Viszlát, Júlia

Július 6-án este 7 óra 26 perckor az angol klub szünetében megittuk a pertut Júliával. Azt mondta, többé már nem szeretne magázni. Másfél órán át vonakodtam. Nem voltam felkészülve egy ilyen jelentős pillanatra. Az ígéret szép szó, úgyhogy az ő kifejezett kérésére álljon itt a következő mondat:

„Júlia valódi neve: Oláh Jozefa.”

Az utolsó nap

Június 23.

14 óra 7 perc. Mintha egyedül lennék az egész épületben. Csak ketten bujkálnak valahol az egyik teremben, hogy a befejezzék az osztálynaplókkal kapcsolatos adminisztrációt. Én pedig ülök a tanári kellős közepén, hogy előkészítsem az ajándékokat. Év közben beharangoztam, hogy a legjobbak az évzárón jutalomban fognak részesülni. Mindig elismétlem, hogy a legjobb nem az angoltudásra vonatkozik, hiszen az összes osztály zavarba ejtően heterogén. Van, aki egy szót nem tanult korábban angolul, de van olyan is, aki folyékonyan beszél. Tehát a jutalom annak a diáknak jár, aki kitartóan, szorgalmasan dolgozott, és aktívan részt vett az órákon. Hihetetlenül fontos a pozitív visszajelzés, különösképp olyan gyerekeknek, akiknek komoly nehézségeik vannak a tanteremben. Ennek jegyében indult „a hónap tanulója” tábla is, amit jövőre mindenképp szeretnék folytatni az összes osztállyal.

Noha csak két osztály volt, ahol angolt tanítottam idén, mégis három díjazottam van. Egy hatodikos, egy hetedikes, és egy kedves vendég, Lilla a kilencedikből, aki egész évben látogatta a hetedikes órákat, és csodálatra méltó kitartással és lelkesedéssel dolgozott. A három emberből ketten egyszerűsített angol könyvet kapnak hangoskönyvvel kiegészítve. Az erdei iskolában kipuhatoltam, hogy melyik nyertes milyen témájú történetet szeret. Innentől viszonylag könnyű dolgom volt, mert olyan könyveket kellett keresnem, amiben a „halál” vagy a „gyilkosság” szó szerepel. A harmadik nyertes a hatodikos Lia, akinek egész másfajta ajándékkal készültem.

A humorod színt vitt az angolórákba, az öklöd pedig színt vitt a karomba – írom éppen angolul az egyik könyv elejébe. Ő az a hetedikesem, akinek a legújabb szokása, hogy egy-egy hatalmasat üt a karomba. Az erdei tábor után két hétig zöld voltam mindenhol. Már majdnem kész vagyok, egyetlen dolog maradt hátra: be kell csomagolnom ezt a doboz Algoflexet Lillának. Megígértem, hogy kapni fog tőlem egyet a nehéz időkre meg az erdei iskola emlékére. Szerintem azt hitte, viccelek.

Szép lassan megérkeznek a tanárok, a szülők és a gyerekek is. Az előbb még kongott az épület az ürességtől, most tele van élettel. Sorban megjelennek a diákjaim különféle ajándékokkal. Kapok bort, muffint, lekvárt és egy karkötőt a nevemmel. Ez fantasztikus! Hetek óta gondolkozom azon, hogy szeretnék megint egy jó karkötőt. Fel is veszem azonnal. Az utolsó pillanatban befut Timi, aki az otthonba tett látogatásom végén megígérte, hogy eljön az évzáróra, de csak az én kedvemért. Széles mosollyal fogadom:
– Örülök, hogy eljöttél.
– Itt van két nevelő is – néz körbe gyanakvó tekintettel.
– Akkor nem is az én kedvemért jöttél fel.
– De igen!
Úgy döntök, hogy Bojtiékkal tartok a hetedikesek bizonyítványosztására. Timi nem hajlandó bemenni, csak akkor, ha leülök mellé. A bizonyítványért viszont végképp nem akar kisétálni. A többieket mind megtapsoljuk. A rövid ceremónia után indulnunk kell a tornaterembe. Kifele menet megáll előttem Bozsik Yvette, hogy bemutatkozzon, és érdeklődjön a jövő évi angolórákról. Egy pillanatra zavarba jövök a művésznő igéző kék szemeitől.

Még sosem jártam a tornateremben. Hatalmas. Az egész Tüskevár iskola körülbelül az egyharmadát tölti meg. Elöl egy kis asztal a bizonyítványokkal, amit félkör alakban körülvesznek fehér műanyag székek. Én leghátul állok meg. Előttem egy hároméves forma kistesó játszik a szőnyegen. Nem ez élete legizgalmasabb rendezvénye. Péter rövid, de velős beszédet mond. Bár az egyéves történetem után biztosan nem nagy fordulat, de én még soha nem hallottam ilyen igazgatói beszédet. A több százfős általános iskolámban hallott izzadságszagú, banális, erőltetett irodalmi idézetekkel tűzdelt semmitmondó szöveg helyett egy mindössze néhány mondatos bevezetőt hallunk, ami úgy hat, mintha egy kedves baráti összejövetelen lennénk. Az csak hab a tortán, hogy Péter a ballagók osztályfőnöke is, így minden diákjáról van egy-egy szívhez szóló személyes gondolata. Éppen belelendül:
– Ha mindenki csak egy picit többet rak bele...
– Egy picikét? – kérdezi fennhangon a szőnyegen játszó csöppség.
Egy emberként nevet fel az egész terem.
– Igen! – válaszolja Péter, és folytatja, mintha mi sem történt volna.

A kis alapítványi iskolához méltó, csökkentett koleszterintartalmú évzáró ünnepség után rohanok a gyerekeimhez, hogy átadjam nekik a jutalmakat. Elsőként a hetedikesemhez, aki már mosolyogva várja. Miután átnyújtom a könyvet meg a díszes oklevelet, odafordulok a jobb felkarommal, hogy ide kérek egy nagyot. A körülöttünk álló szülők zavarodottan néznek egymásra. Ők ezt nem érthetik. Futok tovább. Lillának csak az édesanyja van itt, úgyhogy neki adom át az ajándékokat. „Szeretném megköszönni, hogy ilyen sokat tesz érte.” Ezekkel a szavakkal búcsúzik. És hol van Lia? Rohanok ki kétségbeesetten, nehogy elszalasszam. Nahát, pont felém jön és meg is szólít.
– Szeretnék neked adni valamit.
Átnyújtom először az oklevelet, ami már önmagában lenyűgözi. Amikor a kezébe adom az Angry Birds film DVD-jét, majdnem elsírja magát. Örömtáncot jár, aztán elfut, hogy mindenkinek megmutassa.

Szinte sokkoló a kontraszt az önfeledt autista lány és a nagymamája között. Végtelenül hálás nekem, amiért így viseltetek Lia iránt, ám mindeközben egyetlen félmosoly sem jelenik meg az arcán. Egy későbbi beszélgetésünkben elmeséli, hogy leírhatatlanul megfáradt ebben az egész autista mizériában. Elhiszem. Nehéz lehet egy olyan gyerekkel, aki csapkod, üvöltözik és olykor kezelhetetlen. De mi szeretjük őt, és ezt jól tudja. Egy év alatt látványos volt a fejlődés. Itt jó helyen van.

„Viszlát, leendő osztályfőnököm!” Ezek szerint már tudják. Nincs visszaút.

20 óra 13 perc. Júlia mosogat a tanáriban. Itt maradt, mert ő velünk fog menni a Dunához este tízkor. Hajókázni fogunk a tanárokkal meg a végzős osztállyal. Kati néni székében ülök egy klasszikus gitárral a kezemben. Júlia szintén leül az asztalhoz. Meg kell írnia a naplóját, de közben beszélgethetünk. Egyszer csak megjelenik Bojti. Azért jött, hogy egy korábban beígért ölelést megkapjon Júliától. Nem úgy él bennem, hogy az autisták különösebben szeretik az ilyesmit. De az életben valahogy semmi nem úgy van, mint a könyvekben. Meghatottan nézem végig a hosszú másodpercekig tartó szoros ölelést.

Lassan indulnunk kell. Az aulában Bojti arra kér, hogy tanítsam meg neki a Take Five akkordjait. Hirtelen ott találjuk magunkat a zongora előtt. Én játszom az alapot, Bojti pedig improvizál. Körénk gyűlnek a tanárok, és mosolyogva hallgatják a rögtönzött jazz-koncertet. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Pár perc után Anna néni beront az ajtón, hogy most már tényleg megyünk.

Mindenki szétszóródik az autós tanárok között. Minket Péter visz le a hajóhoz. Mellettem ül Bojti, az anyósülésen pedig Júlia. Arról beszélgetnek, hogy hova tovább. Én csak némán ülök hátul. Túl sok volt ez nekem mára érzelmileg. Túltelítődtem. Ahogy gurulunk lefelé a hegyről, valahogy szóba kerül a blogom.
– Te olvasod a Zsombor blogját? – kérdezi Péter meglepetten Júliától.
– Igen, de csak a róla szóló részeket – vágom rá.
Júlia elgondolkozott rajta, hogy ő is elkezdjen írni egy hasonló blogot. Úgy két szemszögből lehetne szemlélni az eseményeket. Kedves ötlet, bár az én történetem hamarosan véget ér. Már csak egyetlen kérdés maradt: mikor áruljam el Júlia valódi nevét? Néhány hónapja közölte velem, hogy szeretné, ha elmondanám, hogy hívják valójában. Péter szerint dramaturgiailag nem jó, ha a legvégére hagyom.
– Sokat beszélek? – kérdezi Júlia.
– Nem – válaszoljuk egybehangzóan.
– Nekem amúgy is szelektív a hallásom – teszi hozzá Péter.
– Érdekes, mostanában egyre többet mondják ezt nekem az emberek. Ez vajon jelent valamit?

0 óra 38 perc. Egy varázslatos hajóút után visszaérkezünk a Jászai Mari tértől nem messze lévő kikötőbe. Búcsúznak az emberek. Júlia egyenként megölel mindenkit, én pedig kapok tőle egy férfias kézfogást a megszokott „viszlát Zsombor” kíséretében. Ez már örökké így marad. Pár hónapja biztosított róla, hogy a halálos ágyamon is ezt fogja nekem mondani. Ám legyen. Amint egyszer tegezni kezd, én cserébe rögvest elárulom a valódi nevét.

Bojti nem akar még hazamenni, úgyhogy felteszi a kérdést: ki szeretne még meginni valamit? Nem tudok nemet mondani. Egy rövid – majd' egyórás – intermezzo után a Jászai Mari tér egyik parkjában találjuk magunkat. Kezdetét veszi egy hosszú és tartalmas beszélgetés. Pont olyan, mint amilyet Bojti és Zsombor szokott folytatni a hegyről lefelé jövet, vagy délután az iskola udvarán ülve. Megtárgyaljuk, hogy milyen nagyszerű kollégákkal vagyunk körülvéve, aztán jó szokásunkhoz híven leragadunk a gyerekeknél. Mesélem neki, hogy tegnap fent jártam a Cseppkőben, amit meglepetéssel fogad. Ő is elmeséli az ottani élményeit. A beszélgetést félbeszakítja egy kedves hajléktalan úriember. Bojti felpattan és a kezét nyújtja:
– Tengermély tiszteletem!
Egy kis apró kéne, meg egy cigi is, ha van. Sajnos sodorni kell, de ha meg tudja várni... Közben Bojti érdeklődik:
– Az úr melyik tájegységről érkezett?
– Szabolcsi vagyok.
– Van két tanítványunk, akik onnan jöttek.
Amíg tekeri a cigit, az egyikről rövid beszámolót is tart az úriembernek. A bácsi szemében egyszerre fellángol a testvéri, bajtársi együttérzés, s hangjában őszinte aggodalommal megkérdezi:
– De ugye jólelkű gyerek?

Az. Ahogyan az osztálytársai is mind azok. A leendő hetedik osztály. A leendő osztályom.

Adj menedéket

Június 22.

Hegyezem a fülemet, nehogy elvétsem a megállót. Életemben először járok errefelé. Amint leszállok a buszról, rögtön el is tévedek, mert ötfelé ágazik a körforgalom. Rövid bolyongás után rátalálok a megfelelő utcára és elindulok fölfelé. Fürkészem az előttem elterülő tájat, de egyelőre nem látok semmit. Hogy néz ki? Egy hatalmas épület sok emelettel? Valahogy mindig ez a kép élt a fejemben róla. Hamarosan meglátok egy teraszt, ahol üldögélnek néhányan. Egyedülálló házakat látok mindenfelé egy óriási kertben. A sarkon már látom a főépületet, ami leginkább úgy fest, mint egy méretes iskolaépület. A táblán ez áll: Cseppkő utca. Megérkeztem.

Nyúlok a táskámba a telefonért. Megígértem Timinek, hogy felhívom, amikor itt vagyok. Azt mondja, lejön értem a főbejárathoz. Addig leülök a porta előtti padra és nézelődöm egy picit. Egyelőre nem sok látnivaló van, kihalt az egész környék. Pár perc elteltével látom, hogy Timi közeledik. Meg van illetődve, de nem tudja titkolni, hogy mennyire örül. Nincs egyedül. Mellé szegődött egy sokkal fiatalabb lány, aki biztos vele lakik egy házban. Mint később megtudom, Kamillának hívják és kilenc éves. Ketten körbevezetnek, megmutatják az egész otthont a főépülettől kezdve a házakon át az óvodáig. Besétálunk az ő házukba, ahol sorban bemutat minden felnőttnek. Van, aki közönnyel fogad, mások szimplán értetlenül néznek, hogy mit keresek én itt. De hol van Irénke néni?

Timi megmutatja a saját szobáját meg a többiekét is. Gyönyörű ez a hely. Soha nem gondoltam volna, hogy egy gyermekotthon ennyire modern és élhető lehet. Továbbmegyünk, mert van még mit megnézni. Elérünk egy kerítéshez, amin nem szabad túlmenni. Ott a távolban van egy másik óriási épület, a „garzon”. Ebben laknak a felnőtt állami gondozottak. Javaslom Timinek, hogy most már keressünk egy helyet, ahol leülhetünk, mert nem csak úgy ok nélkül látogattam ma el ide. Megegyeztünk, hogy az utolsó angol dolgozatot elhozom neki, hogy jó jegyet kaphasson. Végül a főépület egyik asztalánál kötünk ki. A lányok összesúgnak, miután leülünk, de sajnos meghallom. Arról beszélnek, hogy majd egyszerre felállnak, mert akkor velem együtt felborul az asztal. Nem sikerül a mutatvány.

A papír mellé egy tollat is adok Timinek, és elkezdünk együtt dolgozni a feladatokon. Közben Kamillának előveszem a nyelviskolától kapott, magyarul tanuló diákoknak szánt munkafüzetet. Jönnek-mennek az emberek, fiatalak, idősebbek. Lelkesek és kiégettek. Nehezen fogom fel, hogy milyen is lehet itt éjt nappallá téve ezekért a gyerekekért dolgozni. Timi mindenkinek, aki csak szembejön, elmondja, hogy ki vagyok. Egyszer csak a bejáratnál felbukkan valaki, akit már egy órája nagyon várunk: Timi nevelője, Irénke néni. Egészen eddig nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet. Egy kicsit Molnár Piroskára emlékeztet. Kedves, mosolygós, amolyan tyúkanyó típus. Odajön hozzám, mélyen a szemembe néz, a kezét nyújtja. Másodpercekig nem engedi a kezemet, s mindeközben valami ilyesmit látok a szemeiben: de örülök, hogy itt vagy.

Az angol dolgozat sikeres teljesítése után visszaballagunk a házba, ahol ezúttal le is ülünk a nappaliban lévő hatalmas kanapéra. Elárulom Timinek, hogy én is letöltöttem azt az ügyességi játékot, amiben klasszikus zenei műveket kell zongorán eljátszani. Ezt a játékot még az erdei iskolából hazajövet mutatta nekem. Én hallgattam, ahogy ő játszik, aztán cseréltünk. Odaadom neki a mobilomat most is, hogy segítsen végigjátszani egy-két darabot, amivel én nem boldogulok. Hallom, ahogy egy lány, aki szintén itt van a nappaliban, az ujjával dobolja a zene ritmusát. Miután megunjuk a játékot, Timi elmeséli, hogy szombaton menni fog a krisnások által szervezett Szekérfesztiválra. Az interneten keresünk videókat arról, hogy hogyan kell majd viselnie a szárit. Én ugyanígy éreztem magam, amikor YouTube segítségével tanultam nyakkendőt kötni.

Beviharzik a szobába egy fiatalabb nevelő. Timi nem habozik:
– Ő az én angoltanárom! – kiáltja neki.
– Szia énangoltanárom – válaszolja a lány öblös hangján, s azzal a lendülettel továbbsuhan.
Nekem is tovább kell suhannom lassan. Elköszönök mindenkitől, Timit pedig megkérem, hogy kísérjen ki a bejáratig. A búcsú pillanatában hihetetlenül zavarba jön, úgyhogy rövidre fogjuk. Mintha csak egy üzletbe ugrottam volna be valamiért. Ahogy visszanézek, már nincs is ott, én pedig elindulok vissza a buszmegállóhoz.

Körülbelül egy hónappal ezelőtt volt Timi születésnapja. Küldtem neki egy képet, amin valaki egy karikát formál az ujjaival – egy olyan karikát, amibe mindig belenézek, pedig nem szabad. Megkérdeztem tőle, hogy hogy telik a nap. Hirtelen nem is tudtam mit reagálni, amikor azt mondta: „zokogok”. A régi pszichológusa megígérte neki, hogy eljön a születésnapján, és nem jött. Belém hasított az a fájdalom, amit ő is érzett. Ezt így nem lehet csinálni. Nincs olyan, hogy megígérem, s aztán nem jövök el. Így nem lehet senkit megszelídíteni.

Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet...