Január 23.

Zénóval a zombiapokalipszisről beszélgetünk a buszon, angolul. Elmagyarázza nekem, hogy hogyan kell eljárni, ha jönnek a zombik. Én mit tennék? „Megkérném őket, hogy várjanak, amíg befejezem a kávémat.” Ha mindenki benne van és Péter bá is megengedi, akkor ebben a félévben megnézhetnénk egy jó zombis filmet. Bekapcsolódik a beszélgetésbe egy kilencedikes úriember is. A buszmegállótól az iskoláig el is meséli, hogy ő hogy áll az angollal. Neki is megemlítem, hogy két hét múlva már fogom őket hivatalosan is tanítani mindössze egy plusz órában. Örülök neki, hogy Lilla mellett megismertem még egy lelkes tanulót ebből az osztályból.

A mai első dupla óra meglehetősen tanulságos. Mindamellett, hogy egyre többféle feladattípussal és módszerrel tudom megragadni a figyelmet, két fontos dolgot ki kell emelnem. Az egyik, hogy újfent kipróbáltuk a körbeülést egy kis beszédgyakorlat céljából. Amikor körbeülünk és mindenki figyelme egy irányba összpontosul, szemlátomást nyugodtabbak és sokkal tartósabban figyelnek a gyerekek. A másik emlékezetes esemény a „faszreszelék” szó megtanulása, amit nyugodt szívvel könyvelhetek el szakmai fejlődésem újabb mérföldkövének.

A hatodikosok termének az ajtajában állok. Felváltva szemlélem az üres termet és a folyosót. Néha ki-kibújok az ajtófélfa mögül. Megjelenik mellettem egy nyolcadikos férfiú.
– Neveld meg őket, Zsombor! Meg is verheted őket, felhatalmazlak.

A hetedik osztállyal ma nem tudok mit kezdeni. Megint úgy érzem magam, mintha bent se lennék a teremben. A csúnya nézés, a szigorú intézkedések, a higgadt fenyegetések, a humor, a jófejség, a játékos feladatok – a teljes módszertani és pedagógiai eszköztáram hatástalannak bizonyul. A kezelhetetlenség oly mértékű szemtelenséggel vegyül, amely lassanként kezd áthatolni a falaimon. Ezt most nem szeretném megvárni. Öt perccel szünet előtt fogom magam és kisétálok. Bojti az aulában ücsörög. Megkérem, hogy osztályfőnökként egy picit beszélgessen el velük, mert így nincs kedvem bemenni még egy órára.

Bojtival kint beszélgetünk a hóban ácsorogva. Higgadtan, mosolyogva néz rám, miközben én úgy érzem, mintha megint elvesztettem volna egy csatát. Azt javasolja, hogy talán legközelebb ne hátráljak ki, hanem mutassam meg, hogy milyen, amikor igazán feldühítenek. Bár úgy érzem, ezt már korábban megtettem többször is, úgy tűnik, még jó párszor szükség lesz rá.

A következő óra már kellemesebb hangulatban telik. Úgy gondolom, hogy vannak momentumok, amiket át kell élnie minden tanárnak. Olyasmire gondolok például, mint amikor Amélia a pad alatt Google fordítóval keresi a szavakat a tévesen szódolgozatnak vélt feladathoz. Az óra második felében játszunk. A szép lila „húszoldalú kockámmal” (matekosoknak: ikozaéder) kell kidobniuk kifejezéseket, majd azokat lerajzolni, körülírni vagy elmutogatni. Tetszik nekik a játék. Olyanok is beszállnak, akik nem szoktak semmiben részt venni. Sajnos a „kocka” nem fog sok Tüskeváras napot túlélni. Lia reggel magával vitte, amikor kiviharzott. Viszont annyira megtetszett neki, hogy szeretne ő is egyet. Megígértem, hogy hozok majd neki.

Óra végén az egyik hetedikesem kezet fog velem, átölel és megköszöni a jó angolórát. Gyakran szokott így búcsúzni. Legközelebb megkérek valakit, hogy fotózza le azt az összezavarodott arcot, amit ilyenkor vágok. Két összességében katasztrofális óra után odajön hálálkodni valaki, aki ma nem sokkal támogatta az óra menetét.

A tanáriban finom fekete csokoládét osztogatok, mert megígértem, hogy aki szépen dolgozik, óra végén kaphat. A Tüskevárban ennél tudományosabb indoklással is tehetném ugyanezt. A fekete csoki ugyanis segíthet az ADHD-s gyerekeknek. A következőről van szó. A figyelemzavaros hiperaktivitás egyik oka a homloklebeny rendellenes működése, amelynek része az idegsejtek közötti neurotranszmitterként funkcionáló noradrenalin és dopamin alacsony szintje. (A Ritalin és Adderall gyógyszerek is ezek szintjét hivatottak helyreállítani.) A csokoládé olyan összetevőt tartalmaz, amely elősegíti a dopamin termelését, így néhány kocka csoki angolóra elején csökkentheti az idegösszeomlás veszélyét – a tanárban. Azaz bennem. Alkalomadtán tesztelem a módszert, aztán beszámolok a kutatási eredményekről.

Ideje indulnom. A folyosón elsétál előttem Lilla. Kérdezem, hogy jövő héten átjön-e angolra. Amikor megtudja, hogy én most indulok, akkor beszalad a termébe, mert elhozta az órai munkát, amit múltkor elfelejtett. Nahát.

Üres az egész folyosó. Kettecskén sétálunk végig rajta.

Január 16.

Az elmúlt hónapok tapasztalata azt mutatja, hogy minden alapvetően nem sajátos nevelési igényű diáknak kitalált nyelvoktatási módszer vagy feladattípus működőképes egy Tüskevár-féle iskola tantermében is. Az egyetlen fontos különbség, hogy bármilyen feladatot – többek közt a figyelemzavaros és hiperaktív tanulókra való tekintettel – rövidebbre kell szabni vagy kisebb egységekre kell osztani. Nem ajánlott nagyon hasonló típusú feladatokat kiosztani egymás után, mert az egyhangúságtól hamar elkalandoznak, érdektelenné válnak. Fontos az is, hogy ha kudarcot vallunk elsőre egy feladattal, akkor ne adjuk fel. Annyi előre nem látható körülmény alakítja a tanórát (hangulat, időjárás, fáradtság, feszültség a gyerekek közt stb.), hogy szinte soha nem lehet objektíven kijelenti: ez a feladat ezekkel a diákokkal nem működik.

Bár ez nyilvánvalónak tűnhet, egy ilyen csoportban hatványozottan igaz: érdemes rövid idő alatt a legtöbb érzéküket stimulálni. Ami pedig a legfontosabb: a legcsekélyebb helyes megoldást vagy előrelépést is díjazni kell, mert egy erősen figyelemzavaros gyermeknél már az is nagyon nagy dolog, ha a végére tud érni egy összesen tíz példából álló mondatkiegészítős feladatnak.

A mai napon is egy vagonnyi különféle feladattal érkezem, melyek közt van zenehallgatás, kérdés-felelet alapú beszédgyakorlat vagy általam felolvasandó hallott szövegértés. Ági nénivel – a tornatanárral – várunk a buszra a Normafánál, s közben arról kérdez, hogy szeretek-e itt lenni. (Mármint nem a Normafánál.) Nagyon is szeretek itt lenni. Mi több, égek a vágytól, hogy újabb és újabb módszerekkel kísérletezzek. Hiszek abban, hogy idővel rá fogok találni valamire, amiről általánosan elmondható, hogy működik. Az őszi félévben – amikor már egész héten itt leszek – egy különleges koncepciót szeretnék kipróbálni, amellyel reményeim szerint maximalizálható lesz a tanulás hatékonysága. De ez csak egy a rengeteg ötletből.

Hétfő van. Ebben a hónapban csak ezen a napon tudok feljönni, de ez azért nem baj, mert ilyenkor találkozhatok mindenkivel, aki pénteken nincs. Például László Zsuzsával, a mi autista-szakértőnkkel, aki meg is szólít a szünetben. Szeretne majd beszélgetni velem, hogy kicsit részletesebben meséljen az iskola autistáiról. A legnagyobb örömmel! Hátha megtudok még néhány fontos dolgot Liáról is, aki a csukott ajtón keresztül szokott kimenni a teremből.

Itt van Kriszta is, az én mentorom, angoltanárom, aki jelenleg a nagyokat tanítja. Voltaképp ez az első alkalom az egész félév alatt, hogy mindketten itt vagyunk tanítási napon és egyszerre tartunk angolórát. Micsoda pillanat! Lehet ám még tetézni. Itt van Sanyi bá is, a gentleman – egy kedves öltönyös tanár úr, aki azért jött ebben az évben, hogy nyolcadiktól tizedikig tanítson angolt. Ő pedig nem más, mint Kriszta egykori angoltanára. Nem semmi, ugye? Három tanárgeneráció egy fedél alatt.

Amikor belépek a hetedikbe, az egyik jó gyermek szájából épp egy hatalmasra fújt óvszer lóg. Úgy tűnik, ő így védekezik az angolóra ellen. Megkérem, hogy ugyan dobja már ki, de azt mondja, ő azt még használni akarja. Sajnos ezzel a végtelenül lebilincselő kérdéskörrel értékes perceket veszítünk az órából. Hallgassunk meg néhány zenerészletet! Utána el kell mondaniuk, hogy szerintük milyen hangulatú az adott zene.
– What do you think? – bátorkodom megkérdezni.
– Hogy van az, hogy „hányni”? – hangzik a válasz.
Az osztály egyetlen hölgy tagjával, a macskaszemű Améliával néha egymásra szoktunk mosolyogni. Olyan érzésem van, mintha ő értené az én problémámat.

A második órára a kilencedikes Lillát is meginvitálom. Azzal az eggyel nem számoltam, hogy a két csaj egymásra talált... Nem tudom, milyen különféle módokon tudom még tökön rúgni magam.

Vége az angolóráimnak. Bojtival állunk a tanáriban és arról beszélgetünk – mint férfi a férfival –, hogy mi a helyzet a hetedikesekkel. Ki az, aki mutat hajlandóságot a tanulásra, ki az, aki értékelhetetlen, és milyen áthidalhatatlannak tűnő problémák vannak az osztályban. Például Arnold, aki csoportban egyetlen betűt nem hajlandó leírni a papírra kétszer negyven percen át, de ha kettesben vagyunk, akkor istenien angolozunk. Megteszem, ami tőlem telik. Szívesen angolozom vele kettesben bizonyos napokon, de nyilván megvannak a korlátaim. A beszélgetésünk végén Bojti javaslatára odaülök a számítógép elé, és gyorsan összeállítok egy rövid dolgozatot annak reményében, hogy valakit mégsem kell megbuktatnom.

A mai nap sok szempontból tanulságos volt. Mivel eljött az idő, hogy félévi jegyeket osszak, mindkét osztállyal leültünk az órák végén beszélgetni. Megkérdeztem őket egyenként, hogy hogyan értékelik a féléves munkájukat, illetve mi az, ami tetszett vagy nem tetszett az angolórákon. Két dolog volt, amit többen is említettek: élvezték a társasjátékozást és a torpedózást. Ennek azért örülök, mert két módszertani főnyereményről van szó, amivel úgy tudnak nyelvet tanulni, hogy észre sem veszik.

Volt egy dolog, ami a meglepetés erejével hatott és mélységesen elgondolkodtatott. Két hatodikos azt mondta, hogy szerintük szigorúbbnak kellene lennem. Az egyikük ráadásul arról ismert, hogy kifejezetten rosszul reagál a szigorúságra, úgyhogy az ő szájából még érdekesebb egy ilyen megjegyzés. Mivel nem ez az első alkalom, hogy ilyen visszajelzést kapok, ideje komolyabban foglalkoznom ezzel.

***

Kit látnak szemeim a Deák tér peronján várakozva? Lilla éppen egy öleléssel búcsúzik az osztálytársnőjétől. Érkezik a metró, én pedig Lilla után szaladok. Nincs már hely mellette, úgyhogy leguggolok mellé az ajtónál, és úgy beszélgetünk. Elmeséli nekem, hogy mi a helyzet most az angollal, illetve kérdezi, hogy mikor fogom őket tanítani. Egyszer csak előrántom a táskából a mappámat és kikeresem belőle az összesítő lapot, amin a diákok pontjai vannak. Büszkén mutatom neki, hogy ebben a félévben ő gyűjtötte össze a legtöbb pontot úgy, hogy hivatalosan nem is jár az osztályomba.

Megtudom, hogy ő egyébként fel van mentve, mert diszes, viszont nagyon szeretne tanulni. Egy kellemes és zavarba ejtően őszinte beszélgetés zajlik közöttünk, ahogyan ott guggolok mellette. Újra és újra eszembe jut, hogy én ezért a pillanatért csinálom az egészet.

Most le kell szállnom. „Bye-bye!”
Lilla nevet.

Január 6.

Egy ilyen napon kevésbé tűnik romantikusnak a gondolat, hogy véres verítékkel megváltjuk a nehéz helyzetben lévő gyerekek életét. A tantermen kívül persze mindig nemes a gondolat, de odabent olykor távolról sem ilyen költői a történet. Péter újfent bejön, hogy megnézze, minden rendben van-e az ötödik-hatodik osztályban. Semmi sincs rendben. Minden körülmény jelen van, ami megakadályozhat abban, hogy a hatékony tanulásig eljussunk. Ilyenkor azzal a három emberrel szoktam kitartóan kommunikálni, akiket még nem veszítettem el.

Most viszont elpattan az utolsó húr is a zongorán. Tíz perc van még az órából. Öten ismét hátra fordulnak, hogy a leghátul ülő srácra rászálljanak. Válogatott ocsmányságokat vágnak a fejéhez, amivel fél perc alatt sírásba is hajszolják. Állítólag megdolgozott érte keményen, hogy ez a helyzet kialakuljon, de ez az angolórán cseppet sem segít. Különben sem ez számít, hanem hogy földön fekvő emberbe nem rúgunk bele. Ám a teremben ülő csiszolatlan gyémántok nem ismernek határokat. Csak belerúgnak még egyszer. Na nekem mára elég volt belőletek. Nem eresztem bő lére a hegyi beszédet. „Egy ilyen osztálynak nem vagyok hajlandó angolórát tartani. Viszontlátásra.” Megfagy a levegő. Fogom a papírjaimat és kisétálok Péter bácsi mellett a teremből.

A maradék tíz percben csukva az ajtó és egy pisszenés sem hallatszik ki. Péter ellát némi szakmai visszajelzéssel:
– Nagyon jól csináltad, Zsombor. Most főnek a levükben.

Panna kijön a teremből és odasétál hozzám. Hogy vagy? – kérdezi. Gyakran meg szokta kérdezni. Azon tűnődöm, hogy hogy szorul valakibe ennyi szeretet. Panna talán az iskola legifjabb tanulója, és mindennek a tetejében még a legkisebb termetű is. Érdekes látvány az osztályban a sok nehézfiúval együtt. Ami viszont még ennél is érdekesebb, hogy soha egy ujjal nem nyúlnak hozzá. Tisztelik. Nos, ezzel nincsenek egyedül. Rövid beszélgetésünk alatt elejt egy mondatot, miszerint ő már megszokta ezt az osztályt. Elvan velük.

Szívem szerint minden pedagógust elküldenék legalább egy hónapra egy ilyen iskolába. Egy ilyen helyen tanulhatjuk meg igazán, hogy mennyire nem vagyunk többek a gyerekeknél. Szakmai tudásban meg személyiségünk fejlettségében persze igen – végső soron azért vagyunk itt, hogy ezekben segítsük őket. Ugyanakkor lassan megszámolni sem tudom, hány olyan gyermekkel találkoztam itt, akinek valamilyen különleges ereje van. Olyan erő, ami nekem sosem volt, és lehet, hogy soha nem is lesz. A hetedikes Ignác, aki egy füttyentéssel rendre utasítja az egész osztályát. A nyolcadikos Aliz, aki elmondása szerint a szabályok felett áll és szemrebbenés nélkül tartja magát ehhez. Vagy az ötödikes Panna, aki az iskola legkisebb és legfiatalabb tanulójaként tiszteletet vívott ki a nehézfiúk között, és olykor nagyobb türelemmel viseltet irántuk, mint én magam.

Ezekkel a képességekkel nem tudok versenyezni. El kell fogadnom, hogy én is egy vagyok közülük.

A hetedik osztály egészen békés ma. Elég sokan nem hajlandóak beszállni a csónakba, de legalább a parton csendben elücsörögnek. Két igen jó képességű úriember ül a bal oldalamon. Megkérem őket, hogy töltsék ki ezt a mindösszesen egyoldalas feladatlapot. Azt mondják, most nincsen kedvük, inkább mobiloznak. Majd a következő órán. Persze, majd a következő órán. Én majd a következő órán félmeztelenül fejen állva fogok tubázni, miközben Ady-verseket szavalok. Mindegy, inkább dolgozom azokkal, akik velem vannak. Köztük van természetesen osztályunk állandó látogatója, Lilla a kilencedikből. Lelkesen tanuljuk a gyakoriságot kifejező szavakat, valamint az órát, és hogy milyen tevékenységeket szoktunk egy átlagos napon végezni. Mindezt aztán összegyúrjuk egy rövidke fogalmazássá. Az utolsó tíz percben már neki tartok magánórát.

Besétálok a második órára. A jobb kezemen kesztyű van és fogom a véletlenül kétszáz fokosra hevített teát. Jót szórakoznak rajta a gyerekek. A két úriember kezéből eltűnt a mobil, és az előző órán kapott feladatlapot nézegetik. Hoppá.

Ezen az órán production címszó alatt ismét torpedózni fogunk a legfrissebb tananyaggal. Ez úgy néz ki, hogy az egyik tengelyen a kérdések egyik fele, a másik tengelyen pedig a másik fele látható. Ebből kell összerakniuk a kérdéseket tetszőlegesen, ha egy adott mezőre akarnak lőni. Ez a játék azért (is) jó, mert fél órán keresztül folyamatosan angolul kommunikálnak, és – azzal nyugtatom magam, hogy így – észrevétlenül még ragad is rájuk valami. Egész jól eljátszogatunk óra végéig. Az utolsó percben még bejön Lilla, hogy elvigye a félbehagyott feladatlapokat. Adok neki még egy olvasott szövegértés feladatot, amiben én mutatkozom be angolul, és van rólam egy kép kalapban meg napszemüvegben.

A németes kolleginával éppen arról beszélgetünk a tanáriban, hogy hogyan kéne összefogni és valami világmegváltó módszertani koncepciót bevezetni. Készen állok rá és ezernyi ötletem van. Többek közt elkészültek az angolos bankjegyek a tanárok képeivel. Ezeket februártól fogom bevezetni. Meglátjuk, mennyire hat majd motiválóan. Ezen felül van még egy-két igen komoly terv, de az maradjon titok egyelőre.

Megtesszük, ami emberileg lehetséges.