Újra itthon

Augusztus 26.

– És kérünk még két Krusovicét – mondja Péter a sulitól néhány lépésre lévő étteremben, ahol egyébként egész évben ebédelnek a gyerekek. Az igazgató úr az elkövetkező tanév részleteinek megtárgyalását ilyen regénybe illő módon tervezte megejteni velem. Biztosan tudja jól, hogy hozzám is ez a világ áll közelebb, mintsem az igazgatói irodában ücsörgés. Már attól kényelmetlenül éreztem magam, amikor a Radnóti gimi hangár méretű tanáriján keresztül be kellett sétálnom egy irodába, ott leülni egy – egyébként végtelenül kedves – öltönyös úriemberrel, és hivatalos hangnemben beszélgetni vele. Egyre nehezebben viselem az efféle sallangot, amikor oktatásról van szó.

Koccintás, egészségedre, napok, óraszám, korrepetálás, mennyi az annyi, osztályfőnöki pótlék... valójában ezek mind-mind mellékes részletek. Péternek az első és legfontosabb: a stabilitás. Lehessen rám számítani, és ne mondjam azt fél év után, hogy ennyi volt. Őszinte vagyok vele. Nem biztos, hogy ezt a munkát egy életen át tudom csinálni, de kaptam egy osztályt, és őket szeretném látni leérettségizni. Amint kiiszom az utolsó kortyot, vissza is ballagunk az iskolaépületbe. Ahhoz képest, hogy szombat van, igen nagy élet van idebent, ugyanis a mai napon zajlik a takarítás, pakolás meg az osztálytermek festése. Az osztályfőnökségem első komoly és felelősségteljes döntése: ezt a sárgát, azt a sárgát vagy azt a harmadik sárgát válasszam? Gyönyörű napsárga lesz a terem, ami kifejezetten nyárias hatást kelt. Meglátjuk, hogy a gyerekek hogy fogják érezni magukat.

A tanárokon és egy-két szülőn kívül vannak gyerekek is. Amikor Lilla feltűnik a folyosó végén, megállok és csak mosolygok. Zsombor bá! Talán ő az egyetlen, aki így szólít az egész iskolában. Ő is mosolyog, sugárzik, telis-tele van élettel. Elmeséli nekem, hogy már elkezdte olvasni a könyvet, amit az évzárón kapott tőlem ajándékba. Nahát, ilyen is van? Kérdezem tőle, hogy az Algoflex elfogyott-e már, de azt mondja, van még belőle. Még csak egy órája vagyok itt, de máris hihetetlenül feltöltődtem. Jó újra látni mindenkit. Mintha el se mentünk volna nyár elején.

Egy órányi könyvpakolás után csocsózom egyet egy életrevaló kilencéves leánnyal, az egyik diákunk húgával. Hagyom, hogy nyerjen 10-8-ra, miközben minden gólnál fogom a fejem, és megdicsérem, hogy milyen ügyes. A végén hallom, ahogy elrohan a folyosó másik végére: anyu, anyu, megvertem a felnőttet! Ági nénitől egy szoros öleléssel köszönök el. Hétfőn találkozunk a tréningen.

Augusztus 28.

Háromnegyed kilenckor besétálok az iskolába, de már fordítanak is vissza, ugyanis a negyed óra múlva kezdődő tréning a Kék Iskolában lesz. Gyorsan fel is hívom az újdonsült kolleginámat, hogy merre is van az arra, mert ő csak a nagy épületben járt, ott is csak egyszer. Végül némi késéssel mindenki megérkezik, majd nagy nehezen bevonulunk az egyik hatalmas szobába. Jártam már ebben a szobában, ám akkor éppen alsós autista gyerekektől volt zajos. Most székek vannak körbe rakva, a sarokban pedig egy fehér vászon vetítéshez. Miután mindenki megérkezett, egy rövid bemutatkozó körrel kezdünk. Végigpásztázom a szememmel az egész szobát. Egy hatalmas körben itt ül az egész tanári kar. Az új kolleginával és Bojtival egy kupacba ültünk. Mi vagyunk a fiatalok. Itt ül ezen az oldalon még egy hasonlóan fiatal kollegina, Janka, aki a Kék Iskolába jött. Korábban egy Montessori iskolában dolgozott. A két hölgynek ez az első normális napja a Tüskevárban.

Bemutatkozik a két tréner, „Ari és Julika” is, akik ezeregy éve vannak a szakmában. Jóllehet ők ketten mindent láttak már, ami oktatáshoz köthető, mégis a kezdetektől érezni a levegőben valamiféle diszharmóniát kettejük és a tanári gárda között. Nemsokára világossá válik a konfliktus forrása. A Tüskevár nem egy átlagos intézmény, és akik benne dolgoznak, nem átlagos dolgokat vittek véghez 10-20 év leforgása alatt. Az első pillanatban húzzák a szájukat mindenféle közhelyes mondatra. Olykor lehengerlő humorral, iróniával, cinizmussal ütik el azokat. Egyszer-egyszer olyan mélyről jövő nevetésroham tör ki, hogy Ari és Julika is zavarba jönnek. A fordulópont akkor érkezik el, amikor az egyikünk felszólal. Kedvesen, de annál határozottabban kéri, hogy azzal foglalkozzunk, ami tényleg érdekli az itt ülő embereket, és hagyjuk abba a különféle fogalmak definícióinak felolvasását. Ennek a fele se tréfa.

Innentől kezdve belemélyedünk a mai fő témánkba: a kiégésbe. Húsba vágó, főleg azért, mert több olyan tagja van a tanári karnak, akik egy örökké valóság óta dolgoznak nálunk vagy másutt ezen a területen. Ha a pedagógusi szakma embert próbáló, akkor milyen lehet egy gyógypedagógusé? Bár egy év alatt bőven volt időm megszokni, elsőre akkor is meglepődöm azon, hogy ennyire őszinte és szókimondó minden kollégám – legalábbis azok, akik megszólalnak. Minden gond nélkül mesélik el a kiégéssel kapcsolatos élményeiket, amitől egy-egy pillanatban én is nagyot koppanok a valóság betontalaján. Az egyik leglényegesebb információ, hogy a kiégés első állomása mindig a túlzott lelkesedés. „Ide nekem a világot!” Aztán egyszer csak túl sok lesz, s onnan már egyenes út vezet lefelé.

Azon már kevésbé akadok fenn, hogy milyen magas érzelmi intelligencia és alázat van a tanárokban. Ahogy folyik a meglehetősen rapszodikus beszélgetés, néha kitekintenek a régi motorosok a fiatalokra, és vice versa. Percről percre egyre jobban érzem, hogy van egyfajta kölcsönös elismerés. A diskurzus egyik csúcspontja, amikor Péter váratlanul odafordul Bojtihoz és hozzám, majd felteszi a kérdést: „Szerintetek mi ki vagyunk égve?” Az eddigi életem egyik legmeghatározóbb pillanata ez. Egy közel húsz főből álló tanártársaságban ülök két trénerrel, és az iskola igazgatója nekem szegez egy ilyen kérdést. A szemem se rebben, inkább lelkesedem. Bojti visszafogottan mond néhány szót, ami nem is válaszolja meg egyenesen a kérdést. Utána én is magamhoz ragadom a szót.

– Ha te megengedtél magadnak egy „lófaszt”, Péter, akkor én hadd mondjam azt, hogy ez egy kurva jó kérdés. Én az eddig tanultakat alapul véve úgy gondolom, hogy rajtatok egyáltalán nem látni a klasszikus értelemben vett kiégés jeleit. Vagy ha mégis, akkor látszik, hogy tudjátok kezelni, hiszen ilyen jól tudtok róla beszélni. Inkább úgy fogalmaznék, hogy általánosan el vagytok fáradva. Ezért is jó, hogy jönnek fiatalok, hogy felfrissül a tanári kar.

Augusztus 29.

Az első nap vegyes érzelmei után nem teng túl bennem a lelkesedés, de azért nem veszítem el végleg az optimizmusomat. Úgy gondolom, hogy ezek a trénerek képesek lesznek az eddig látottak alapján újragondolni a programot. Miután mindenki megérkezik, egy gyors körben elmondjuk, hogy milyen érzésekkel érkeztünk ma reggel. Engem földöntúli nyugalom öntött el valamiért. Ari mosolyog, ahogy kimondom ezeket a szavakat. Elolvadok teljesen, amikor valaki megemlíti, hogy csoda jót beszélgetett velem idefele jövet a 21-es buszon. Janka pedig ma földig érő vörös szoknyát visel.

Kezdjünk is neki az első blokknak. Ari arra kér bennünket, hogy gondoljuk végig, miért szerettünk volna tanári pályára lépni. Nocsak! Nem gondoltam volna, hogy itt is felmerül ez a kérdés. Szeretem ezt a kérdést, és még inkább szeretem hallgatni, amikor mások mesélnek. Egy darab papírt is kapunk jegyzetelni, de minek? Gondolok egyet és elkezdek belőle tulipánt hajtogatni. Ági néninek is megtetszik az ötlet, úgyhogy követi, amit csinálok. Az övé sokkal szebb lett...

Ezúttal nem sorban megyünk, hanem miután válaszoltunk, nekünk kell választani valakit, aki folytatja. Izgalmas a játék. Úgy hiszem, külön üzenete van annak, hogy ki kit választ maga után. Az első öt perc máris megadja az alaphangot, és világossá válik: itt most a kétnapos együttlétünk legfajsúlyosabb epizódja következik. Az első beszélő azonnal teljesen megnyílik, és szinte zavarba ejtő őszinteséggel osztja meg velünk a legmélyebb érzéseit, gondolatait. Mintha egy csoportterápiába csöppentem volna. Pályaelhagyás, bizonytalanság, félelmek, gyerekkori traumák, felemelő iskolai élmények, fantasztikus pedagógiai pillanatok... hosszú a lista. A markáns karakterével minden egyes ember hozzátesz valamit a katartikus beszélgetéshez, ami már-már olyan, mintha a tűz körül ülnénk.

A sokadik ember után kezdem magam úgy érezni, mintha egy hibátlanul megírt film kellős közepén ülnék. Tökéletes arányban váltják egymást a drámai történetek és a felszabadító humor. A kerek két óra után átszellemülten pattanok fel, hogy elinduljak az étterem felé. Jólesne egy kávé. Engem már tegnap óta nem érdekel, hogy ez a tréning milyen címen fut, hogy papíron milyen témákat kellene érintenünk. Mindennél többet adott az, hogy ennyi mindent tudhattam meg ezekről az emberektől, és hogy mindez ilyen módon történhetett meg.

A nap végén még egy rögtönzött szerepjátékkal szórakoztatjuk egymást. Négy csoport van, akiknek vers, mese, ima és szappanopera műfajban kell előadni egy jelenetet a szorongás, agresszió, stressz, relaxáció és kiégés szavak felhasználásával. Zseniális produkciókat láthatunk. Természetesen mi kaptuk a szappanoperát. A mi jelenetünkben egy esküvőn vagyunk, ám egyszer csak a kidobott pasi szerepében beront Bojti részegen egy fegyverrel.

14 óra 52 perc. Visszatértünk az iskolába. Miközben ismerkedem az új kávéfőzővel, nyikorgást hallok az udvarról. Kisétálok és látom, hogy Ági néni telefonálás közben ugrál a trambulinon. Gyorsan beszaladok a mobilomért, hogy lefotózzam. Azt hiszem, ebben a fotóban minden benne van. Nem kell tovább magyaráznom, hogy miért is szeretek itt lenni.

Viszlát, Júlia

Július 6-án este 7 óra 26 perckor az angol klub szünetében megittuk a pertut Júliával. Azt mondta, többé már nem szeretne magázni. Másfél órán át vonakodtam. Nem voltam felkészülve egy ilyen jelentős pillanatra. Az ígéret szép szó, úgyhogy az ő kifejezett kérésére álljon itt a következő mondat:

„Júlia valódi neve: Oláh Jozefa.”

Az utolsó nap

Június 23.

14 óra 7 perc. Mintha egyedül lennék az egész épületben. Csak ketten bujkálnak valahol az egyik teremben, hogy a befejezzék az osztálynaplókkal kapcsolatos adminisztrációt. Én pedig ülök a tanári kellős közepén, hogy előkészítsem az ajándékokat. Év közben beharangoztam, hogy a legjobbak az évzárón jutalomban fognak részesülni. Mindig elismétlem, hogy a legjobb nem az angoltudásra vonatkozik, hiszen az összes osztály zavarba ejtően heterogén. Van, aki egy szót nem tanult korábban angolul, de van olyan is, aki folyékonyan beszél. Tehát a jutalom annak a diáknak jár, aki kitartóan, szorgalmasan dolgozott, és aktívan részt vett az órákon. Hihetetlenül fontos a pozitív visszajelzés, különösképp olyan gyerekeknek, akiknek komoly nehézségeik vannak a tanteremben. Ennek jegyében indult „a hónap tanulója” tábla is, amit jövőre mindenképp szeretnék folytatni az összes osztállyal.

Noha csak két osztály volt, ahol angolt tanítottam idén, mégis három díjazottam van. Egy hatodikos, egy hetedikes, és egy kedves vendég, Lilla a kilencedikből, aki egész évben látogatta a hetedikes órákat, és csodálatra méltó kitartással és lelkesedéssel dolgozott. A három emberből ketten egyszerűsített angol könyvet kapnak hangoskönyvvel kiegészítve. Az erdei iskolában kipuhatoltam, hogy melyik nyertes milyen témájú történetet szeret. Innentől viszonylag könnyű dolgom volt, mert olyan könyveket kellett keresnem, amiben a „halál” vagy a „gyilkosság” szó szerepel. A harmadik nyertes a hatodikos Lia, akinek egész másfajta ajándékkal készültem.

A humorod színt vitt az angolórákba, az öklöd pedig színt vitt a karomba – írom éppen angolul az egyik könyv elejébe. Ő az a hetedikesem, akinek a legújabb szokása, hogy egy-egy hatalmasat üt a karomba. Az erdei tábor után két hétig zöld voltam mindenhol. Már majdnem kész vagyok, egyetlen dolog maradt hátra: be kell csomagolnom ezt a doboz Algoflexet Lillának. Megígértem, hogy kapni fog tőlem egyet a nehéz időkre meg az erdei iskola emlékére. Szerintem azt hitte, viccelek.

Szép lassan megérkeznek a tanárok, a szülők és a gyerekek is. Az előbb még kongott az épület az ürességtől, most tele van élettel. Sorban megjelennek a diákjaim különféle ajándékokkal. Kapok bort, muffint, lekvárt és egy karkötőt a nevemmel. Ez fantasztikus! Hetek óta gondolkozom azon, hogy szeretnék megint egy jó karkötőt. Fel is veszem azonnal. Az utolsó pillanatban befut Timi, aki az otthonba tett látogatásom végén megígérte, hogy eljön az évzáróra, de csak az én kedvemért. Széles mosollyal fogadom:
– Örülök, hogy eljöttél.
– Itt van két nevelő is – néz körbe gyanakvó tekintettel.
– Akkor nem is az én kedvemért jöttél fel.
– De igen!
Úgy döntök, hogy Bojtiékkal tartok a hetedikesek bizonyítványosztására. Timi nem hajlandó bemenni, csak akkor, ha leülök mellé. A bizonyítványért viszont végképp nem akar kisétálni. A többieket mind megtapsoljuk. A rövid ceremónia után indulnunk kell a tornaterembe. Kifele menet megáll előttem Bozsik Yvette, hogy bemutatkozzon, és érdeklődjön a jövő évi angolórákról. Egy pillanatra zavarba jövök a művésznő igéző kék szemeitől.

Még sosem jártam a tornateremben. Hatalmas. Az egész Tüskevár iskola körülbelül az egyharmadát tölti meg. Elöl egy kis asztal a bizonyítványokkal, amit félkör alakban körülvesznek fehér műanyag székek. Én leghátul állok meg. Előttem egy hároméves forma kistesó játszik a szőnyegen. Nem ez élete legizgalmasabb rendezvénye. Péter rövid, de velős beszédet mond. Bár az egyéves történetem után biztosan nem nagy fordulat, de én még soha nem hallottam ilyen igazgatói beszédet. A több százfős általános iskolámban hallott izzadságszagú, banális, erőltetett irodalmi idézetekkel tűzdelt semmitmondó szöveg helyett egy mindössze néhány mondatos bevezetőt hallunk, ami úgy hat, mintha egy kedves baráti összejövetelen lennénk. Az csak hab a tortán, hogy Péter a ballagók osztályfőnöke is, így minden diákjáról van egy-egy szívhez szóló személyes gondolata. Éppen belelendül:
– Ha mindenki csak egy picit többet rak bele...
– Egy picikét? – kérdezi fennhangon a szőnyegen játszó csöppség.
Egy emberként nevet fel az egész terem.
– Igen! – válaszolja Péter, és folytatja, mintha mi sem történt volna.

A kis alapítványi iskolához méltó, csökkentett koleszterintartalmú évzáró ünnepség után rohanok a gyerekeimhez, hogy átadjam nekik a jutalmakat. Elsőként a hetedikesemhez, aki már mosolyogva várja. Miután átnyújtom a könyvet meg a díszes oklevelet, odafordulok a jobb felkarommal, hogy ide kérek egy nagyot. A körülöttünk álló szülők zavarodottan néznek egymásra. Ők ezt nem érthetik. Futok tovább. Lillának csak az édesanyja van itt, úgyhogy neki adom át az ajándékokat. „Szeretném megköszönni, hogy ilyen sokat tesz érte.” Ezekkel a szavakkal búcsúzik. És hol van Lia? Rohanok ki kétségbeesetten, nehogy elszalasszam. Nahát, pont felém jön és meg is szólít.
– Szeretnék neked adni valamit.
Átnyújtom először az oklevelet, ami már önmagában lenyűgözi. Amikor a kezébe adom az Angry Birds film DVD-jét, majdnem elsírja magát. Örömtáncot jár, aztán elfut, hogy mindenkinek megmutassa.

Szinte sokkoló a kontraszt az önfeledt autista lány és a nagymamája között. Végtelenül hálás nekem, amiért így viseltetek Lia iránt, ám mindeközben egyetlen félmosoly sem jelenik meg az arcán. Egy későbbi beszélgetésünkben elmeséli, hogy leírhatatlanul megfáradt ebben az egész autista mizériában. Elhiszem. Nehéz lehet egy olyan gyerekkel, aki csapkod, üvöltözik és olykor kezelhetetlen. De mi szeretjük őt, és ezt jól tudja. Egy év alatt látványos volt a fejlődés. Itt jó helyen van.

„Viszlát, leendő osztályfőnököm!” Ezek szerint már tudják. Nincs visszaút.

20 óra 13 perc. Júlia mosogat a tanáriban. Itt maradt, mert ő velünk fog menni a Dunához este tízkor. Hajókázni fogunk a tanárokkal meg a végzős osztállyal. Kati néni székében ülök egy klasszikus gitárral a kezemben. Júlia szintén leül az asztalhoz. Meg kell írnia a naplóját, de közben beszélgethetünk. Egyszer csak megjelenik Bojti. Azért jött, hogy egy korábban beígért ölelést megkapjon Júliától. Nem úgy él bennem, hogy az autisták különösebben szeretik az ilyesmit. De az életben valahogy semmi nem úgy van, mint a könyvekben. Meghatottan nézem végig a hosszú másodpercekig tartó szoros ölelést.

Lassan indulnunk kell. Az aulában Bojti arra kér, hogy tanítsam meg neki a Take Five akkordjait. Hirtelen ott találjuk magunkat a zongora előtt. Én játszom az alapot, Bojti pedig improvizál. Körénk gyűlnek a tanárok, és mosolyogva hallgatják a rögtönzött jazz-koncertet. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Pár perc után Anna néni beront az ajtón, hogy most már tényleg megyünk.

Mindenki szétszóródik az autós tanárok között. Minket Péter visz le a hajóhoz. Mellettem ül Bojti, az anyósülésen pedig Júlia. Arról beszélgetnek, hogy hova tovább. Én csak némán ülök hátul. Túl sok volt ez nekem mára érzelmileg. Túltelítődtem. Ahogy gurulunk lefelé a hegyről, valahogy szóba kerül a blogom.
– Te olvasod a Zsombor blogját? – kérdezi Péter meglepetten Júliától.
– Igen, de csak a róla szóló részeket – vágom rá.
Júlia elgondolkozott rajta, hogy ő is elkezdjen írni egy hasonló blogot. Úgy két szemszögből lehetne szemlélni az eseményeket. Kedves ötlet, bár az én történetem hamarosan véget ér. Már csak egyetlen kérdés maradt: mikor áruljam el Júlia valódi nevét? Néhány hónapja közölte velem, hogy szeretné, ha elmondanám, hogy hívják valójában. Péter szerint dramaturgiailag nem jó, ha a legvégére hagyom.
– Sokat beszélek? – kérdezi Júlia.
– Nem – válaszoljuk egybehangzóan.
– Nekem amúgy is szelektív a hallásom – teszi hozzá Péter.
– Érdekes, mostanában egyre többet mondják ezt nekem az emberek. Ez vajon jelent valamit?

0 óra 38 perc. Egy varázslatos hajóút után visszaérkezünk a Jászai Mari tértől nem messze lévő kikötőbe. Búcsúznak az emberek. Júlia egyenként megölel mindenkit, én pedig kapok tőle egy férfias kézfogást a megszokott „viszlát Zsombor” kíséretében. Ez már örökké így marad. Pár hónapja biztosított róla, hogy a halálos ágyamon is ezt fogja nekem mondani. Ám legyen. Amint egyszer tegezni kezd, én cserébe rögvest elárulom a valódi nevét.

Bojti nem akar még hazamenni, úgyhogy felteszi a kérdést: ki szeretne még meginni valamit? Nem tudok nemet mondani. Egy rövid – majd' egyórás – intermezzo után a Jászai Mari tér egyik parkjában találjuk magunkat. Kezdetét veszi egy hosszú és tartalmas beszélgetés. Pont olyan, mint amilyet Bojti és Zsombor szokott folytatni a hegyről lefelé jövet, vagy délután az iskola udvarán ülve. Megtárgyaljuk, hogy milyen nagyszerű kollégákkal vagyunk körülvéve, aztán jó szokásunkhoz híven leragadunk a gyerekeknél. Mesélem neki, hogy tegnap fent jártam a Cseppkőben, amit meglepetéssel fogad. Ő is elmeséli az ottani élményeit. A beszélgetést félbeszakítja egy kedves hajléktalan úriember. Bojti felpattan és a kezét nyújtja:
– Tengermély tiszteletem!
Egy kis apró kéne, meg egy cigi is, ha van. Sajnos sodorni kell, de ha meg tudja várni... Közben Bojti érdeklődik:
– Az úr melyik tájegységről érkezett?
– Szabolcsi vagyok.
– Van két tanítványunk, akik onnan jöttek.
Amíg tekeri a cigit, az egyikről rövid beszámolót is tart az úriembernek. A bácsi szemében egyszerre fellángol a testvéri, bajtársi együttérzés, s hangjában őszinte aggodalommal megkérdezi:
– De ugye jólelkű gyerek?

Az. Ahogyan az osztálytársai is mind azok. A leendő hetedik osztály. A leendő osztályom.

Adj menedéket

Június 22.

Hegyezem a fülemet, nehogy elvétsem a megállót. Életemben először járok errefelé. Amint leszállok a buszról, rögtön el is tévedek, mert ötfelé ágazik a körforgalom. Rövid bolyongás után rátalálok a megfelelő utcára és elindulok fölfelé. Fürkészem az előttem elterülő tájat, de egyelőre nem látok semmit. Hogy néz ki? Egy hatalmas épület sok emelettel? Valahogy mindig ez a kép élt a fejemben róla. Hamarosan meglátok egy teraszt, ahol üldögélnek néhányan. Egyedülálló házakat látok mindenfelé egy óriási kertben. A sarkon már látom a főépületet, ami leginkább úgy fest, mint egy méretes iskolaépület. A táblán ez áll: Cseppkő utca. Megérkeztem.

Nyúlok a táskámba a telefonért. Megígértem Timinek, hogy felhívom, amikor itt vagyok. Azt mondja, lejön értem a főbejárathoz. Addig leülök a porta előtti padra és nézelődöm egy picit. Egyelőre nem sok látnivaló van, kihalt az egész környék. Pár perc elteltével látom, hogy Timi közeledik. Meg van illetődve, de nem tudja titkolni, hogy mennyire örül. Nincs egyedül. Mellé szegődött egy sokkal fiatalabb lány, aki biztos vele lakik egy házban. Mint később megtudom, Kamillának hívják és kilenc éves. Ketten körbevezetnek, megmutatják az egész otthont a főépülettől kezdve a házakon át az óvodáig. Besétálunk az ő házukba, ahol sorban bemutat minden felnőttnek. Van, aki közönnyel fogad, mások szimplán értetlenül néznek, hogy mit keresek én itt. De hol van Irénke néni?

Timi megmutatja a saját szobáját meg a többiekét is. Gyönyörű ez a hely. Soha nem gondoltam volna, hogy egy gyermekotthon ennyire modern és élhető lehet. Továbbmegyünk, mert van még mit megnézni. Elérünk egy kerítéshez, amin nem szabad túlmenni. Ott a távolban van egy másik óriási épület, a „garzon”. Ebben laknak a felnőtt állami gondozottak. Javaslom Timinek, hogy most már keressünk egy helyet, ahol leülhetünk, mert nem csak úgy ok nélkül látogattam ma el ide. Megegyeztünk, hogy az utolsó angol dolgozatot elhozom neki, hogy jó jegyet kaphasson. Végül a főépület egyik asztalánál kötünk ki. A lányok összesúgnak, miután leülünk, de sajnos meghallom. Arról beszélnek, hogy majd egyszerre felállnak, mert akkor velem együtt felborul az asztal. Nem sikerül a mutatvány.

A papír mellé egy tollat is adok Timinek, és elkezdünk együtt dolgozni a feladatokon. Közben Kamillának előveszem a nyelviskolától kapott, magyarul tanuló diákoknak szánt munkafüzetet. Jönnek-mennek az emberek, fiatalak, idősebbek. Lelkesek és kiégettek. Nehezen fogom fel, hogy milyen is lehet itt éjt nappallá téve ezekért a gyerekekért dolgozni. Timi mindenkinek, aki csak szembejön, elmondja, hogy ki vagyok. Egyszer csak a bejáratnál felbukkan valaki, akit már egy órája nagyon várunk: Timi nevelője, Irénke néni. Egészen eddig nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet. Egy kicsit Molnár Piroskára emlékeztet. Kedves, mosolygós, amolyan tyúkanyó típus. Odajön hozzám, mélyen a szemembe néz, a kezét nyújtja. Másodpercekig nem engedi a kezemet, s mindeközben valami ilyesmit látok a szemeiben: de örülök, hogy itt vagy.

Az angol dolgozat sikeres teljesítése után visszaballagunk a házba, ahol ezúttal le is ülünk a nappaliban lévő hatalmas kanapéra. Elárulom Timinek, hogy én is letöltöttem azt az ügyességi játékot, amiben klasszikus zenei műveket kell zongorán eljátszani. Ezt a játékot még az erdei iskolából hazajövet mutatta nekem. Én hallgattam, ahogy ő játszik, aztán cseréltünk. Odaadom neki a mobilomat most is, hogy segítsen végigjátszani egy-két darabot, amivel én nem boldogulok. Hallom, ahogy egy lány, aki szintén itt van a nappaliban, az ujjával dobolja a zene ritmusát. Miután megunjuk a játékot, Timi elmeséli, hogy szombaton menni fog a krisnások által szervezett Szekérfesztiválra. Az interneten keresünk videókat arról, hogy hogyan kell majd viselnie a szárit. Én ugyanígy éreztem magam, amikor YouTube segítségével tanultam nyakkendőt kötni.

Beviharzik a szobába egy fiatalabb nevelő. Timi nem habozik:
– Ő az én angoltanárom! – kiáltja neki.
– Szia énangoltanárom – válaszolja a lány öblös hangján, s azzal a lendülettel továbbsuhan.
Nekem is tovább kell suhannom lassan. Elköszönök mindenkitől, Timit pedig megkérem, hogy kísérjen ki a bejáratig. A búcsú pillanatában hihetetlenül zavarba jön, úgyhogy rövidre fogjuk. Mintha csak egy üzletbe ugrottam volna be valamiért. Ahogy visszanézek, már nincs is ott, én pedig elindulok vissza a buszmegállóhoz.

Körülbelül egy hónappal ezelőtt volt Timi születésnapja. Küldtem neki egy képet, amin valaki egy karikát formál az ujjaival – egy olyan karikát, amibe mindig belenézek, pedig nem szabad. Megkérdeztem tőle, hogy hogy telik a nap. Hirtelen nem is tudtam mit reagálni, amikor azt mondta: „zokogok”. A régi pszichológusa megígérte neki, hogy eljön a születésnapján, és nem jött. Belém hasított az a fájdalom, amit ő is érzett. Ezt így nem lehet csinálni. Nincs olyan, hogy megígérem, s aztán nem jövök el. Így nem lehet senkit megszelídíteni.

Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet...

Az első tábor

Június 6-án reggel kigördült a vonat a Déli pályaudvarról. Kezdetét vette egy négynapos kaland, amely egyben életem egyik újabb mérföldköve: ez az első iskolai táborom, ahol tanárként voltam jelen. Ez sokáig meg sem fogalmazódott bennem, hiszen csak bepakoltam egy balatoni útra, mint minden nyáron. A Zánkán töltött négy nap után azt kell mondanom, hogy az iskolai tábor egy újabb olyan esemény, amit a tanári diploma követelményévé tennék. A legnemesebb értelemben véve intim közelségbe kerültem a gyerekekkel, és ez egy fontos lecke volt. Alkalmat adott arra, hogy fiatal pedagógusként újfent feltérképezzem magamat, a határaimat, a motivációmat.

Ez volt életem egyik legkellemesebb tábori élménye. Persze volt egy kezdeti félelmem. Azon agyaltam, hogy ha ezek a gyerekek ilyen borzalmasan viselkednek az iskolában, akkor vajon hogy fognak viselkedni egy olyan helyen, ahol nem is tudunk folyton figyelni rájuk? Nos, a válasz az, hogy mint a kisangyalok. Ritkán látom őket ilyen békésnek. Beszélgettek, játszottak, úsztak, horgásztak – bizony, mindennap hosszú órákat horgásztak, majd éjszaka megsütötték a halakat. Semmi kirívó dolog nem történt, csak amennyi bárhol máshol is. Egy-két gyerek lerészegedett, az egyik tizedikes srác pedig hosszú őrjöngés után magára hívta a rendőröket. Másokra akarta ráhívni őket, de végül ő ült a hátsó ülésen. A biztos urak végtelenül kedvesek és együttműködőek voltak, de az istennek se értették, hogy mi történik. A kollégák hosszasan beszélgettek velük, miközben a zuhanó nap fényében csillogott a parton álló rendőrautó. Végül senkit nem vittek el bilincsben.

A tábor előtt megfogadtam, hogy erről az időszakról nem fogok írni. Csak nem bírtam ki. Az egyik napon megragadtam a telefonomat, és a másnapos kilencedikesek gyomrának lendületével lejegyzeteltem mindent, ami csak történt. Egy rövidke lista formájában csokorba szedtem a legkedvesebb élményeimet. Képtelenség mind leírni őket. Például rengeteget gitároztam. Zeusz bácsi, a mester, napokon át tanított mindenfélére. Fantasztikus érzés volt összejátszani valakivel, főleg úgy, hogy két pohár és egy üveg whisky is volt előttünk. Ráakadtam egy csodálatra méltó énekesre is. Egy tizenegyedikes lányt, aki nemrég jár hozzánk, megbabonáztam a gitárral. Előtört belőle a vágy, hogy énekeljen, amiből végül az lett, hogy körülbelül négy órán keresztül gitároztunk és énekeltünk a hatalmas ebédlőben. A csodájára jártak a spontán koncertnek. A Zöld, a bíbor és a fekete című számot többször is előadtuk, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek.

Íjászkodtam is. Mindössze kettőt tudtam lőni, de abból mindkettő a céltáblába ment, az egyik pontosan a közepébe. Régen édesapámmal tanultunk íjazni. Focizni viszont világ életemben soha nem tudtam, mégis úgy döntöttem, ez alkalommal beállok az egyik csapatba. Sikerült négy gólt lőnöm, de nem ez volt a legizgalmasabb a játékban, hanem az, hogy volt egy hétéves Zsombor nevű fiú is a csapatban. A nővéreihez jött látogatóba – akik egy vicces történetből kifolyólag a fogadott húgaim lettek.

Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, ahogy beléptem a lányok szobájába, és megláttam, amint Lilla félholt állapotban fekszik az ágyában. Az előző napi felelőtlen berúgástól mozdulni sem bírt, olyan rosszul volt. Felajánlottam neki egy Algoflexet, mert már késő délután volt, és még mindig nem volt jobban. Elfogadta a felajánlást, úgyhogy visszatértem egy pirulával meg egy nagy pohár vízzel. Hoztam még egy meglepetést is: a 93-ban kiállított teljesen üres útlevelemet, amin egy ízléses (többszínű) nadrágtartóban mosolygok a kamerába. Megvártam, amíg leér a gyógyszer a vízzel, aztán átnyújtottam neki a dokumentumot. Azonnal nevetésben tört ki. Biztos vagyok benne, hogy ez is hozzásegített a fejfájás mielőbbi elmulasztásához.

Azt sem fogom soha elfelejteni, ahogy az egyik kilencedikes autista fiút mosogatni tanítottam az ebédlő konyhájában. Nem ő volt az egyetlen, aki velünk volt. Ott volt Lia is, aki két dologgal volt elfoglalva a négy nap alatt: az Angry Birdsről mesélt, illetve engedett a bottle flip őrületnek. Minden reggel meg kellett néznem, hogy hogyan dobálja a műanyag flakonját.

Lia mellém szegődött erre a négy napra. Valahogy nálam mindig megnyugvást talált. A dörgicsei gyalogtúrán is végig velem volt, és a háromórás biciklitúrán is mellettem tekert. Nehezen viselte, amikor szem elől tévesztett, és azt is, amikor éppen nem rá figyeltem. Többször meg kellett állnunk, mert nem bírta. Ilyenkor toltuk a biciklit egy szakaszon, és néztük, ahogy mindenki lehagy minket. Nem sokkal azután, hogy elstartoltunk, Lia azt mondta, hogy én vagyok a példaképe. Az ilyesmire felkapom a fejem, mert soha nem szokta nyíltan kifejezni a szimpátiáját más emberek iránt. Azt vettem észre ebben az egy évben, hogy az autisták valamiért szeretik a társaságomat. Olykor úgy érzem, az ő nyelvüket jobban beszélem, mint bárki másét.

A tanári házikóban együtt éldegéltem Tünde nénivel is, aki maga sem tudta megválaszolni, hogy mit csinál a gyerekekkel. Főként művészetterápiát. Az ő kis szigete az a kellemes művészeti szoba, ahova minden héten ceruzát lopni járok. Végtelenül gyönyörködtet, hogy mennyire különböző személyiségek vesznek körül. Az egyik pillanatban egy sajtos-tejfölös-baconös lángos mellett hallgatom Mónikát a diákokról beszélni már-már zavarba ejtő szakmai tárgyilagossággal. A következőben pedig egy spirituális emberrel beszélgetek, aki mintha érezné a gyerekeket. És aki egy körből kitalálja, hogy milyen csillagjegyben születtem. Az utolsó napon halkan pengettem a gitárt, amíg Tünde összepakolt. Egy-egy diák beszaladt néha a szobába valamiért. Amikor egy picit magunkra maradtunk, előtört belőlem:
– Szeretem ezeket a gyerekeket.
– Máshogy nem is lehet itt megmaradni. Csak ha igaz módon szereted őket. Valaki vagy képes erre, vagy nem.

Kriszta néni, bekapcsolódva a beszélgetésbe, egy érdekes dolgot említett meg a gyerekek kapcsán. Egy olyan dolgot, amit én magam is észrevettem az elmúlt napokban. Nagyon sokszor szólítanak meg minket úgy, hogy valójában nincsen mondanivalójuk. Kimondják a nevünket, és miután reagálunk, mennek tovább a dolgukra. Azt mondja, hogy ez olyasmi, amit Konrad Lorenz leírt a kacsákról. Sokszor csak azért hápognak, hogy az anyjuk visszahápogjon nekik. Attól megnyugszanak. Amikor a gyerekek a nevünket mondják, csak ennyit üzennek: én itt vagyok, te hol vagy?

A hazaút már korántsem volt olyan békés, mint eddig bármi ebben a táborban. Forróság, nehéz csomagok, fáradt tanárok és gyerekek. Hosszú sorban meneteltünk az állomásra, amikor egyszer csak meghallottam Kati néni kiáltását: „Ne itt verekedjetek! Majd a vonaton!” Ez maga a Tüskevár, két mondatban. Az állomáson a gyerekek között ácsorogtam. Előttem ült Lia a kofferén, teljesen magába zuhanva. Nézett maga elé, s egy váratlan pillanatban megszólalt egy megfáradt idős asszony hangján:
– Nincs semmi jó dolog az életben. Minek élünk egyáltalán?
Jóllehet némileg meglepődtem ezen a kijelentésen, mégsem dermedtem le, hanem szinte rögtön rávágtam, hogy azért biztos vannak jó dolgok is. Leguggoltam hozzá és megkértem, hogy gondolja végig az elmúlt négy napját. Próbáljon összeszedni néhány pozitív dolgot, ami történt vele. Egy kis rásegítéssel hamar össze is jött. Máris nem volt olyan értelmetlen az élet.

A hazaúton Timi ült mellettem. Lassan lecsukódott a szeme. Azon aggódtam, hogy a Bojtitól kapott keksz, ami a térdére volt rakva, nehogy leessen. A túloldalon az egyik hatodikosom ült. Tudom, hogy ez a meglepetések iskolája, de néha már nehéz bármit is reagálni a gyerekek őszinte megnyilvánulásaira. „Bárcsak te lennél az apám.” Zavaromban próbáltam valami kevésbé kínosat reagálni a kedves bókra, aztán csak utaztunk tovább. Hallgattam a vonat kellemes búgását, miközben Timi már elaludt mellettem. A végállomáshoz érkezve igyekeztem finoman felébreszteni, amiért később nagyon mérges volt rám. Szeretett volna még aludni.

Még hátravolt a metróút, amit Lillával és az édesanyjával töltöttem el. Egyszer már összefutottam Lillával hazafelé. Azóta tudom, hogy közel lakunk egymáshoz. Anyunak röviden meséltem a táborról, miközben Lilla egyre kellemetlenebbül érezte magát. Láttam, hogy elő akar törni belőle valami. Nehezen jött ki, de végül mégis. Részeg voltam – tette meg a bátor és őszinte vallomást mindkettőnk előtt, miközben lassan ereszkedtünk a mozgólépcsőn. Feszülten figyeltem anyu reakcióját, aki a legnagyobb nyugalomban sóhajtott egyet.

– Zsombor, mondj valamit te is! – kérlelt Lilla.

– Mit mondjak?
– Bármit, amitől kevésbé kínos.
Rendben van. Elmondtam anyunak, hogy semmi komoly nem történt, csak egy picit többet ivott a kelleténél. Nem csinált semmi balhét. Aztán humoros vonalra tereltem a beszélgetést. „Biztosan összekeverte a vizet a vodkával, hiszen teljesen egyformák.” A peronra érve hozzátettem, hogy nagyon sajnáltam volna, ha Lillát hazaküldik a táborból.

Mielőtt elbúcsúztam, anyu megköszönte a sok kedvességet és törődést. Amikor megállt a metró a Gyöngyösi utcánál, egy picit közelebb hajoltam hozzá, hogy valami titkosat mondjak neki, de tudtam jól, hogy Lilla mindent hall:
– Kérem, ne mondja el neki, de bezártam ide a szívembe.

Te jó ég, mennyi évet fogok még eltölteni veletek. Látni fogom, ahogy felnőtök. Hogy foglak útnak ereszteni titeket?

A nagy pillanat

Május 31.

1. Feri bácsit, az iskolapszichiátert meglátom a buszmegállóban. Attól tartok, nem fog megismerni, mert mi soha nem vagyunk fent egy napon. Mégis megismer és a kezét nyújtja. Ahogy bandukolunk az iskola felé, arról beszélgetünk, hogy milyenek ezek a gyerekek. Feri bácsi azt mondja, hogy nem lehet őket osztályszinten megszólítani. Mindenkit egyenként kell megszólítani. Az is nagyon fontos, hogy a gyerekeket alaposan megismerjük. Sokat kell velük beszélgetni és játszani. Elmesélem neki, hogy milyen sokat szoktam játszani velük, és hogy mennyire szeretem. Úgy érzem, hogy egy rövid játékból többet meg lehet tudni róluk, mint bármilyen beszélgetésből. Ha én is megélem a játék örömét, akkor egy nyelvet beszélek velük.

2. A hetedikes Timivel tollasozni próbálunk. A tollas állandóan fennakad a fán meg kirepül a kerítésen, úgyhogy inkább kimegyünk az iskola melletti üres placcra. Alig bírom eltalálni, inkább csak nevetséges módon hadonászom az ütővel. Timi se sokkal ügyesebb, de az mégiscsak szórakoztatóbb, hogy egy tanár ennyire béna. A kedvenc játékunk egyébként a pingpong. Múltkor egy hihetetlenül jó meccset játszottunk. Hosszasan adogattuk a labdát, felemelő érzés volt. Méltó ellenfelei voltunk egymásnak. A hosszú küzdelem döntetlent hozott, úgyhogy még vár ránk egy összecsapás.

3. A tanáriban Misi bácsi és Zeusz bácsi arról beszélgetnek, hogy jön az eső. Misi felmutat a mutatóujjával:
– Majd Zeusz intézkedik.
– Zeusz itt áll lent – válaszolja magára mutatva.

4. Kezdődik a következő óra, úgyhogy a hátsó bejáraton át elindulunk befelé. A hetedikes Peti jelentőségteljesen a szemembe néz, és a következő szavakkal kedveskedik nekem:
– Tiszta szívvel, tőlem neked: fuck you!

5. Júlia itt van egész nap. Eddig az aulában ücsörgött, úgy tanult. Most a tanárin keresztül kisétál az udvarra, és leül a trambulin melletti padra, ami előtt van egy asztal is. Egy ideig nézem az ablakon keresztül, aztán én is megragadom az egyetemi jegyzeteimet. „Nem zavar, ha leülök melléd én is tanulni?” Lehuppanok mellé. Panaszkodik, hogy itt kint se lehet rendesen tanulni, mert borzasztó zene szól, meg itt rollereznek körbe-körbe. Húsz percig némán ülünk egymás mellett. Ahogy én is belemélyedek a tananyagba, lassan elkezdenek felerősödni a környező zajok. Most már engem is idegesít, amikor elrobognak mellettünk a rollerrel. Amikor vége az órának, becsukom a füzetemet és felállok:
– Köszönöm a társaságot!
– Viszlát, Zsombor!

6. Anna néni szeretne kimenni cigizni. Megkérdezem, hogy vele mehetek-e. Kisétálunk a hátsó kapun, és leülünk a járdaszegélyre az iskolával szemben. A háttérben egy nagy kedvenc Tracy Chapman dalom feldolgozása szól hangosan, valahonnan a medence környékéről. Annával az erdei iskoláról beszélgetünk. Azt mondja, hogy minden évben van valami kisebb balhé, de messze nem olyan drámai a helyzet, mint ahogy a gyerekek lefestik. Sőt, meglepő módon sokkal normálisabban viselkednek, mint gondolnám. A rövid csevej végén megint előkerül, hogy milyen egy Tüskevárban kezdő pedagógusként dolgozni. Megint felteszem neki a kérdést: néha beszélgethetek veled?

7. Éppen a grillcsirkémet eszegetem a tanári egyik asztalánál ülve, amikor megjelenik Orsi a kék iskolából. Megáll mellettem és rám néz:
– Zsombor, van kedved jövőre heti egy órában angolozni a kis autistákkal?

Június 2.

8. Valahol félúton járok a 21-es busszal. A rádióban minden csatornán a „Taigetosz-törvényről” beszélgetnek. A Rádió 1-en korrekt módon kikérdezik mindkét oldalt. Most épp a minisztériumból hívnak fel valakit, akivel már a beszélgetés elején sikerül egy kicsit összeszólalkoznia a műsorvezetőnek. Érdemes tisztázni: tehát az értékelés alóli felmentés csak a BTM-es (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő) gyerekekre vonatkozik, a sajátos nevelési igényű gyerekekre nem. A gyógypedagógusi végzettséggel nem rendelkező tanárok pedig csak a készségtárgyakat taníthatják az enyhe értelmi fogyatékos gyerekeknek. Igen, azért az új törvényről szóló cikkek néhol ferdítettek, dramatizáltak.

Amikor előkerül a hivatalos indoklás, akkor újfent elszakad nálam a cérna. A minisztérium szerint (többek közt) azért van szükség az osztályzásra, hogy ezzel motiválják a tanulókat. Aki foglalkozott már életében tanulási nehézségekkel küszködő gyerekekkel... be se fejezem a gondolatot. A legszomorúbb, hogy ezt az elképzelést hozzáértő emberek is támogatták. Ám azt hiszem, a minisztériumi „„kolléga”” következő mondata után minden reményünkről lemondhatunk: „[a BTM-es diák] lényegében biodíszletként végigüli az órát”. Milyen ironikus, hogy épp a Tüskevárba tartok. Amint felértem, összeszámolom, hogy hány BTM-es diákom van, akik év eleje óta aktívan dolgoznak az óráimon. Már-már fizikai fájdalmat okoz az a tömény hülyeség, ami az oktatásért felelős felsőbb körökből árad.

9. Az egyik diszlexiás hatodikosom, aki Mónika néninél van fejlesztésen, megjelenik a terem ajtajában. Segítségre van szükségük, mert egy-két szót nem tudnak kiejteni. Besétálok vele az orvosiba, ahol Mónika az egyéni órákat szokta tartani. Az asztalra gyönyörűen ki vannak pakolva a kártyák az iskola helyiségeinek neveivel, alattuk pedig a bennük található tárgyak. Majdnem mindegyik jó helyen van. Segítek nekik helyrerakni a kártyákat.
– Van még három perced? – kérdezi Mónika.
Meg kéne hallgatni, ahogy sorban kiejti az összes szót. Örömmel tölt el, hogy ilyen kitartóan dolgoznak a tananyagon. Az úrfi kisebb-nagyobb nehézségekkel végigküzdi magát az összes kártyán. A végén leguggolok mellé:
– Egész évben kitartóan dolgoztál, úgyhogy mindenképp ötöst fogok neked adni.

10. Zénó minden nap oda szokott jönni hozzám, hogy megkérdezze: „You got a minute?” Persze, hogy van egy percem. Ha nem lenne egy percem bármelyik gyerekre, akkor otthagynám ezt a pályát. Kiülünk a bejárat előtti lépcsőre, majd ránézek kíváncsi tekintettel. Amikor angolul beszélgetünk, általában komoly dolgokról van szó. Most is éppen jelentőségteljes gondolatokat fogalmaz meg. When you realize how fast you lose people... Amikor rájössz, milyen gyorsan elveszíted az embereket... ezzel a mondattal kezdi a monológját. Lenyűgöző és egyben rémisztő, hogy olykor a korához képest mennyire érett megnyilvánulásai vannak. Valamit valamiért.

11. A kilencedikesek egyszer csak elkezdik mesélni, hogy ki mit ivott szilveszterkor. Megrökönyödve állok a tábla előtt: én ennyitől a detoxikálóban kötöttem volna ki. Jól szórakoznak azon, hogy egyre nagyobbra nyílik a szemem. Hát jó – mondom magamnak –, akkor én is elmesélem, hogy amikor egyszer tizenhat évesen beboroztam, hogyan támolyogtam haza egy hatalmas görögdinnyével a vállamon. A hatás nem marad el. Szakadnak a nevetéstől.

12. Gitárt hallok. Kinézek a tanári ablakán, és látom, hogy Zeusz bácsi a padon ülve nyomja a bluest. Micsoda szerencse, hogy itt van az én gitárom is! Gyorsan kihámozom a tokjából és kirohanok hozzá. Nézzük a Hey Joe-t, amit tegnap este tanultam. Az első pár hang után Zeusz már követ is. A gyerekek körénk gyűlnek. Az egyik hatodikosom le akar fotózni, mert szerinte jól nézek ki a gitárral. Hajrá!

13 óra múlt néhány perccel. Az udvaron Bojtival egyezkedünk, hogy melyik gyereket mikor adja nekem oda korrepetálásra. Mivel ma itt van, ő tartja a saját osztályának a zárórát. Annyira nem örül az angolozásnak, mert a félév vége miatt szeretne komolyabb dolgokról beszélgetni az osztályával.
– Tudod mit? Bejövök veled a zárórára. Majd az utolsó héten feljövök angolozni a gyerekekkel.

Összegyűlik mindenki a teremben. Az első pár percben itt van Misi bácsi is, mert egy rövid kérdőívet ki szeretne töltetni a gyerekekkel. Timi azzal a lendülettel dobja félre. Odahúzok egy széket mellé. „Kitöltjük együtt?” Bólogat. Figyelem, ahogy beírogatja a dolgokat. Néhol lemarad egy-egy ékezet, de mielőtt beadjuk, kijavítgatjuk mindenhol.

A mai órán Bojti szeretné, ha mindenki egyenként elmondaná, hogy szerinte miben fejlődött az elmúlt egy év során, majd a többiek is mondhatnak egymásról véleményt. A szabály: kizárólag pozitívat lehet mondani. Egy fekete labdát adogatunk egymásnak, és csak az beszélhet, akinél épp a labda van. Elsőként Améliához kerül, aki egy szót sem hajlandó mondani, úgyhogy Bojti mondja el a gondolatait róla. Miután befejezi a monológot, megkérdezi az osztályt, hogy van-e olyan, aki úgy érzi, tud pozitívat mondani Améliáról. Felemelem a kezem. Az osztály egy emberként bolydul fel: hiszen Amélia egész évben semmit nem csinált angolon, és még mobilozik is állandóan. Ugyan mi jót tudnék mondani róla? Kisétálok Bojti mellé a táblához. Megvárom, amíg mindenki elhallgat, majd Amélia szemébe nézek:
– Amikor először találkoztunk, akkor elmondtad, hogy téged egyáltalán nem érdekel az angol, mert sok évig németet tanultál. Ez engem egyáltalán nem zavart, mert örültem neki, hogy van olyan idegen nyelv, amelyik érdekel. Örültem, amikor átjártál angol helyett németórára, és annak is örültem, amikor egyszer-egyszer az én órámon is aktív voltál. Úgy gondolom, hogy egy nagyon intelligens lány vagy és könnyen tanulsz. Semmi gond nincs azzal, ha a jövőben is inkább németet tanulnál angol helyett.

Autókázunk hazafelé. Bojti mellett ülök az anyósülésen, hátul meg három galamblelkű csirkefogó csiripel, mint verebek dróton, és kakaskodnak egymással. Bojti rám néz:

– Felkészültél lelkiekben arra, hogy osztályfőnök legyél?

Május 26.

Jó érzés itt lenni a tanárok közt. Ezek az emberek olyan szeretettel fordulnak hozzám. Van egy különleges csápjuk, amivel megérzik, ha éppen el vagyok veszve. Valaki mindig előbukkan egy mosollyal, viccel, kedves szóval. Vagy egy almás szivarkával, amit vaníliásra cserélhetek vele. A mindösszesen tízperces tömény beszélgetés, amit Mónikával folytattam, az utolsó szeg volt a hosszú félév koporsóján. Hirtelen nehéz lett a fejem, nincs többé kedvem felállni erről a székről. Minden zöldfülű – vagy annak tűnő – lépésem ellenére annyiban szerencsésnek érzem magam, hogy én legalább bátran sétálok bele a tűzbe, hogy megnézzem, tényleg megéget-e. Nem félek a tűztől.

Öt órával korábban

Az ötödik-hatodik osztályban spontán rajz szakkör alakult. Többen kérték, hogy hozzak üres papírt meg színes ceruzákat. Bár ennek az égvilágon semmi köze az angolórához, a legnagyobb örömmel tettem eleget a kérésnek. Az egyik legcsodálatosabb dolog ebben az osztályban az a bizonyos ritka pillanat, amikor mindenki nyugodt, és harmóniában dolgoznak együtt. Zénó szeretné, ha kinyomtatnám a Facebook-os profilképét, hogy le tudja másolni. Lia végig angry bird-öket rajzol fejből, semmi más nem foglalkoztatja. Azokat viszont olyan pontossággal reprodukálja, mintha a rajzfilm egy-egy képkockái lennének. Lenyűgöző. Ráadásul lassan kitapétázza vele az iskolát.

Csak az osztály fele ragadott színes ceruzát. A másik fele angol feladatokat kap gyakorlásnak, és „sajnos” majdnem mindenki hajlandó azonnal nekilátni. Valami történik az osztályaimban, mert pár hónap után olyan emberek is elkezdtek dolgozni, akik korábban heves mozdulatok és obszcén kifejezések kíséretében félredobták (vagy megették) az összes feladatlapot. Az idézőjeleket egy olyan probléma indokolja, amely a ma reggeli angolórán tudatosult bennem, és ideje komolyan foglalkozni vele. Szinte lehetetlen egyedül tanítani ezekben az osztályokban. A fiatalos lendületet némi daccal megfűszerezve próbálom hónapok óta megvalósítani a hőn áhított differenciálást. Nem megy, és ennek egyszerű oka van: ezek a gyerekek egyéni figyelmet igényelnek, akkor tudnak hatékonyan dolgozni. Nem lehet csak úgy otthagyni őket egy feladattal. Állok a terem közepén, éppen hat kéz mered a magasba. Mindenki segítséget kér, és idegesek lesznek, ha nem kapják meg gyorsan. Hihetetlen dolog, hogy ennyien akarnak dolgozni, és elszomorító, hogy nem tudok ennyi felé osztódni. Szeptembertől jól esne, ha lenne asszisztensem legalább néhány órára egy héten.

Mónika egy kellemes meglepetéssel fogad a tanáriban: olvasta a közelségről, kötődésről szóló írásomat. Ő azon kevés emberek egyike, akinek a véleményére nagyon kíváncsi vagyok, és egyszerre tartok is tőle. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy ezek a gyerekek hogy működnek. Nincsenek romantikus elképzelései arról, hogy hogyan fogjuk megváltani az életüket. Tetszett neki az írás, témájában és stílusában egyaránt. Azt mondja, hogy a közelség kérdését nyitva hagyná. A női megérzésem azt súgja, hogy próbál diplomatikusan fogalmazni. Szerintem még nincs vége ennek a beszélgetésnek.

Visszatért a kilencedik osztály egyik fenegyereke hű társával együtt. Stan és Pan, már-már szinte hiányoztak. Ideje véglegesíteni az első kisfilm forgatásának időpontját, illetve a gyerekcsapaton kívül felnőttre is szükségem lesz a nagy napon. Szavazásra bocsátom a dolgot. Egyöntetűen Anna nénit vagy Kati néni szeretnék, úgyhogy minél előbb megkérdezem őket. A rövid, mindössze húszperces filmes megbeszélés után felteszem a kérdést: van kedve az osztálynak szívni egy kis friss levegőt? Az összes kéz a magasban. Síri csendben kiosonunk a hátsó udvarra. Szerzek pingpong ütőket is.

A következő negyed órában semmi mást nem szeretnék csinálni, csak figyelni. Az imádni való osztály percek alatt klikkekre bomlik. Stan és Pan pingpongütőt ragadnak, míg néhányan falevelekkel kezdik püfölni egymást. Két srác teljesen rákattant a filmezésre: behozták a kis digitális kamerájukat, és éppen kísérleteznek vele. Járkálok közöttük, odasétálok mindenkihez. Az óra utolsó perceiben négyen körém gyűlnek és rólam kérdezgetnek. Megkérdezhetem, hogy milyen egyetemre jár? Érzem, ahogy hétről hétre egyre jobban befogadnak.

Olybá tűnik, hogy mindkét osztályomban, ahol jelenleg angolt tanítok, elindultak pozitív folyamatok. Egyre ritkább a féktelen rendbontás, a szemtelenség, és nő a hajlandóság az együttműködésre – persze mindenki részéről másképp. A hetedik osztályban kialakulni látszik egy új dolog, ami hosszú távon növelheti a tanulás hatékonyságát. Van három-négy ember, akik néha elkéredzkednek, hogy egy szomszédos üres teremben kis csoportban dolgozzanak. Ezzel egyfelől tehermentesítik az olykor ingerekkel túltelített osztálytermet. Másfelől pedig elkezdhetünk építeni egy bizalmi kapcsolatot, miszerint én vállalom az ő távollétüket annak reményében, hogy tényleg a feladataikkal foglalkoznak majd. Egy éve ismertük meg egymást, és ez idő alatt eljutottunk a feladatlapok eldobálásától addig, hogy a számomra legreménytelenebbnek tűnő tanulók maradéktalanul kitöltött feladatlapokat hoznak vissza.

Az utolsó angolórán ismét – az aktuális tananyaghoz alakított – torpedót játszunk. Két hármas csapat próbálja elsüllyeszteni egymás hajóit angol kérdésekkel. Ez az egyik legfantasztikusabb játék, amit valaha behoztam ide. Folyamatosan angolul beszélnek, és olyanok is megszólalnak, akiknek komoly gondjai vannak még a kiejtéssel. Az óra vége felé megérkezik Ági néni is, akit korábban invitáltam. Besegít ő is az egyik csapatnak. Hamarosan szétesni látszik a móka, ugyanis csalással gyanúsítják egymást. Lassan elsüllyed a hajó, de egy utolsó mély lélegzettel még lezárjuk a játékot.

Ma mindenki gyönyörűen dolgozott, úgyhogy nem tartok korrepetálást a hatodik órában. Helyette úgy döntök, hogy egy picit leülök a zongorához. Ahogy játszogatok, arra leszek figyelmes, hogy egyre többen gyűlnek körém, többnyire a zárórát ellógó hatodikosok és hetedikesek. Timi mutat egy számot a mobilján, amit megtanulhatnék, Zénó pedig megint arra kér, hogy a Take Five-ot játsszam. Mintha üldögélnénk a tábortűz körül. Az egyikük leül a zongora elé, és játszik néhány hangot. Olyan ismerősen cseng... de hisz ez a Big Ben dallama! Meg is dicsérem érte, és kérdezem, hogy hol tanulta. Nem válaszol. Kiülünk mindnyájan a bejárat előtti lépcsőre. Mindig is tudtam, hogy azért érdemes bemenni a tanterembe, hogy utána kijöhessünk onnan. Az igazán jó beszélgetések mindig idekint folynak, de odabent alapozzuk meg őket. Egymás szavába vágnak, viccelődnek, kóstolgatnak, fotóznak. Timi sokadjára is karikát formáz a hüvelyk- és a mutatóujjából. Csak azért se nézek bele!

A Tüskeváras lét a hullámokról szól. Egyszer fent, egyszer lent. A nap méltó zárásaképp Mónikával belemélyedünk a közelségről szóló nehéz témába egy kisebb incidens kapcsán. Visszanyal a fagyi. Ezzel a mondattal kezdi a beszélgetést. Szerinte bizonyos embereket túl közel engedtem magamhoz, és ennek meg kell innom a levét. Mónikát tartom az egyik legjobb mentornak ebben az iskolában. Mindig kifejezi az egyet nem értését, ám közben soha nem sugallja, hogy valamit nagyon elrontottam. Világossá teszi, hogy ez egy tanulási folyamat. Óva int attól, hogy túlságosan sok energiát fektessek egy-egy diákba, akinek szemlátomást nagy szüksége van erre az energiára. „Önmagában az is óriási dolog, hogy itt vagyunk minden nap.” A gyerekeknek van egy hatodik érzékük, amivel megérzik, ha valakiből lehet töltekezni. A legnagyobb örömmel fognak visszaélni a helyzettel, és egyáltalán nem tudatosan. Nem kell őket megmenteni. Rögtön kiegyenlíti a mérleget, mert hozzáteszi, hogy amit csinálok, a legkevésbé sem káros. Pozitív folyamatokat indít el a gyerekekben, csak arra kell vigyáznom, hogy nekem ne legyen sok. A rövid, de velős diskurzus végén azt az egyet elismeri, hogy az iskolának szüksége van az általam gyakorolt fiatalos viselkedésre. Az idősebb kollégák már nem fognak olyan módon időt tölteni a gyerekekkel, mint én. Ők másképp törődnek velük.

A tömény beszélgetés súlya lassan rám nehezedik. Egy kicsit sok ez most nekem. Amikor ki vagyok merülve, nehéz elbírnom azokat a gondolatokat, amelyek szembemennek a világommal. Már jól ismerem a szituációt: most hagyni kell forrni, néhány nap múlva majd elcsendesedik bennem. Négy perccel elmúlt két óra. Nem szeretném megváratni Júliát, aki csak azért jött ma fel, hogy angolozzunk.

Megelőzött. Itt áll a tanári ajtajában.