ami történt vele. Egy kis rásegítéssel hamar össze is jött. Máris nem volt olyan értelmetlen az élet.

A hazaúton Timi ült mellettem. Lassan lecsukódott a szeme. Azon aggódtam, hogy a Bojtitól kapott keksz, ami a térdére volt rakva, nehogy leessen. A túloldalon az egyik hatodikosom ült. Tudom, hogy ez a meglepetések iskolája, de néha már nehéz bármit is reagálni a gyerekek őszinte megnyilvánulásaira. „Bárcsak te lennél az apám.” Zavaromban próbáltam valami kevésbé kínosat reagálni a kedves bókra, aztán csak utaztunk tovább. Hallgattam a vonat kellemes búgását, miközben Timi már elaludt mellettem. A végállomáshoz érkezve igyekeztem finoman felébreszteni, amiért később nagyon mérges volt rám. Szeretett volna még aludni.

Még hátravolt a metróút, amit Lillával és az édesanyjával töltöttem el. Egyszer már összefutottam Lillával hazafelé. Azóta tudom, hogy közel lakunk egymáshoz. Anyunak röviden meséltem a táborról, miközben Lilla egyre kellemetlenebbül érezte magát. Láttam, hogy elő akar törni belőle valami. Nehezen jött ki, de végül mégis. Részeg voltam – tette meg a bátor és őszinte vallomást mindkettőnk előtt, miközben lassan ereszkedtünk a mozgólépcsőn. Feszülten figyeltem anyu reakcióját, aki a legnagyobb nyugalomban sóhajtott egyet.

– Zsombor, mondj valamit te is! – kérlelt Lilla.

– Mit mondjak?
– Bármit, amitől kevésbé kínos.
Rendben van. Elmondtam anyunak, hogy semmi komoly nem történt, csak egy picit többet ivott a kelleténél. Nem csinált semmi balhét. Aztán humoros vonalra tereltem a beszélgetést. „Biztosan összekeverte a vizet a vodkával, hiszen teljesen egyformák.” A peronra érve hozzátettem, hogy nagyon sajnáltam volna, ha Lillát hazaküldik a táborból.

Mielőtt elbúcsúztam, anyu megköszönte a sok kedvességet és törődést. Amikor megállt a metró a Gyöngyösi utcánál, egy picit közelebb hajoltam hozzá, hogy valami titkosat mondjak neki, de tudtam jól, hogy Lilla mindent hall:
– Kérem, ne mondja el neki, de bezártam ide a szívembe.

Te jó ég, mennyi évet fogok még eltölteni veletek. Látni fogom, ahogy felnőtök. Hogy foglak útnak ereszteni titeket?

A nagy pillanat

Május 31.

1. Feri bácsit, az iskolapszichiátert meglátom a buszmegállóban. Attól tartok, nem fog megismerni, mert mi soha nem vagyunk fent egy napon. Mégis megismer és a kezét nyújtja. Ahogy bandukolunk az iskola felé, arról beszélgetünk, hogy milyenek ezek a gyerekek. Feri bácsi azt mondja, hogy nem lehet őket osztályszinten megszólítani. Mindenkit egyenként kell megszólítani. Az is nagyon fontos, hogy a gyerekeket alaposan megismerjük. Sokat kell velük beszélgetni és játszani. Elmesélem neki, hogy milyen sokat szoktam játszani velük, és hogy mennyire szeretem. Úgy érzem, hogy egy rövid játékból többet meg lehet tudni róluk, mint bármilyen beszélgetésből. Ha én is megélem a játék örömét, akkor egy nyelvet beszélek velük.

2. A hetedikes Timivel tollasozni próbálunk. A tollas állandóan fennakad a fán meg kirepül a kerítésen, úgyhogy inkább kimegyünk az iskola melletti üres placcra. Alig bírom eltalálni, inkább csak nevetséges módon hadonászom az ütővel. Timi se sokkal ügyesebb, de az mégiscsak szórakoztatóbb, hogy egy tanár ennyire béna. A kedvenc játékunk egyébként a pingpong. Múltkor egy hihetetlenül jó meccset játszottunk. Hosszasan adogattuk a labdát, felemelő érzés volt. Méltó ellenfelei voltunk egymásnak. A hosszú küzdelem döntetlent hozott, úgyhogy még vár ránk egy összecsapás.

3. A tanáriban Misi bácsi és Zeusz bácsi arról beszélgetnek, hogy jön az eső. Misi felmutat a mutatóujjával:
– Majd Zeusz intézkedik.
– Zeusz itt áll lent – válaszolja magára mutatva.

4. Kezdődik a következő óra, úgyhogy a hátsó bejáraton át elindulunk befelé. A hetedikes Peti jelentőségteljesen a szemembe néz, és a következő szavakkal kedveskedik nekem:
– Tiszta szívvel, tőlem neked: fuck you!

5. Júlia itt van egész nap. Eddig az aulában ücsörgött, úgy tanult. Most a tanárin keresztül kisétál az udvarra, és leül a trambulin melletti padra, ami előtt van egy asztal is. Egy ideig nézem az ablakon keresztül, aztán én is megragadom az egyetemi jegyzeteimet. „Nem zavar, ha leülök melléd én is tanulni?” Lehuppanok mellé. Panaszkodik, hogy itt kint se lehet rendesen tanulni, mert borzasztó zene szól, meg itt rollereznek körbe-körbe. Húsz percig némán ülünk egymás mellett. Ahogy én is belemélyedek a tananyagba, lassan elkezdenek felerősödni a környező zajok. Most már engem is idegesít, amikor elrobognak mellettünk a rollerrel. Amikor vége az órának, becsukom a füzetemet és felállok:
– Köszönöm a társaságot!
– Viszlát, Zsombor!

6. Anna néni szeretne kimenni cigizni. Megkérdezem, hogy vele mehetek-e. Kisétálunk a hátsó kapun, és leülünk a járdaszegélyre az iskolával szemben. A háttérben egy nagy kedvenc Tracy Chapman dalom feldolgozása szól hangosan, valahonnan a medence környékéről. Annával az erdei iskoláról beszélgetünk. Azt mondja, hogy minden évben van valami kisebb balhé, de messze nem olyan drámai a helyzet, mint ahogy a gyerekek lefestik. Sőt, meglepő módon sokkal normálisabban viselkednek, mint gondolnám. A rövid csevej végén megint előkerül, hogy milyen egy Tüskevárban kezdő pedagógusként dolgozni. Megint felteszem neki a kérdést: néha beszélgethetek veled?

7. Éppen a grillcsirkémet eszegetem a tanári egyik asztalánál ülve, amikor megjelenik Orsi a kék iskolából. Megáll mellettem és rám néz:
– Zsombor, van kedved jövőre heti egy órában angolozni a kis autistákkal?

Június 2.

8. Valahol félúton járok a 21-es busszal. A rádióban minden csatornán a „Taigetosz-törvényről” beszélgetnek. A Rádió 1-en korrekt módon kikérdezik mindkét oldalt. Most épp a minisztériumból hívnak fel valakit, akivel már a beszélgetés elején sikerül egy kicsit összeszólalkoznia a műsorvezetőnek. Érdemes tisztázni: tehát az értékelés alóli felmentés csak a BTM-es (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő) gyerekekre vonatkozik, a sajátos nevelési igényű gyerekekre nem. A gyógypedagógusi végzettséggel nem rendelkező tanárok pedig csak a készségtárgyakat taníthatják az enyhe értelmi fogyatékos gyerekeknek. Igen, azért az új törvényről szóló cikkek néhol ferdítettek, dramatizáltak.

Amikor előkerül a hivatalos indoklás, akkor újfent elszakad nálam a cérna. A minisztérium szerint (többek közt) azért van szükség az osztályzásra, hogy ezzel motiválják a tanulókat. Aki foglalkozott már életében tanulási nehézségekkel küszködő gyerekekkel... be se fejezem a gondolatot. A legszomorúbb, hogy ezt az elképzelést hozzáértő emberek is támogatták. Ám azt hiszem, a minisztériumi „„kolléga”” következő mondata után minden reményünkről lemondhatunk: „[a BTM-es diák] lényegében biodíszletként végigüli az órát”. Milyen ironikus, hogy épp a Tüskevárba tartok. Amint felértem, összeszámolom, hogy hány BTM-es diákom van, akik év eleje óta aktívan dolgoznak az óráimon. Már-már fizikai fájdalmat okoz az a tömény hülyeség, ami az oktatásért felelős felsőbb körökből árad.

9. Az egyik diszlexiás hatodikosom, aki Mónika néninél van fejlesztésen, megjelenik a terem ajtajában. Segítségre van szükségük, mert egy-két szót nem tudnak kiejteni. Besétálok vele az orvosiba, ahol Mónika az egyéni órákat szokta tartani. Az asztalra gyönyörűen ki vannak pakolva a kártyák az iskola helyiségeinek neveivel, alattuk pedig a bennük található tárgyak. Majdnem mindegyik jó helyen van. Segítek nekik helyrerakni a kártyákat.
– Van még három perced? – kérdezi Mónika.
Meg kéne hallgatni, ahogy sorban kiejti az összes szót. Örömmel tölt el, hogy ilyen kitartóan dolgoznak a tananyagon. Az úrfi kisebb-nagyobb nehézségekkel végigküzdi magát az összes kártyán. A végén leguggolok mellé:
– Egész évben kitartóan dolgoztál, úgyhogy mindenképp ötöst fogok neked adni.

10. Zénó minden nap oda szokott jönni hozzám, hogy megkérdezze: „You got a minute?” Persze, hogy van egy percem. Ha nem lenne egy percem bármelyik gyerekre, akkor otthagynám ezt a pályát. Kiülünk a bejárat előtti lépcsőre, majd ránézek kíváncsi tekintettel. Amikor angolul beszélgetünk, általában komoly dolgokról van szó. Most is éppen jelentőségteljes gondolatokat fogalmaz meg. When you realize how fast you lose people... Amikor rájössz, milyen gyorsan elveszíted az embereket... ezzel a mondattal kezdi a monológját. Lenyűgöző és egyben rémisztő, hogy olykor a korához képest mennyire érett megnyilvánulásai vannak. Valamit valamiért.

11. A kilencedikesek egyszer csak elkezdik mesélni, hogy ki mit ivott szilveszterkor. Megrökönyödve állok a tábla előtt: én ennyitől a detoxikálóban kötöttem volna ki. Jól szórakoznak azon, hogy egyre nagyobbra nyílik a szemem. Hát jó – mondom magamnak –, akkor én is elmesélem, hogy amikor egyszer tizenhat évesen beboroztam, hogyan támolyogtam haza egy hatalmas görögdinnyével a vállamon. A hatás nem marad el. Szakadnak a nevetéstől.

12. Gitárt hallok. Kinézek a tanári ablakán, és látom, hogy Zeusz bácsi a padon ülve nyomja a bluest. Micsoda szerencse, hogy itt van az én gitárom is! Gyorsan kihámozom a tokjából és kirohanok hozzá. Nézzük a Hey Joe-t, amit tegnap este tanultam. Az első pár hang után Zeusz már követ is. A gyerekek körénk gyűlnek. Az egyik hatodikosom le akar fotózni, mert szerinte jól nézek ki a gitárral. Hajrá!

13 óra múlt néhány perccel. Az udvaron Bojtival egyezkedünk, hogy melyik gyereket mikor adja nekem oda korrepetálásra. Mivel ma itt van, ő tartja a saját osztályának a zárórát. Annyira nem örül az angolozásnak, mert a félév vége miatt szeretne komolyabb dolgokról beszélgetni az osztályával.
– Tudod mit? Bejövök veled a zárórára. Majd az utolsó héten feljövök angolozni a gyerekekkel.

Összegyűlik mindenki a teremben. Az első pár percben itt van Misi bácsi is, mert egy rövid kérdőívet ki szeretne töltetni a gyerekekkel. Timi azzal a lendülettel dobja félre. Odahúzok egy széket mellé. „Kitöltjük együtt?” Bólogat. Figyelem, ahogy beírogatja a dolgokat. Néhol lemarad egy-egy ékezet, de mielőtt beadjuk, kijavítgatjuk mindenhol.

A mai órán Bojti szeretné, ha mindenki egyenként elmondaná, hogy szerinte miben fejlődött az elmúlt egy év során, majd a többiek is mondhatnak egymásról véleményt. A szabály: kizárólag pozitívat lehet mondani. Egy fekete labdát adogatunk egymásnak, és csak az beszélhet, akinél épp a labda van. Elsőként Améliához kerül, aki egy szót sem hajlandó mondani, úgyhogy Bojti mondja el a gondolatait róla. Miután befejezi a monológot, megkérdezi az osztályt, hogy van-e olyan, aki úgy érzi, tud pozitívat mondani Améliáról. Felemelem a kezem. Az osztály egy emberként bolydul fel: hiszen Amélia egész évben semmit nem csinált angolon, és még mobilozik is állandóan. Ugyan mi jót tudnék mondani róla? Kisétálok Bojti mellé a táblához. Megvárom, amíg mindenki elhallgat, majd Amélia szemébe nézek:
– Amikor először találkoztunk, akkor elmondtad, hogy téged egyáltalán nem érdekel az angol, mert sok évig németet tanultál. Ez engem egyáltalán nem zavart, mert örültem neki, hogy van olyan idegen nyelv, amelyik érdekel. Örültem, amikor átjártál angol helyett németórára, és annak is örültem, amikor egyszer-egyszer az én órámon is aktív voltál. Úgy gondolom, hogy egy nagyon intelligens lány vagy és könnyen tanulsz. Semmi gond nincs azzal, ha a jövőben is inkább németet tanulnál angol helyett.

Autókázunk hazafelé. Bojti mellett ülök az anyósülésen, hátul meg három galamblelkű csirkefogó csiripel, mint verebek dróton, és kakaskodnak egymással. Bojti rám néz:

– Felkészültél lelkiekben arra, hogy osztályfőnök legyél?

Május 26.

Jó érzés itt lenni a tanárok közt. Ezek az emberek olyan szeretettel fordulnak hozzám. Van egy különleges csápjuk, amivel megérzik, ha éppen el vagyok veszve. Valaki mindig előbukkan egy mosollyal, viccel, kedves szóval. Vagy egy almás szivarkával, amit vaníliásra cserélhetek vele. A mindösszesen tízperces tömény beszélgetés, amit Mónikával folytattam, az utolsó szeg volt a hosszú félév koporsóján. Hirtelen nehéz lett a fejem, nincs többé kedvem felállni erről a székről. Minden zöldfülű – vagy annak tűnő – lépésem ellenére annyiban szerencsésnek érzem magam, hogy én legalább bátran sétálok bele a tűzbe, hogy megnézzem, tényleg megéget-e. Nem félek a tűztől.

Öt órával korábban

Az ötödik-hatodik osztályban spontán rajz szakkör alakult. Többen kérték, hogy hozzak üres papírt meg színes ceruzákat. Bár ennek az égvilágon semmi köze az angolórához, a legnagyobb örömmel tettem eleget a kérésnek. Az egyik legcsodálatosabb dolog ebben az osztályban az a bizonyos ritka pillanat, amikor mindenki nyugodt, és harmóniában dolgoznak együtt. Zénó szeretné, ha kinyomtatnám a Facebook-os profilképét, hogy le tudja másolni. Lia végig angry bird-öket rajzol fejből, semmi más nem foglalkoztatja. Azokat viszont olyan pontossággal reprodukálja, mintha a rajzfilm egy-egy képkockái lennének. Lenyűgöző. Ráadásul lassan kitapétázza vele az iskolát.

Csak az osztály fele ragadott színes ceruzát. A másik fele angol feladatokat kap gyakorlásnak, és „sajnos” majdnem mindenki hajlandó azonnal nekilátni. Valami történik az osztályaimban, mert pár hónap után olyan emberek is elkezdtek dolgozni, akik korábban heves mozdulatok és obszcén kifejezések kíséretében félredobták (vagy megették) az összes feladatlapot. Az idézőjeleket egy olyan probléma indokolja, amely a ma reggeli angolórán tudatosult bennem, és ideje komolyan foglalkozni vele. Szinte lehetetlen egyedül tanítani ezekben az osztályokban. A fiatalos lendületet némi daccal megfűszerezve próbálom hónapok óta megvalósítani a hőn áhított differenciálást. Nem megy, és ennek egyszerű oka van: ezek a gyerekek egyéni figyelmet igényelnek, akkor tudnak hatékonyan dolgozni. Nem lehet csak úgy otthagyni őket egy feladattal. Állok a terem közepén, éppen hat kéz mered a magasba. Mindenki segítséget kér, és idegesek lesznek, ha nem kapják meg gyorsan. Hihetetlen dolog, hogy ennyien akarnak dolgozni, és elszomorító, hogy nem tudok ennyi felé osztódni. Szeptembertől jól esne, ha lenne asszisztensem legalább néhány órára egy héten.

Mónika egy kellemes meglepetéssel fogad a tanáriban: olvasta a közelségről, kötődésről szóló írásomat. Ő azon kevés emberek egyike, akinek a véleményére nagyon kíváncsi vagyok, és egyszerre tartok is tőle. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy ezek a gyerekek hogy működnek. Nincsenek romantikus elképzelései arról, hogy hogyan fogjuk megváltani az életüket. Tetszett neki az írás, témájában és stílusában egyaránt. Azt mondja, hogy a közelség kérdését nyitva hagyná. A női megérzésem azt súgja, hogy próbál diplomatikusan fogalmazni. Szerintem még nincs vége ennek a beszélgetésnek.

Visszatért a kilencedik osztály egyik fenegyereke hű társával együtt. Stan és Pan, már-már szinte hiányoztak. Ideje véglegesíteni az első kisfilm forgatásának időpontját, illetve a gyerekcsapaton kívül felnőttre is szükségem lesz a nagy napon. Szavazásra bocsátom a dolgot. Egyöntetűen Anna nénit vagy Kati néni szeretnék, úgyhogy minél előbb megkérdezem őket. A rövid, mindössze húszperces filmes megbeszélés után felteszem a kérdést: van kedve az osztálynak szívni egy kis friss levegőt? Az összes kéz a magasban. Síri csendben kiosonunk a hátsó udvarra. Szerzek pingpong ütőket is.

A következő negyed órában semmi mást nem szeretnék csinálni, csak figyelni. Az imádni való osztály percek alatt klikkekre bomlik. Stan és Pan pingpongütőt ragadnak, míg néhányan falevelekkel kezdik püfölni egymást. Két srác teljesen rákattant a filmezésre: behozták a kis digitális kamerájukat, és éppen kísérleteznek vele. Járkálok közöttük, odasétálok mindenkihez. Az óra utolsó perceiben négyen körém gyűlnek és rólam kérdezgetnek. Megkérdezhetem, hogy milyen egyetemre jár? Érzem, ahogy hétről hétre egyre jobban befogadnak.

Olybá tűnik, hogy mindkét osztályomban, ahol jelenleg angolt tanítok, elindultak pozitív folyamatok. Egyre ritkább a féktelen rendbontás, a szemtelenség, és nő a hajlandóság az együttműködésre – persze mindenki részéről másképp. A hetedik osztályban kialakulni látszik egy új dolog, ami hosszú távon növelheti a tanulás hatékonyságát. Van három-négy ember, akik néha elkéredzkednek, hogy egy szomszédos üres teremben kis csoportban dolgozzanak. Ezzel egyfelől tehermentesítik az olykor ingerekkel túltelített osztálytermet. Másfelől pedig elkezdhetünk építeni egy bizalmi kapcsolatot, miszerint én vállalom az ő távollétüket annak reményében, hogy tényleg a feladataikkal foglalkoznak majd. Egy éve ismertük meg egymást, és ez idő alatt eljutottunk a feladatlapok eldobálásától addig, hogy a számomra legreménytelenebbnek tűnő tanulók maradéktalanul kitöltött feladatlapokat hoznak vissza.

Az utolsó angolórán ismét – az aktuális tananyaghoz alakított – torpedót játszunk. Két hármas csapat próbálja elsüllyeszteni egymás hajóit angol kérdésekkel. Ez az egyik legfantasztikusabb játék, amit valaha behoztam ide. Folyamatosan angolul beszélnek, és olyanok is megszólalnak, akiknek komoly gondjai vannak még a kiejtéssel. Az óra vége felé megérkezik Ági néni is, akit korábban invitáltam. Besegít ő is az egyik csapatnak. Hamarosan szétesni látszik a móka, ugyanis csalással gyanúsítják egymást. Lassan elsüllyed a hajó, de egy utolsó mély lélegzettel még lezárjuk a játékot.

Ma mindenki gyönyörűen dolgozott, úgyhogy nem tartok korrepetálást a hatodik órában. Helyette úgy döntök, hogy egy picit leülök a zongorához. Ahogy játszogatok, arra leszek figyelmes, hogy egyre többen gyűlnek körém, többnyire a zárórát ellógó hatodikosok és hetedikesek. Timi mutat egy számot a mobilján, amit megtanulhatnék, Zénó pedig megint arra kér, hogy a Take Five-ot játsszam. Mintha üldögélnénk a tábortűz körül. Az egyikük leül a zongora elé, és játszik néhány hangot. Olyan ismerősen cseng... de hisz ez a Big Ben dallama! Meg is dicsérem érte, és kérdezem, hogy hol tanulta. Nem válaszol. Kiülünk mindnyájan a bejárat előtti lépcsőre. Mindig is tudtam, hogy azért érdemes bemenni a tanterembe, hogy utána kijöhessünk onnan. Az igazán jó beszélgetések mindig idekint folynak, de odabent alapozzuk meg őket. Egymás szavába vágnak, viccelődnek, kóstolgatnak, fotóznak. Timi sokadjára is karikát formáz a hüvelyk- és a mutatóujjából. Csak azért se nézek bele!

A Tüskeváras lét a hullámokról szól. Egyszer fent, egyszer lent. A nap méltó zárásaképp Mónikával belemélyedünk a közelségről szóló nehéz témába egy kisebb incidens kapcsán. Visszanyal a fagyi. Ezzel a mondattal kezdi a beszélgetést. Szerinte bizonyos embereket túl közel engedtem magamhoz, és ennek meg kell innom a levét. Mónikát tartom az egyik legjobb mentornak ebben az iskolában. Mindig kifejezi az egyet nem értését, ám közben soha nem sugallja, hogy valamit nagyon elrontottam. Világossá teszi, hogy ez egy tanulási folyamat. Óva int attól, hogy túlságosan sok energiát fektessek egy-egy diákba, akinek szemlátomást nagy szüksége van erre az energiára. „Önmagában az is óriási dolog, hogy itt vagyunk minden nap.” A gyerekeknek van egy hatodik érzékük, amivel megérzik, ha valakiből lehet töltekezni. A legnagyobb örömmel fognak visszaélni a helyzettel, és egyáltalán nem tudatosan. Nem kell őket megmenteni. Rögtön kiegyenlíti a mérleget, mert hozzáteszi, hogy amit csinálok, a legkevésbé sem káros. Pozitív folyamatokat indít el a gyerekekben, csak arra kell vigyáznom, hogy nekem ne legyen sok. A rövid, de velős diskurzus végén azt az egyet elismeri, hogy az iskolának szüksége van az általam gyakorolt fiatalos viselkedésre. Az idősebb kollégák már nem fognak olyan módon időt tölteni a gyerekekkel, mint én. Ők másképp törődnek velük.

A tömény beszélgetés súlya lassan rám nehezedik. Egy kicsit sok ez most nekem. Amikor ki vagyok merülve, nehéz elbírnom azokat a gondolatokat, amelyek szembemennek a világommal. Már jól ismerem a szituációt: most hagyni kell forrni, néhány nap múlva majd elcsendesedik bennem. Négy perccel elmúlt két óra. Nem szeretném megváratni Júliát, aki csak azért jött ma fel, hogy angolozzunk.

Megelőzött. Itt áll a tanári ajtajában.