Adj menedéket

Június 22.

Hegyezem a fülemet, nehogy elvétsem a megállót. Életemben először járok errefelé. Amint leszállok a buszról, rögtön el is tévedek, mert ötfelé ágazik a körforgalom. Rövid bolyongás után rátalálok a megfelelő utcára és elindulok fölfelé. Fürkészem az előttem elterülő tájat, de egyelőre nem látok semmit. Hogy néz ki? Egy hatalmas épület sok emelettel? Valahogy mindig ez a kép élt a fejemben róla. Hamarosan meglátok egy teraszt, ahol üldögélnek néhányan. Egyedülálló házakat látok mindenfelé egy óriási kertben. A sarkon már látom a főépületet, ami leginkább úgy fest, mint egy méretes iskolaépület. A táblán ez áll: Cseppkő utca. Megérkeztem.

Nyúlok a táskámba a telefonért. Megígértem Timinek, hogy felhívom, amikor itt vagyok. Azt mondja, lejön értem a főbejárathoz. Addig leülök a porta előtti padra és nézelődöm egy picit. Egyelőre nem sok látnivaló van, kihalt az egész környék. Pár perc elteltével látom, hogy Timi közeledik. Meg van illetődve, de nem tudja titkolni, hogy mennyire örül. Nincs egyedül. Mellé szegődött egy sokkal fiatalabb lány, aki biztos vele lakik egy házban. Mint később megtudom, Kamillának hívják és kilenc éves. Ketten körbevezetnek, megmutatják az egész otthont a főépülettől kezdve a házakon át az óvodáig. Besétálunk az ő házukba, ahol sorban bemutat minden felnőttnek. Van, aki közönnyel fogad, mások szimplán értetlenül néznek, hogy mit keresek én itt. De hol van Irénke néni?

Timi megmutatja a saját szobáját meg a többiekét is. Gyönyörű ez a hely. Soha nem gondoltam volna, hogy egy gyermekotthon ennyire modern és élhető lehet. Továbbmegyünk, mert van még mit megnézni. Elérünk egy kerítéshez, amin nem szabad túlmenni. Ott a távolban van egy másik óriási épület, a „garzon”. Ebben laknak a felnőtt állami gondozottak. Javaslom Timinek, hogy most már keressünk egy helyet, ahol leülhetünk, mert nem csak úgy ok nélkül látogattam ma el ide. Megegyeztünk, hogy az utolsó angol dolgozatot elhozom neki, hogy jó jegyet kaphasson. Végül a főépület egyik asztalánál kötünk ki. A lányok összesúgnak, miután leülünk, de sajnos meghallom. Arról beszélnek, hogy majd egyszerre felállnak, mert akkor velem együtt felborul az asztal. Nem sikerül a mutatvány.

A papír mellé egy tollat is adok Timinek, és elkezdünk együtt dolgozni a feladatokon. Közben Kamillának előveszem a nyelviskolától kapott, magyarul tanuló diákoknak szánt munkafüzetet. Jönnek-mennek az emberek, fiatalak, idősebbek. Lelkesek és kiégettek. Nehezen fogom fel, hogy milyen is lehet itt éjt nappallá téve ezekért a gyerekekért dolgozni. Timi mindenkinek, aki csak szembejön, elmondja, hogy ki vagyok. Egyszer csak a bejáratnál felbukkan valaki, akit már egy órája nagyon várunk: Timi nevelője, Irénke néni. Egészen eddig nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet. Egy kicsit Molnár Piroskára emlékeztet. Kedves, mosolygós, amolyan tyúkanyó típus. Odajön hozzám, mélyen a szemembe néz, a kezét nyújtja. Másodpercekig nem engedi a kezemet, s mindeközben valami ilyesmit látok a szemeiben: de örülök, hogy itt vagy.

Az angol dolgozat sikeres teljesítése után visszaballagunk a házba, ahol ezúttal le is ülünk a nappaliban lévő hatalmas kanapéra. Elárulom Timinek, hogy én is letöltöttem azt az ügyességi játékot, amiben klasszikus zenei műveket kell zongorán eljátszani. Ezt a játékot még az erdei iskolából hazajövet mutatta nekem. Én hallgattam, ahogy ő játszik, aztán cseréltünk. Odaadom neki a mobilomat most is, hogy segítsen végigjátszani egy-két darabot, amivel én nem boldogulok. Hallom, ahogy egy lány, aki szintén itt van a nappaliban, az ujjával dobolja a zene ritmusát. Miután megunjuk a játékot, Timi elmeséli, hogy szombaton menni fog a krisnások által szervezett Szekérfesztiválra. Az interneten keresünk videókat arról, hogy hogyan kell majd viselnie a szárit. Én ugyanígy éreztem magam, amikor YouTube segítségével tanultam nyakkendőt kötni.

Beviharzik a szobába egy fiatalabb nevelő. Timi nem habozik:
– Ő az én angoltanárom! – kiáltja neki.
– Szia énangoltanárom – válaszolja a lány öblös hangján, s azzal a lendülettel továbbsuhan.
Nekem is tovább kell suhannom lassan. Elköszönök mindenkitől, Timit pedig megkérem, hogy kísérjen ki a bejáratig. A búcsú pillanatában hihetetlenül zavarba jön, úgyhogy rövidre fogjuk. Mintha csak egy üzletbe ugrottam volna be valamiért. Ahogy visszanézek, már nincs is ott, én pedig elindulok vissza a buszmegállóhoz.

Körülbelül egy hónappal ezelőtt volt Timi születésnapja. Küldtem neki egy képet, amin valaki egy karikát formál az ujjaival – egy olyan karikát, amibe mindig belenézek, pedig nem szabad. Megkérdeztem tőle, hogy hogy telik a nap. Hirtelen nem is tudtam mit reagálni, amikor azt mondta: „zokogok”. A régi pszichológusa megígérte neki, hogy eljön a születésnapján, és nem jött. Belém hasított az a fájdalom, amit ő is érzett. Ezt így nem lehet csinálni. Nincs olyan, hogy megígérem, s aztán nem jövök el. Így nem lehet senkit megszelídíteni.

Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet...

Az első tábor

Június 6-án reggel kigördült a vonat a Déli pályaudvarról. Kezdetét vette egy négynapos kaland, amely egyben életem egyik újabb mérföldköve: ez az első iskolai táborom, ahol tanárként voltam jelen. Ez sokáig meg sem fogalmazódott bennem, hiszen csak bepakoltam egy balatoni útra, mint minden nyáron. A Zánkán töltött négy nap után azt kell mondanom, hogy az iskolai tábor egy újabb olyan esemény, amit a tanári diploma követelményévé tennék. A legnemesebb értelemben véve intim közelségbe kerültem a gyerekekkel, és ez egy fontos lecke volt. Alkalmat adott arra, hogy fiatal pedagógusként újfent feltérképezzem magamat, a határaimat, a motivációmat.

Ez volt életem egyik legkellemesebb tábori élménye. Persze volt egy kezdeti félelmem. Azon agyaltam, hogy ha ezek a gyerekek ilyen borzalmasan viselkednek az iskolában, akkor vajon hogy fognak viselkedni egy olyan helyen, ahol nem is tudunk folyton figyelni rájuk? Nos, a válasz az, hogy mint a kisangyalok. Ritkán látom őket ilyen békésnek. Beszélgettek, játszottak, úsztak, horgásztak – bizony, mindennap hosszú órákat horgásztak, majd éjszaka megsütötték a halakat. Semmi kirívó dolog nem történt, csak amennyi bárhol máshol is. Egy-két gyerek lerészegedett, az egyik tizedikes srác pedig hosszú őrjöngés után magára hívta a rendőröket. Másokra akarta ráhívni őket, de végül ő ült a hátsó ülésen. A biztos urak végtelenül kedvesek és együttműködőek voltak, de az istennek se értették, hogy mi történik. A kollégák hosszasan beszélgettek velük, miközben a zuhanó nap fényében csillogott a parton álló rendőrautó. Végül senkit nem vittek el bilincsben.

A tábor előtt megfogadtam, hogy erről az időszakról nem fogok írni. Csak nem bírtam ki. Az egyik napon megragadtam a telefonomat, és a másnapos kilencedikesek gyomrának lendületével lejegyzeteltem mindent, ami csak történt. Egy rövidke lista formájában csokorba szedtem a legkedvesebb élményeimet. Képtelenség mind leírni őket. Például rengeteget gitároztam. Zeusz bácsi, a mester, napokon át tanított mindenfélére. Fantasztikus érzés volt összejátszani valakivel, főleg úgy, hogy két pohár és egy üveg whisky is volt előttünk. Ráakadtam egy csodálatra méltó énekesre is. Egy tizenegyedikes lányt, aki nemrég jár hozzánk, megbabonáztam a gitárral. Előtört belőle a vágy, hogy énekeljen, amiből végül az lett, hogy körülbelül négy órán keresztül gitároztunk és énekeltünk a hatalmas ebédlőben. A csodájára jártak a spontán koncertnek. A Zöld, a bíbor és a fekete című számot többször is előadtuk, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek.

Íjászkodtam is. Mindössze kettőt tudtam lőni, de abból mindkettő a céltáblába ment, az egyik pontosan a közepébe. Régen édesapámmal tanultunk íjazni. Focizni viszont világ életemben soha nem tudtam, mégis úgy döntöttem, ez alkalommal beállok az egyik csapatba. Sikerült négy gólt lőnöm, de nem ez volt a legizgalmasabb a játékban, hanem az, hogy volt egy hétéves Zsombor nevű fiú is a csapatban. A nővéreihez jött látogatóba – akik egy vicces történetből kifolyólag a fogadott húgaim lettek.

Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, ahogy beléptem a lányok szobájába, és megláttam, amint Lilla félholt állapotban fekszik az ágyában. Az előző napi felelőtlen berúgástól mozdulni sem bírt, olyan rosszul volt. Felajánlottam neki egy Algoflexet, mert már késő délután volt, és még mindig nem volt jobban. Elfogadta a felajánlást, úgyhogy visszatértem egy pirulával meg egy nagy pohár vízzel. Hoztam még egy meglepetést is: a 93-ban kiállított teljesen üres útlevelemet, amin egy ízléses (többszínű) nadrágtartóban mosolygok a kamerába. Megvártam, amíg leér a gyógyszer a vízzel, aztán átnyújtottam neki a dokumentumot. Azonnal nevetésben tört ki. Biztos vagyok benne, hogy ez is hozzásegített a fejfájás mielőbbi elmulasztásához.

Azt sem fogom soha elfelejteni, ahogy az egyik kilencedikes autista fiút mosogatni tanítottam az ebédlő konyhájában. Nem ő volt az egyetlen, aki velünk volt. Ott volt Lia is, aki két dologgal volt elfoglalva a négy nap alatt: az Angry Birdsről mesélt, illetve engedett a bottle flip őrületnek. Minden reggel meg kellett néznem, hogy hogyan dobálja a műanyag flakonját.

Lia mellém szegődött erre a négy napra. Valahogy nálam mindig megnyugvást talált. A dörgicsei gyalogtúrán is végig velem volt, és a háromórás biciklitúrán is mellettem tekert. Nehezen viselte, amikor szem elől tévesztett, és azt is, amikor éppen nem rá figyeltem. Többször meg kellett állnunk, mert nem bírta. Ilyenkor toltuk a biciklit egy szakaszon, és néztük, ahogy mindenki lehagy minket. Nem sokkal azután, hogy elstartoltunk, Lia azt mondta, hogy én vagyok a példaképe. Az ilyesmire felkapom a fejem, mert soha nem szokta nyíltan kifejezni a szimpátiáját más emberek iránt. Azt vettem észre ebben az egy évben, hogy az autisták valamiért szeretik a társaságomat. Olykor úgy érzem, az ő nyelvüket jobban beszélem, mint bárki másét.

A tanári házikóban együtt éldegéltem Tünde nénivel is, aki maga sem tudta megválaszolni, hogy mit csinál a gyerekekkel. Főként művészetterápiát. Az ő kis szigete az a kellemes művészeti szoba, ahova minden héten ceruzát lopni járok. Végtelenül gyönyörködtet, hogy mennyire különböző személyiségek vesznek körül. Az egyik pillanatban egy sajtos-tejfölös-baconös lángos mellett hallgatom Mónikát a diákokról beszélni már-már zavarba ejtő szakmai tárgyilagossággal. A következőben pedig egy spirituális emberrel beszélgetek, aki mintha érezné a gyerekeket. És aki egy körből kitalálja, hogy milyen csillagjegyben születtem. Az utolsó napon halkan pengettem a gitárt, amíg Tünde összepakolt. Egy-egy diák beszaladt néha a szobába valamiért. Amikor egy picit magunkra maradtunk, előtört belőlem:
– Szeretem ezeket a gyerekeket.
– Máshogy nem is lehet itt megmaradni. Csak ha igaz módon szereted őket. Valaki vagy képes erre, vagy nem.

Kriszta néni, bekapcsolódva a beszélgetésbe, egy érdekes dolgot említett meg a gyerekek kapcsán. Egy olyan dolgot, amit én magam is észrevettem az elmúlt napokban. Nagyon sokszor szólítanak meg minket úgy, hogy valójában nincsen mondanivalójuk. Kimondják a nevünket, és miután reagálunk, mennek tovább a dolgukra. Azt mondja, hogy ez olyasmi, amit Konrad Lorenz leírt a kacsákról. Sokszor csak azért hápognak, hogy az anyjuk visszahápogjon nekik. Attól megnyugszanak. Amikor a gyerekek a nevünket mondják, csak ennyit üzennek: én itt vagyok, te hol vagy?

A hazaút már korántsem volt olyan békés, mint eddig bármi ebben a táborban. Forróság, nehéz csomagok, fáradt tanárok és gyerekek. Hosszú sorban meneteltünk az állomásra, amikor egyszer csak meghallottam Kati néni kiáltását: „Ne itt verekedjetek! Majd a vonaton!” Ez maga a Tüskevár, két mondatban. Az állomáson a gyerekek között ácsorogtam. Előttem ült Lia a kofferén, teljesen magába zuhanva. Nézett maga elé, s egy váratlan pillanatban megszólalt egy megfáradt idős asszony hangján:
– Nincs semmi jó dolog az életben. Minek élünk egyáltalán?
Jóllehet némileg meglepődtem ezen a kijelentésen, mégsem dermedtem le, hanem szinte rögtön rávágtam, hogy azért biztos vannak jó dolgok is. Leguggoltam hozzá és megkértem, hogy gondolja végig az elmúlt négy napját. Próbáljon összeszedni néhány pozitív dolgot, ami történt vele. Egy kis rásegítéssel hamar össze is jött. Máris nem volt olyan értelmetlen az élet.

A hazaúton Timi ült mellettem. Lassan lecsukódott a szeme. Azon aggódtam, hogy a Bojtitól kapott keksz, ami a térdére volt rakva, nehogy leessen. A túloldalon az egyik hatodikosom ült. Tudom, hogy ez a meglepetések iskolája, de néha már nehéz bármit is reagálni a gyerekek őszinte megnyilvánulásaira. „Bárcsak te lennél az apám.” Zavaromban próbáltam valami kevésbé kínosat reagálni a kedves bókra, aztán csak utaztunk tovább. Hallgattam a vonat kellemes búgását, miközben Timi már elaludt mellettem. A végállomáshoz érkezve igyekeztem finoman felébreszteni, amiért később nagyon mérges volt rám. Szeretett volna még aludni.

Még hátravolt a metróút, amit Lillával és az édesanyjával töltöttem el. Egyszer már összefutottam Lillával hazafelé. Azóta tudom, hogy közel lakunk egymáshoz. Anyunak röviden meséltem a táborról, miközben Lilla egyre kellemetlenebbül érezte magát. Láttam, hogy elő akar törni belőle valami. Nehezen jött ki, de végül mégis. Részeg voltam – tette meg a bátor és őszinte vallomást mindkettőnk előtt, miközben lassan ereszkedtünk a mozgólépcsőn. Feszülten figyeltem anyu reakcióját, aki a legnagyobb nyugalomban sóhajtott egyet.

– Zsombor, mondj valamit te is! – kérlelt Lilla.

– Mit mondjak?
– Bármit, amitől kevésbé kínos.
Rendben van. Elmondtam anyunak, hogy semmi komoly nem történt, csak egy picit többet ivott a kelleténél. Nem csinált semmi balhét. Aztán humoros vonalra tereltem a beszélgetést. „Biztosan összekeverte a vizet a vodkával, hiszen teljesen egyformák.” A peronra érve hozzátettem, hogy nagyon sajnáltam volna, ha Lillát hazaküldik a táborból.

Mielőtt elbúcsúztam, anyu megköszönte a sok kedvességet és törődést. Amikor megállt a metró a Gyöngyösi utcánál, egy picit közelebb hajoltam hozzá, hogy valami titkosat mondjak neki, de tudtam jól, hogy Lilla mindent hall:
– Kérem, ne mondja el neki, de bezártam ide a szívembe.

Te jó ég, mennyi évet fogok még eltölteni veletek. Látni fogom, ahogy felnőtök. Hogy foglak útnak ereszteni titeket?

A nagy pillanat

Május 31.

1. Feri bácsit, az iskolapszichiátert meglátom a buszmegállóban. Attól tartok, nem fog megismerni, mert mi soha nem vagyunk fent egy napon. Mégis megismer és a kezét nyújtja. Ahogy bandukolunk az iskola felé, arról beszélgetünk, hogy milyenek ezek a gyerekek. Feri bácsi azt mondja, hogy nem lehet őket osztályszinten megszólítani. Mindenkit egyenként kell megszólítani. Az is nagyon fontos, hogy a gyerekeket alaposan megismerjük. Sokat kell velük beszélgetni és játszani. Elmesélem neki, hogy milyen sokat szoktam játszani velük, és hogy mennyire szeretem. Úgy érzem, hogy egy rövid játékból többet meg lehet tudni róluk, mint bármilyen beszélgetésből. Ha én is megélem a játék örömét, akkor egy nyelvet beszélek velük.

2. A hetedikes Timivel tollasozni próbálunk. A tollas állandóan fennakad a fán meg kirepül a kerítésen, úgyhogy inkább kimegyünk az iskola melletti üres placcra. Alig bírom eltalálni, inkább csak nevetséges módon hadonászom az ütővel. Timi se sokkal ügyesebb, de az mégiscsak szórakoztatóbb, hogy egy tanár ennyire béna. A kedvenc játékunk egyébként a pingpong. Múltkor egy hihetetlenül jó meccset játszottunk. Hosszasan adogattuk a labdát, felemelő érzés volt. Méltó ellenfelei voltunk egymásnak. A hosszú küzdelem döntetlent hozott, úgyhogy még vár ránk egy összecsapás.

3. A tanáriban Misi bácsi és Zeusz bácsi arról beszélgetnek, hogy jön az eső. Misi felmutat a mutatóujjával:
– Majd Zeusz intézkedik.
– Zeusz itt áll lent – válaszolja magára mutatva.

4. Kezdődik a következő óra, úgyhogy a hátsó bejáraton át elindulunk befelé. A hetedikes Peti jelentőségteljesen a szemembe néz, és a következő szavakkal kedveskedik nekem:
– Tiszta szívvel, tőlem neked: fuck you!

5. Júlia itt van egész nap. Eddig az aulában ücsörgött, úgy tanult. Most a tanárin keresztül kisétál az udvarra, és leül a trambulin melletti padra, ami előtt van egy asztal is. Egy ideig nézem az ablakon keresztül, aztán én is megragadom az egyetemi jegyzeteimet. „Nem zavar, ha leülök melléd én is tanulni?” Lehuppanok mellé. Panaszkodik, hogy itt kint se lehet rendesen tanulni, mert borzasztó zene szól, meg itt rollereznek körbe-körbe. Húsz percig némán ülünk egymás mellett. Ahogy én is belemélyedek a tananyagba, lassan elkezdenek felerősödni a környező zajok. Most már engem is idegesít, amikor elrobognak mellettünk a rollerrel. Amikor vége az órának, becsukom a füzetemet és felállok:
– Köszönöm a társaságot!
– Viszlát, Zsombor!

6. Anna néni szeretne kimenni cigizni. Megkérdezem, hogy vele mehetek-e. Kisétálunk a hátsó kapun, és leülünk a járdaszegélyre az iskolával szemben. A háttérben egy nagy kedvenc Tracy Chapman dalom feldolgozása szól hangosan, valahonnan a medence környékéről. Annával az erdei iskoláról beszélgetünk. Azt mondja, hogy minden évben van valami kisebb balhé, de messze nem olyan drámai a helyzet, mint ahogy a gyerekek lefestik. Sőt, meglepő módon sokkal normálisabban viselkednek, mint gondolnám. A rövid csevej végén megint előkerül, hogy milyen egy Tüskevárban kezdő pedagógusként dolgozni. Megint felteszem neki a kérdést: néha beszélgethetek veled?

7. Éppen a grillcsirkémet eszegetem a tanári egyik asztalánál ülve, amikor megjelenik Orsi a kék iskolából. Megáll mellettem és rám néz:
– Zsombor, van kedved jövőre heti egy órában angolozni a kis autistákkal?

Június 2.

8. Valahol félúton járok a 21-es busszal. A rádióban minden csatornán a „Taigetosz-törvényről” beszélgetnek. A Rádió 1-en korrekt módon kikérdezik mindkét oldalt. Most épp a minisztériumból hívnak fel valakit, akivel már a beszélgetés elején sikerül egy kicsit összeszólalkoznia a műsorvezetőnek. Érdemes tisztázni: tehát az értékelés alóli felmentés csak a BTM-es (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő) gyerekekre vonatkozik, a sajátos nevelési igényű gyerekekre nem. A gyógypedagógusi végzettséggel nem rendelkező tanárok pedig csak a készségtárgyakat taníthatják az enyhe értelmi fogyatékos gyerekeknek. Igen, azért az új törvényről szóló cikkek néhol ferdítettek, dramatizáltak.

Amikor előkerül a hivatalos indoklás, akkor újfent elszakad nálam a cérna. A minisztérium szerint (többek közt) azért van szükség az osztályzásra, hogy ezzel motiválják a tanulókat. Aki foglalkozott már életében tanulási nehézségekkel küszködő gyerekekkel... be se fejezem a gondolatot. A legszomorúbb, hogy ezt az elképzelést hozzáértő emberek is támogatták. Ám azt hiszem, a minisztériumi „„kolléga”” következő mondata után minden reményünkről lemondhatunk: „[a BTM-es diák] lényegében biodíszletként végigüli az órát”. Milyen ironikus, hogy épp a Tüskevárba tartok. Amint felértem, összeszámolom, hogy hány BTM-es diákom van, akik év eleje óta aktívan dolgoznak az óráimon. Már-már fizikai fájdalmat okoz az a tömény hülyeség, ami az oktatásért felelős felsőbb körökből árad.

9. Az egyik diszlexiás hatodikosom, aki Mónika néninél van fejlesztésen, megjelenik a terem ajtajában. Segítségre van szükségük, mert egy-két szót nem tudnak kiejteni. Besétálok vele az orvosiba, ahol Mónika az egyéni órákat szokta tartani. Az asztalra gyönyörűen ki vannak pakolva a kártyák az iskola helyiségeinek neveivel, alattuk pedig a bennük található tárgyak. Majdnem mindegyik jó helyen van. Segítek nekik helyrerakni a kártyákat.
– Van még három perced? – kérdezi Mónika.
Meg kéne hallgatni, ahogy sorban kiejti az összes szót. Örömmel tölt el, hogy ilyen kitartóan dolgoznak a tananyagon. Az úrfi kisebb-nagyobb nehézségekkel végigküzdi magát az összes kártyán. A végén leguggolok mellé:
– Egész évben kitartóan dolgoztál, úgyhogy mindenképp ötöst fogok neked adni.

10. Zénó minden nap oda szokott jönni hozzám, hogy megkérdezze: „You got a minute?” Persze, hogy van egy percem. Ha nem lenne egy percem bármelyik gyerekre, akkor otthagynám ezt a pályát. Kiülünk a bejárat előtti lépcsőre, majd ránézek kíváncsi tekintettel. Amikor angolul beszélgetünk, általában komoly dolgokról van szó. Most is éppen jelentőségteljes gondolatokat fogalmaz meg. When you realize how fast you lose people... Amikor rájössz, milyen gyorsan elveszíted az embereket... ezzel a mondattal kezdi a monológját. Lenyűgöző és egyben rémisztő, hogy olykor a korához képest mennyire érett megnyilvánulásai vannak. Valamit valamiért.

11. A kilencedikesek egyszer csak elkezdik mesélni, hogy ki mit ivott szilveszterkor. Megrökönyödve állok a tábla előtt: én ennyitől a detoxikálóban kötöttem volna ki. Jól szórakoznak azon, hogy egyre nagyobbra nyílik a szemem. Hát jó – mondom magamnak –, akkor én is elmesélem, hogy amikor egyszer tizenhat évesen beboroztam, hogyan támolyogtam haza egy hatalmas görögdinnyével a vállamon. A hatás nem marad el. Szakadnak a nevetéstől.

12. Gitárt hallok. Kinézek a tanári ablakán, és látom, hogy Zeusz bácsi a padon ülve nyomja a bluest. Micsoda szerencse, hogy itt van az én gitárom is! Gyorsan kihámozom a tokjából és kirohanok hozzá. Nézzük a Hey Joe-t, amit tegnap este tanultam. Az első pár hang után Zeusz már követ is. A gyerekek körénk gyűlnek. Az egyik hatodikosom le akar fotózni, mert szerinte jól nézek ki a gitárral. Hajrá!

13 óra múlt néhány perccel. Az udvaron Bojtival egyezkedünk, hogy melyik gyereket mikor adja nekem oda korrepetálásra. Mivel ma itt van, ő tartja a saját osztályának a zárórát. Annyira nem örül az angolozásnak, mert a félév vége miatt szeretne komolyabb dolgokról beszélgetni az osztályával.
– Tudod mit? Bejövök veled a zárórára. Majd az utolsó héten feljövök angolozni a gyerekekkel.

Összegyűlik mindenki a teremben. Az első pár percben itt van Misi bácsi is, mert egy rövid kérdőívet ki szeretne töltetni a gyerekekkel. Timi azzal a lendülettel dobja félre. Odahúzok egy széket mellé. „Kitöltjük együtt?” Bólogat. Figyelem, ahogy beírogatja a dolgokat. Néhol lemarad egy-egy ékezet, de mielőtt beadjuk, kijavítgatjuk mindenhol.

A mai órán Bojti szeretné, ha mindenki egyenként elmondaná, hogy szerinte miben fejlődött az elmúlt egy év során, majd a többiek is mondhatnak egymásról véleményt. A szabály: kizárólag pozitívat lehet mondani. Egy fekete labdát adogatunk egymásnak, és csak az beszélhet, akinél épp a labda van. Elsőként Améliához kerül, aki egy szót sem hajlandó mondani, úgyhogy Bojti mondja el a gondolatait róla. Miután befejezi a monológot, megkérdezi az osztályt, hogy van-e olyan, aki úgy érzi, tud pozitívat mondani Améliáról. Felemelem a kezem. Az osztály egy emberként bolydul fel: hiszen Amélia egész évben semmit nem csinált angolon, és még mobilozik is állandóan. Ugyan mi jót tudnék mondani róla? Kisétálok Bojti mellé a táblához. Megvárom, amíg mindenki elhallgat, majd Amélia szemébe nézek:
– Amikor először találkoztunk, akkor elmondtad, hogy téged egyáltalán nem érdekel az angol, mert sok évig németet tanultál. Ez engem egyáltalán nem zavart, mert örültem neki, hogy van olyan idegen nyelv, amelyik érdekel. Örültem, amikor átjártál angol helyett németórára, és annak is örültem, amikor egyszer-egyszer az én órámon is aktív voltál. Úgy gondolom, hogy egy nagyon intelligens lány vagy és könnyen tanulsz. Semmi gond nincs azzal, ha a jövőben is inkább németet tanulnál angol helyett.

Autókázunk hazafelé. Bojti mellett ülök az anyósülésen, hátul meg három galamblelkű csirkefogó csiripel, mint verebek dróton, és kakaskodnak egymással. Bojti rám néz:

– Felkészültél lelkiekben arra, hogy osztályfőnök legyél?

Május 26.

Jó érzés itt lenni a tanárok közt. Ezek az emberek olyan szeretettel fordulnak hozzám. Van egy különleges csápjuk, amivel megérzik, ha éppen el vagyok veszve. Valaki mindig előbukkan egy mosollyal, viccel, kedves szóval. Vagy egy almás szivarkával, amit vaníliásra cserélhetek vele. A mindösszesen tízperces tömény beszélgetés, amit Mónikával folytattam, az utolsó szeg volt a hosszú félév koporsóján. Hirtelen nehéz lett a fejem, nincs többé kedvem felállni erről a székről. Minden zöldfülű – vagy annak tűnő – lépésem ellenére annyiban szerencsésnek érzem magam, hogy én legalább bátran sétálok bele a tűzbe, hogy megnézzem, tényleg megéget-e. Nem félek a tűztől.

Öt órával korábban

Az ötödik-hatodik osztályban spontán rajz szakkör alakult. Többen kérték, hogy hozzak üres papírt meg színes ceruzákat. Bár ennek az égvilágon semmi köze az angolórához, a legnagyobb örömmel tettem eleget a kérésnek. Az egyik legcsodálatosabb dolog ebben az osztályban az a bizonyos ritka pillanat, amikor mindenki nyugodt, és harmóniában dolgoznak együtt. Zénó szeretné, ha kinyomtatnám a Facebook-os profilképét, hogy le tudja másolni. Lia végig angry bird-öket rajzol fejből, semmi más nem foglalkoztatja. Azokat viszont olyan pontossággal reprodukálja, mintha a rajzfilm egy-egy képkockái lennének. Lenyűgöző. Ráadásul lassan kitapétázza vele az iskolát.

Csak az osztály fele ragadott színes ceruzát. A másik fele angol feladatokat kap gyakorlásnak, és „sajnos” majdnem mindenki hajlandó azonnal nekilátni. Valami történik az osztályaimban, mert pár hónap után olyan emberek is elkezdtek dolgozni, akik korábban heves mozdulatok és obszcén kifejezések kíséretében félredobták (vagy megették) az összes feladatlapot. Az idézőjeleket egy olyan probléma indokolja, amely a ma reggeli angolórán tudatosult bennem, és ideje komolyan foglalkozni vele. Szinte lehetetlen egyedül tanítani ezekben az osztályokban. A fiatalos lendületet némi daccal megfűszerezve próbálom hónapok óta megvalósítani a hőn áhított differenciálást. Nem megy, és ennek egyszerű oka van: ezek a gyerekek egyéni figyelmet igényelnek, akkor tudnak hatékonyan dolgozni. Nem lehet csak úgy otthagyni őket egy feladattal. Állok a terem közepén, éppen hat kéz mered a magasba. Mindenki segítséget kér, és idegesek lesznek, ha nem kapják meg gyorsan. Hihetetlen dolog, hogy ennyien akarnak dolgozni, és elszomorító, hogy nem tudok ennyi felé osztódni. Szeptembertől jól esne, ha lenne asszisztensem legalább néhány órára egy héten.

Mónika egy kellemes meglepetéssel fogad a tanáriban: olvasta a közelségről, kötődésről szóló írásomat. Ő azon kevés emberek egyike, akinek a véleményére nagyon kíváncsi vagyok, és egyszerre tartok is tőle. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy ezek a gyerekek hogy működnek. Nincsenek romantikus elképzelései arról, hogy hogyan fogjuk megváltani az életüket. Tetszett neki az írás, témájában és stílusában egyaránt. Azt mondja, hogy a közelség kérdését nyitva hagyná. A női megérzésem azt súgja, hogy próbál diplomatikusan fogalmazni. Szerintem még nincs vége ennek a beszélgetésnek.

Visszatért a kilencedik osztály egyik fenegyereke hű társával együtt. Stan és Pan, már-már szinte hiányoztak. Ideje véglegesíteni az első kisfilm forgatásának időpontját, illetve a gyerekcsapaton kívül felnőttre is szükségem lesz a nagy napon. Szavazásra bocsátom a dolgot. Egyöntetűen Anna nénit vagy Kati néni szeretnék, úgyhogy minél előbb megkérdezem őket. A rövid, mindössze húszperces filmes megbeszélés után felteszem a kérdést: van kedve az osztálynak szívni egy kis friss levegőt? Az összes kéz a magasban. Síri csendben kiosonunk a hátsó udvarra. Szerzek pingpong ütőket is.

A következő negyed órában semmi mást nem szeretnék csinálni, csak figyelni. Az imádni való osztály percek alatt klikkekre bomlik. Stan és Pan pingpongütőt ragadnak, míg néhányan falevelekkel kezdik püfölni egymást. Két srác teljesen rákattant a filmezésre: behozták a kis digitális kamerájukat, és éppen kísérleteznek vele. Járkálok közöttük, odasétálok mindenkihez. Az óra utolsó perceiben négyen körém gyűlnek és rólam kérdezgetnek. Megkérdezhetem, hogy milyen egyetemre jár? Érzem, ahogy hétről hétre egyre jobban befogadnak.

Olybá tűnik, hogy mindkét osztályomban, ahol jelenleg angolt tanítok, elindultak pozitív folyamatok. Egyre ritkább a féktelen rendbontás, a szemtelenség, és nő a hajlandóság az együttműködésre – persze mindenki részéről másképp. A hetedik osztályban kialakulni látszik egy új dolog, ami hosszú távon növelheti a tanulás hatékonyságát. Van három-négy ember, akik néha elkéredzkednek, hogy egy szomszédos üres teremben kis csoportban dolgozzanak. Ezzel egyfelől tehermentesítik az olykor ingerekkel túltelített osztálytermet. Másfelől pedig elkezdhetünk építeni egy bizalmi kapcsolatot, miszerint én vállalom az ő távollétüket annak reményében, hogy tényleg a feladataikkal foglalkoznak majd. Egy éve ismertük meg egymást, és ez idő alatt eljutottunk a feladatlapok eldobálásától addig, hogy a számomra legreménytelenebbnek tűnő tanulók maradéktalanul kitöltött feladatlapokat hoznak vissza.

Az utolsó angolórán ismét – az aktuális tananyaghoz alakított – torpedót játszunk. Két hármas csapat próbálja elsüllyeszteni egymás hajóit angol kérdésekkel. Ez az egyik legfantasztikusabb játék, amit valaha behoztam ide. Folyamatosan angolul beszélnek, és olyanok is megszólalnak, akiknek komoly gondjai vannak még a kiejtéssel. Az óra vége felé megérkezik Ági néni is, akit korábban invitáltam. Besegít ő is az egyik csapatnak. Hamarosan szétesni látszik a móka, ugyanis csalással gyanúsítják egymást. Lassan elsüllyed a hajó, de egy utolsó mély lélegzettel még lezárjuk a játékot.

Ma mindenki gyönyörűen dolgozott, úgyhogy nem tartok korrepetálást a hatodik órában. Helyette úgy döntök, hogy egy picit leülök a zongorához. Ahogy játszogatok, arra leszek figyelmes, hogy egyre többen gyűlnek körém, többnyire a zárórát ellógó hatodikosok és hetedikesek. Timi mutat egy számot a mobilján, amit megtanulhatnék, Zénó pedig megint arra kér, hogy a Take Five-ot játsszam. Mintha üldögélnénk a tábortűz körül. Az egyikük leül a zongora elé, és játszik néhány hangot. Olyan ismerősen cseng... de hisz ez a Big Ben dallama! Meg is dicsérem érte, és kérdezem, hogy hol tanulta. Nem válaszol. Kiülünk mindnyájan a bejárat előtti lépcsőre. Mindig is tudtam, hogy azért érdemes bemenni a tanterembe, hogy utána kijöhessünk onnan. Az igazán jó beszélgetések mindig idekint folynak, de odabent alapozzuk meg őket. Egymás szavába vágnak, viccelődnek, kóstolgatnak, fotóznak. Timi sokadjára is karikát formáz a hüvelyk- és a mutatóujjából. Csak azért se nézek bele!

A Tüskeváras lét a hullámokról szól. Egyszer fent, egyszer lent. A nap méltó zárásaképp Mónikával belemélyedünk a közelségről szóló nehéz témába egy kisebb incidens kapcsán. Visszanyal a fagyi. Ezzel a mondattal kezdi a beszélgetést. Szerinte bizonyos embereket túl közel engedtem magamhoz, és ennek meg kell innom a levét. Mónikát tartom az egyik legjobb mentornak ebben az iskolában. Mindig kifejezi az egyet nem értését, ám közben soha nem sugallja, hogy valamit nagyon elrontottam. Világossá teszi, hogy ez egy tanulási folyamat. Óva int attól, hogy túlságosan sok energiát fektessek egy-egy diákba, akinek szemlátomást nagy szüksége van erre az energiára. „Önmagában az is óriási dolog, hogy itt vagyunk minden nap.” A gyerekeknek van egy hatodik érzékük, amivel megérzik, ha valakiből lehet töltekezni. A legnagyobb örömmel fognak visszaélni a helyzettel, és egyáltalán nem tudatosan. Nem kell őket megmenteni. Rögtön kiegyenlíti a mérleget, mert hozzáteszi, hogy amit csinálok, a legkevésbé sem káros. Pozitív folyamatokat indít el a gyerekekben, csak arra kell vigyáznom, hogy nekem ne legyen sok. A rövid, de velős diskurzus végén azt az egyet elismeri, hogy az iskolának szüksége van az általam gyakorolt fiatalos viselkedésre. Az idősebb kollégák már nem fognak olyan módon időt tölteni a gyerekekkel, mint én. Ők másképp törődnek velük.

A tömény beszélgetés súlya lassan rám nehezedik. Egy kicsit sok ez most nekem. Amikor ki vagyok merülve, nehéz elbírnom azokat a gondolatokat, amelyek szembemennek a világommal. Már jól ismerem a szituációt: most hagyni kell forrni, néhány nap múlva majd elcsendesedik bennem. Négy perccel elmúlt két óra. Nem szeretném megváratni Júliát, aki csak azért jött ma fel, hogy angolozzunk.

Megelőzött. Itt áll a tanári ajtajában.

Május 19. – Zsombor

Lefotózom a Széll Kálmán téri órát, ami éppen 7 óra 32 percet mutat. Jól néz ki, ahogy kéklik mögötte az ég. Nyári hangulat lengi be a teret, mintha már rég vége lenne a tanévnek. Ilyenkor egész másképp élem meg a modern digitális óraként fölém tornyosuló feladatokat, mint egy hideg, borús reggelen. Ilyenkor teljesen nyugodt vagyok. Egy fikarcnyit sem izgat a gondolat, hogy nemsokára szemtelen és opponáló diákok kezdik ki az idegeimet. Egy finom presszókávét szorongatva várom Nórát, most már perceken belül itt kell lennie. Látom is közeledni a villamosmegálló felől, a kezében egy jóval nagyobb kávéval. Én már ittam egyet! – büszkélkedem neki. Nem bírtam ki, amíg felérünk. Közösen megállapítjuk, hogy még reggel van. Begördül a 21-es busz. Meglepetésemre egyetlen tanárt vagy diákot sem látok a mieink közül, és úgy általában véve kihalt a város. Ennyit számít, hogy egy osztállyal kevesebb van mindenhol?

Csak mosolygunk egymásra. Milyen egyszerű, de mégis hihetetlen, hogy itt van velem. Évekkel ezelőtt az anglisztika szakon ismerkedtünk meg, aztán elváltak útjaink. Ő sosem akart tanár lenni. Az egyre szorosabb barátság viszont a mai napig megmaradt. Nóra volt az első számú áldozat, akire hideget és meleget is rázúdítottam, miután szeptemberben elindultam a járatlan úton, vagyis... fejjel belezuhantam a mélyvízbe. Bármennyire is nehéz volt olykor, mindig látta, hogy csillog a szemem, amikor a Tüskevárról mesélek. Két héttel ezelőtt végül megkérdezte, hogy meglátogathatna-e odafent. Eljött hát a nagy nap, hogy felkísérjen és megnézzen három órámat. Noha tudom, hogy minden egyes történetet ismer, most egy picit komolyabban kezdem bevezetni abba, ami várni fog minket.

A Normafánál bukkan fel az első ismerős arc: Timi a hetedikből. Mihelyst meglát, elmosolyodik és azonnal elindul felénk. Ő az első, akinek Nórát bemutatom, de rögtön hozzáteszem, hogy az ő órájukra már nem fog tudni bejönni. Bár Timi szemlátomást meg van illetődve, azért nem leplezi, hogy ennek mennyire örül. Elsuhanunk a csillagvizsgáló mellett, úgyhogy veszem a táskámat.
– Leszállunk.
– Te szállsz? Én lépek – vágja rá Timi kaján vigyorral.
Az efféle poénoknak reggel nyolckor még lassabb az átfutása. Miután lelépünk a buszról, Timi elhúz, én pedig Nórának mesélni kezdek róla. Mivel egy éve ebben élek, sose gondolok bele, hogy éhgyomorra nagy falat lehet egy-egy diákunk múltja, családi háttere. Noha most nem ez a helyzet, azért néha látom, ahogy hüledeznek emberek egy-egy történet hallatán. Hogy bírod? Én biztos nem bírnám lelkileg. Erre mindig azt válaszolom, hogy én a jelenre és a jövőre koncentrálok, a múlttal én sem tudok mit kezdeni.

– Hadd mutassam be egy kedves barátomat és volt szaktársamat, Nórát. Jött meglátogatni három órámat.
– Arra van az orvosi – mutat Péter a mögöttünk lévő ajtóra. Mindnyájan nevetésben törünk ki.
Körbevezetem a kedves látogatót, megmutatok neki minden egyes termet és kis zugot. A hetedikben éppen nulladik órát tart Misi bácsi. Tárva-nyitva az ajtó, úgyhogy besétálunk köszönni. A raktárból ki kellene hozni az angolos cuccokat. Nem hiszem el, hogy megint rápakoltak valamit, ráadásul most egy könyvekkel teli dobozt. Ahogy felemelem a nagy dobozt, szanaszét szakad, és a benne lévő ezernyi könyv lezúdul a padlóra. A tanáriban próbálok nyomtatni, de azzal is gond van. Nem jó előjelek ezek a mai napra. Igyunk inkább egy kávét. Lassan befut az összes kolléga és kollegina, köztük Mónika néni is, akihez minden reggel csak egyetlen kérdésem van:
– Mónika! Van valami helyzet az ötödik-hatodikban?
– Kora reggel ilyeneket ne kérdezzél tőlem! Tíz perc múlva válaszolok.

Tíz perc múlva

– Zsombor, a kérdésedre válaszolva: nincs semmi.
– Erre kellett tíz percet várnom?!
Megfogom az összes papíromat meg a kávét, és Nórával karöltve besétálunk az ötödik-hatodik osztály termébe. Jó reggelt kívánok! Ma sem eget rengető a létszám. Bemutatom a látogatónkat, ahogy illik, aztán megpróbáljuk elkezdeni az órát. Egyelőre jól tudunk együtt dolgozni, de érzem a levegőben, hogy ma nincsenek a toppon. Lassan haladnak, és mindenki enyhén ingerült. Az első feladat: megtanulunk néhány új melléknevet, aztán meghallgatunk rövid zenerészleteket, és elmondhatják, hogy mit gondolnak róluk.

Elsőre alig hiszek a szememnek. Nóra otthon van. A szeme se rebben a gyerekek nyomdafestéket nem tűrő megnyilvánulásaitól. A legnagyobb természetességgel reagál, ha hozzá szólnak, és szívesen beszélget velük. Néha ránéz az egyikük feladatlapjára, hogy egy picit próbálja ösztönözni a munkára. Mindig megdobban a szívem, amikor olyan emberrel találkozom, aki egy szemvillanás alatt megtalálja a közös hangot ezekkel a gyerekekkel. Cserébe a lelkem mélyén annak is örülök, hogy most igazán magukat adják. Nóra minden szépítés nélkül láthatja a saját szemeivel kibontakozni mindazt, amiről eddig csak olvasott. Még egy fantasztikus dolognak lehetünk szemtanúi. Amikor ismételni kezdjük az iskolaépület részeit angolul, az egyik diszlexiás srácom felpattan, és az utolsó részletig felrajzolja a táblára azt a térképet, amit én adtam a téma bevezetésekor. A térképbe többnyire helyesen beírogatja az összes helyiség nevét. Ez a jelenet ékes példája annak, hogy egy diszlexiás tanuló mennyire könnyedén megjegyez bármit, amivel vizuális formában találkozik.

A gyilkos dupla óra utolsó harmadát lassan elengedem, ennél többet már nem tudunk kihozni belőle. Megint nálam van a Last Letter, amiben több tucat izgalmas kép rejtőzik. Ma a klasszikus szólánc játékot fogjuk vele játszani, méghozzá magyarul. Egyelőre ketten hajlandók csatlakozni, de nem baj. Nórát is meginvitálom. Négyen körülüljük Lia asztalát, majd kiosztom a kártyákat. Kezdésnek felcsapok egyet, amin egy játékvár látható, és elkezdjük a kört. Minden játékosnak olyan szóval kell folytatnia a láncot, ami valamilyen módon köthető az egyik kártyájához. A Tüskevár iskola a meglepetések tárháza. Én magam is megfagyok egy pillanatra, amikor a Liával szemben ülő jó gyermek megfog egy kártyát, amin egy leány van, és azt mondja: Asperger. Bizony, nagy ritkán előfordul, hogy nyíltan reflektálnak magukra vagy egymásra. Közben Zénó a háttérben a táblára felrajzolt térképet kiegészíti az angol genocide (népirtás) szóval, és megkérdezi, hogy ez egy jó dolog-e.

Szünetben egy kis időre eltávolodunk az élmények helyszínétől. Az iskola körül sétálgatva mesélek még Nórának a gyerekeimről, most egy fokkal komolyabb szakmai hangvétellel. A mai egy átlagos nap: se nem túl jól, sem nem túl rossz. Érezhető, hogy a végére mennyire szétcsúsztak. A kilencven perces epocha sok ennek az osztálynak, legalábbis idegen nyelvből. Szerencsére csak év végéig kell így szervezni az angolórákat.

– Jó étvágyat kívánok! Hozhatok még valamit? Kávét vagy desszertet? Hoznám a számlát, mert mindjárt zárunk.
Ez az új kedvenc ingyenes szórakoztató műsora a kilencedik osztálynak. Szoktak kérni kávét meg süteményt. Ezt a poént azért vezettem be, mert mindig akad egy cukorfalat, aki az orrom előtt bontja ki a szendvicsét különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Lilla (vagyis ezen az órán Erzsi) és egy kolleginája éppen frissen készült zabkását falatoznak bögréből, aminek azért mégiscsak megvan a hangulata. Ketten megint az ablakban ülnek egész órán. Hihetetlenül jó a légkör ebben az osztályban. Érzem, hogy egy szép időszaknak nézünk elébe szeptembertől.

Negyed órát beszélgetünk a filmforgatásról, aztán áttérünk egyéb témákra, például hogy milyen szokott lenni az erdei tábor, ami idén június első hetében lesz. Unalmas és mindenki be van állva – érkezik a gyors válasz. Erre azért Nóra is felkapja a fejét a hátsó padban ülve. Az ablakban ülő hölgy bejelenti, hogy neki amúgy rettenetesen fáj a feje, mert másnapos. Tudom, hogy most hivatalosan szünetel az angolóra, de azért kapok az alkalmon, hogy legalább a másnaposság szót felírjuk a táblára. Később egy-két másik szó is felkerül. Annyi kellemes apróság történik mindig a harmadik órában – amikor épp nem a padon fekszik az egész banda –, hogy lehetetlen mind leírni. Rengeteget szoktunk nevetni, gyakorlatilag bármin. Sajnálom is, hogy mára vége.

Kikísérem Nórát az iskola elé, hogy normálisan el tudjak köszönni tőle. Ő pár órán belül repülőre ül, én pedig megyek a hetedik osztályba. Egy pillanatra belém hasít, hogy azért így az év vége közeledtével szívesen cserélnék. Búcsúzóul emlékeztetem egy apróságra. Amikor meghívtam hozzánk, volt egy különleges kérésem: írja meg ő is az élményeit az enyémhez hasonló formában, hogy rendhagyó módon, a blog történetében először egy látogató szemszögéből is megismerhessünk egy napot a Tüskevárban.

Az én rózsáim

Közel nyolc hónappal ezelőtt indítottam el A Tüskevár Apródja blogot. Ez idő alatt ezer meg ezer történetet osztottam meg. Akadt köztük színtisztán pedagógiai vagy szakmódszertani vonatkozású is, de bőséggel voltak személyes történetek is. Az eddigi visszajelzések túlnyomórészt pozitívak, ami nyilvánvalóan annak is köszönhető, hogy az olvasótábor legnagyobb része egyelőre az iskolából, illetve a hozzám közel álló körökből származik. Az elmúlt időszakban azonban végre érkeztek olyan megjegyzések is, amelyek már fontos kérdéseket vetettek fel. Ezek a kérdések egyben rávilágítottak arra is, hogy adott esetben mennyire problémás, ha a történeteimhez kapcsolódóan bizonyos információk csak az én fejemben léteznek, azok papírra soha nem kerülnek.

A dolog érdekessége, hogy a kételyeket kifejező nem túl sok megjegyzés mind egyetlen egy nagy téma körül forgott: mennyire engedem közel magamhoz a diákokat. Ahelyett, hogy minden egyes ilyen kérdésnél újra meg újra elmondom az álláspontomat, úgy döntöttem, inkább egy terjedelmesebb írást szentelek ennek a kérdésnek. Egy picit most állítsuk meg az időt két Tüskeváras nap között, hogy nyugodtan a végére járhassunk ennek.

Különleges figyelmet igénylő gyermekek

Tavaly év elején az egykori angoltanárom, Kriszta azzal hívott fel, hogy lenne számomra egy nem mindennapi munka, amennyiben érdekel. A mai napig élénken él bennem valami, amit szüntelenül ismételgetett a telefonbeszélgetés során: „az első és legfontosabb, hogy tudsz-e kapcsolatot teremteni a gyerekekkel, a többi másodlagos”. Abból, hogy ezt oly sokszor elmondta, rögtön megértettem, hogy miről van itt szó. Ebben az iskolában ugyanúgy angoltanárként fogok funkcionálni, ám ahelyett, hogy az időm nagy részét kiugróan magas teljesítményű diákok C2-es vizsgára való felkészítésével tölteném, itt egyetlen feladatom lesz: hitet adni a gyerekeknek. Segíteni őket abban, hogy sínre kerüljenek, és egyszer ők is a társadalom teljes értékű tagjaként sétáljanak ki az iskolából.

Miután próbaképpen egy-két napot eltöltöttem a Tüskevárban, a feltételezésem tanúbizonyságot is nyert. Speciális iskola lévén az itteni gyerekek élete a küzdelemről szól – életben maradni borzalmas családi háttérrel (vagy éppenséggel család nélkül), előbbre jutni súlyos tanulási nehézségekkel, viselkedészavarral, vagy például a spektrum szerencsétlenebbik felén lévő autistaként beilleszkedni egy közösségbe. Sorolhatnám napestig. Egy közös van bennük: minden egyes gyermeknek talicskával kell behordani a szeretet, megértést, elfogadást és a türelmet. Az összes borzalmasan nehéz pillanat ellenére meg kell nekik mutatni, hogy ránk számíthatnak; bármi történjék, másnap visszajöhetnek, és ugyanúgy szeretni fogjuk őket. Itt biztonságban vannak.

Egy olyan gyermek, amelyik számtalan nehézsége mellett az érzelmi biztonság hiányával is küzd, nem igazán fog lelkesedni egy távolságtartó pedagógusért. Őt érzelmileg és olykor bizony fizikailag is közelebb kell engedni. Ebben az iskolában hagyom, hogy egy diák incselkedés gyanánt belebokszoljon a vállamba, Anna néni hagyja, hogy egy nyolcadikos srác megmasszírozza a hátát, Bojti pedig a hátán viszi körbe a tegnap még vascsővel támadó kis vadembert – láss csodát, seperc alatt megszelídítette. Ebben az iskolában szívesen válaszolok egy diáknak, ha megkérdezi: neked van barátnőd? Ebben az iskolában nem utasítok el senkit, aki a szünetben félrehív beszélgetni, és valami oknál fogva úgy dönt, hogy elmondja nekem élete legnagyobb titkát.

In loco parentis – egy ilyen intézményben el kell fogadnom, hogy vannak gyerekek, akiknek apjuk helyett apjuk leszek. Ehhez pedig elengedhetetlen egy egészséges szintű közvetlenség. Igényük van erre, és ha valakitől megkapják, kivirulnak, és a hálájukat ezernyi módon kifejezik. Én ezzel tudom támogatni az ő érzelmi fejlődésüket.

Hol a határ? A kérdés jogos. Elsőként azt mondanám, hogy aki itt dolgozik, tisztában kell lennie önmagával – legalábbis ezen a téren mindenképpen. Soha nem történhet meg az, hogy a gyerekektől viszonzásul kapott szeretetet félreértelmezi, az életükbe túlságosan bevonódik, elveszíti a felnőtt szerepét és egy lesz közülük. Na és mi van akkor, ha a gyerek értelmezi félre a túl sok figyelmet? Kezdjük azzal, hogy én soha, de soha nem kezdeményezek. Ez alapszabály. Kizárólag a tőlük érkező ingerekre reagálok. A második dolog pedig egy kérdés tőlem: hogyan tudod megállapítani, hogy mikor lépsz át határt egy olyan helyen, ahol egy érzelmileg labilis tinédzser akár egyetlen kedves mosoly után is azt gondolhatja rólad, hogy megérkezett a herceg fehér lovon? A válaszom az, hogy sehogy. Minden közvetlen megnyilvánulás hordozza magában a kockázatot, hogy egészséges kötődés helyett egy egészségtelen imádat kezd kialakulni. Hiszen előfordulnak olyan gyerekek, akiknek még talán egyetlen követendő modell sem volt az életükben.

Az egyik hetedikesem szünetekben meg szokta kérdezni, hogy futunk-e egyet. Ez abból áll, hogy én megkergetem őt, aztán jót szórakozunk azon, hogy levegőt sem kapunk, és hogy megint sikerült elmenekülnie. Ártatlan játéknak tűnik egy felnőtt és egy gyerek között. Mi van, ha nem az? Honnan fogom megtudni? Féljek egy hosszú pingpong meccstől is, mert túl sokat nevetünk, és lehet, hogy máris belém szeretett? Nyilvánvaló, hogy ha ez ennyitől megtörténik, akkor az gyakorlatilag kivédhetetlen.

Facebook-kapcsolat

Szintén egy visszatérő kérdés, amit a 2010-es évek hoztak el nekünk: felvegyük-e a diákjainkat Facebook-on vagy bármilyen más közösségi hálón? Ezt a témát csak néhány sorban tárgyalnám, mert valójában könnyen rövidre zárható. A válasz: mindenki döntse el maga! (Amennyiben az iskola ezt külön nem szabályozza.) Nálunk a Tüskevárban bevett szokás, hogy visszajelöljük a diákokat, ám itt is hangsúlyozom, hogy soha nem mi kezdeményezünk. Számomra az online világban való összekapcsolódás a diákkal való viszonyom egyik fokmérője. Egyes esetekben tudtam, hogy a pillanat, amikor hosszú idő után megérkezett a felkérés, egy újabb kapu megnyitását jelezte.

„Nem vagyok hajlandó felvenni őket, mert látnak mindent, amit megosztok, meg elárasztják a privát teremet.” Nem így történik. Pont a tanári szempontból legproblémásabb gyerekek tartják meg a két lépés távolságot. Soha egy kéretlen üzenet nem érkezik tőlük. Nálam egyetlen egy ember feszegette a határokat, de azt meg lehetett beszélni. Továbbá létre lehet hozni egy listát a diákokkal, így pedig szűrni lehet, hogy mi jut el hozzájuk. Üzenetben talán hárman szoktak nagy ritkán megkeresni. Van, aki csak szeretne kosárra dobós játékot játszani, de előfordul, hogy egy-egy fontos személyes üzenettel fordulnak hozzám. Megéltem azt is, amikor valaki hangüzenetben sírta el nekem a bánatát. Kifejezetten örültem, hogy ott voltam éppen, és támaszt tudtam nyújtani a nehéz pillanatban – saját akaratomból, munkaidőn kívül. Ez nem valamiféle hősies altruista tett. Csupán úgy gondolom, hogy az emberi kapcsolatok nem reggel nyolctól délután háromig tartanak.

Kötődés

Kóstoljunk bele ennek a kérdésnek a pszichológiai oldalába is. Mary Ainsworth az ún. „idegen helyzet” vizsgálata alapján három kötődési mintázatot határozott meg a gyerek és az anyja között. Minden forrásban különböző címkékkel illetik ezeket, én az egyszerűség kedvéért a biztonságos, ambivalens és elkerülő neveket használom. Később még egy negyedik, dezorganizált mintázat és felkerült a listára Ainsworth munkatársának a javaslatára. Nem kívánom részletezni a kötődési mintázatokat, mert ez a terület oly mértékben összetett, hogy veszélyes lenne csupán néhány mondattal elintézni. Csak hogy egy-egy kiragadott példát említsek: ambivalensen kötődő emberből lesz kapcsolatfüggő, illetve – hogy az iskola keretein belül maradjunk – túlbuzgó, folyton a tanárain csüngő diák. Az ambivalensen kötődő diákot idővel rá kell vezetni arra, hogy megálljon a saját lábán. Nem úgy egy elkerülő diáknál, akivel épp az ellenkezőjén kell dolgoznunk: rá kell vennünk, hogy kapcsolatot teremtsen velünk.

A téma érdekessége az eredeti kérdés szempontjából nem is a gyerekek viselkedésében rejlik, hanem a tanárokéban. Pedagógusként a saját kötődési mintázatunk erőteljesen befolyásolja a diákokkal való kapcsolatunkat. Ezen a ponton az elkerülő típusú pedagógust emelném ki. Vége az órának, letörli a táblát, majd rövid úton a tanári szobába menekül, ahol szeretne a diákoktól elszeparálva pihenni. Amíg megteszi azt a pár lépést, imádkozik, hogy nehogy valamelyik diák odajöjjön beszélgetni, barátkozni vele. Hogy miért? Mert nincsen igénye arra, hogy a másik emberrel mélyebb, érzelmi alapú kapcsolatot alakítson ki, és ezzel együtt jár, hogy nem is tud mit kezdeni az ilyesféle helyzetekkel. Szeretném tisztázni, hogy ez önmagában egyáltalán nem negatív vagy káros viselkedés. Mindössze furcsa azoknak a diákoknak, akik kedvelik a tanárt, és szeretnének vele más körülmények között is kommunikálni.

Akkor mi itt a probléma? Az, hogyha valaki a saját személyiségét alapul véve általános érvényű pedagógiai elvrendszert alakít ki. Ezt a következő példával tudnám szemléltetni: én nem szeretek a diákokkal órán kívül beszélgetni, tehát általánosan elmondható, hogy egy iskolában semmi szükség arra, hogy egy tanár a diákokkal órán kívül beszélgessen. Az effajta egocentrizmus számtalan téves következtetéshez és értelmetlen pedagógiai vitához vezethet.

Egy ilyen személyiségű embernek az, ami egy Tüskevár iskolában működik, egyenlő a horrorral. Kicsi iskola, a gyerekek mindenhol ott vannak, állandóan megtalálnak, beszélgetni akarnak velem, játszani akarnak, mesélni akarnak az életükről, megütögetik a vállam, beszólnak nekem, megállás nélkül kirángatnak a komfortzónámból... jó ég! Az a nagy helyzet, hogy vannak emberek, akiknek ez a munka nem való, mert egész egyszerűen nem viselik el a gyerekek közelségét. De abból, hogy belőlük a közelség gondolata ilyen érzelmeket vált ki, nem következik, hogy a közelség rossz. Csupán arról van szó, hogy nekik nem való. Nekem például való. A legtermészetesebb módon tárom ki a kapukat a diákjaim előtt, és fogadom őket bármivel. Nem zavar, ha kínos témákat említenek, ha megérintenek, ha titkokat mesélnek, ha időt szeretnének tölteni velem, vagy ha megjegyzik, hogy megint undorítóan lenőtt a hajam. Ezekkel nem tudnak kibillenteni a komfortérzetemből.

Mi a konklúzió?

Arra a kérdésre, hogy egy tanárnak mennyire kell vagy szabad a diákjait közel engednie magához, nincsen egységes jó válasz. Nagyban függ a tanár személyiségétől, illetve attól, hogy milyen kontextusban találkozik gyerekekkel. Egy több száz fős belvárosi gimnáziumban sokkal kevesebb lehetősége van a diákoknak igazán közel kerülni a tanáraikhoz, és az is kérdés, hogy egy teljesítményközpontú elitiskolában például erre mennyire van egyáltalán igényük. Ha mégis lenne, azt az iskola normái, íratlan szabályai úgysem tennék lehetővé. (Arról nem is beszélve, hogy rengeteg régimódi iskolaépületünkben teljesen hiányzik a közösségi tér, ahol tanárok és diákok együtt tölthetnének időt a szünetekben.)

Egy speciális alapítványi iskolában pedig, ahol hányattatott sorsú, érzelmi biztonság után vágyakozó gyerekek próbálnak nap mint nap hatalmas küzdelem árán egy lépéssel előrébb jutni, egy picikét más a helyzet. Ezeket a gyerekeket természetszerűleg közel kell engedni magunkhoz. A tucatnyi okból talán az egyik legfontosabb, hogy megmutassuk nekik: létezik olyan ember ezen a Földön, akihez lehet biztonságosan kötődni.

Május 12.

Ugye ma is szabad foglalkozás lesz angolon? – köszöntenek a diákjaim a Széll Kálmán téri buszmegállóban. Gyorsan és fájdalommentesen közlöm velük a rossz híreket. Ignác a hátam mögé mutat. Ma reggel két angoltanár is itt van, ami ritka jelenség. Odasétálok hát.

A sokaságban megbújva rátalálok Krisztára, aki ezt egy széles mosollyal viszonozza. Mester és tanítványa idén először utaznak fel együtt a hegyre. Az első kérdése hozzám, hogy szeretem-e ezt a munkát. Nemhogy szeretem, de valójában úgy érzem, hogy hosszú távon ez inkább való nekem, mint egy hagyományos iskola egészségesen (?) működő csoportjai. Persze megjegyzem, hogy a rövid gyakorlaton megismert Radnótis osztályom is hihetetlenül közel áll a szívemhez, ám valahogy mégsem vonz egy ilyen jellegű iskola. Ezen felbuzdulva rá is tér a lényegre: hogy lesz a következő tanév? A mindent látott Tüskeváras veteránból előbújik a hideg és racionális szervező, és számolgatni kezdi az osztályokat és az órákat.

Nehezemre esik felfogni, hogy valakivel, aki nekem jó érzékkel felajánlotta ezt a munkát, és bámulatos szociális érzékenységgel bevezetett ebbe a különleges világba, hogy lehet ennyi különbség köztünk. A pedagógiai nézeteink és a nyelvoktatási módszereink távolabb nem is lehetnének egymástól, mégis mindketten itt vagyunk ugyanebben a piciny intézményben. Ha már ő is – és mindenki a Tüskevárban – Péterhez hasonló őszinteséggel kommunikál, én sem tartom vissza ezt a megállapításomat. Szerinte sok tényező okozza a különbségeket, például a kor és a nem. Az ő elképzelése egyébként az, hogy nekem a középiskolás korosztály feküdne a legjobban. Furcsállom a kijelentését. Épp az imént ecsetelte, hogy a visszajelzések alapján mennyire szeretnek engem a gyerekeim. Legyen az a végszó, hogy majd öt év múlva meglátjuk, igaza lett-e.

Kriszta javaslatára egy másik ösvényen át sétálunk be az iskolához. Ahogy az lenni szokott, egy tapasztaltabb kolléga ösztönöz a nézőpontváltásra. Meg is vagyok zavarodva, ahogy hátulról érkezünk az épülethez, de könnyedén megküzdök ezzel az újszerű pedagógiai kihívással. Ma kifejezetten békés a légkör, ami annak is köszönhető, hogy még mindig érettségi időszak van. Az iskola egy része le lett választva, oda nem is merészkedhetnek a gyerekek. Az én reggeli órám is máshol lesz. Van olyan osztály, amelyik kimegy majd az udvarra.

A menetrendszerű dupla angolóránkat némi késéssel kezdjük el, és hamar meg is zavarják. Péter bácsi benyit és arra kéri Zénót, vegye a táskáját és fáradjon vele. Nem sokkal később visszatér, és akkor tudom meg én is, miről van szó. Tegnap a két osztályomból pár magáról megfeledkezett delikvens csoportosan bevonult valami privát területre itt a táborban, és ott különféle finomságokat vittek véghez. A sztori nagy része zavaros, és úgy látom, már most egymásra mutogatnak a gyerekek. A mai nap arról fog szólni, hogy meg fogják próbálni kihúzni belőlük, hogy mi is történt, és ki milyen részt vállalt a rendhagyó extrakurrikuláris foglalkozásban. Hagyom, hogy öt-tíz percet elidőzzünk a témán. Kihasználom az alkalmat, hogy néhány büntetőjogi kifejezést is tisztázzunk. Az óra többi része harmonikus munkával folyik, ám szántszándékkal nem terhelem őket nagyon.

Timi megint szeretne színezni, úgyhogy találnom kell valahol ceruzákat. Az egyik hetedikesem magányosan ücsörög a beszélgetősben. Miért? Ja, tudom, ő is részt vett a balhéban. Reggel óta itt ül, hogy egy lepecsételt papírra leírja a vallomását. Nem szeretném megzavarni, de muszáj bemennem hozzá színes ceruzáért, mivel a művészeti szobában folyik az érettségi.
– Szia – köszöntöm óvatosan.
– Szia Zsombi.
Az arcán kétségbeesés, a hangja erőtlen. Nem telik el egy másodperc, és már mondani is kezdi, hogy mi a helyzet. Bizonyos dolgokat senki nem hajlandó beismerni, ő pedig fél, hogy emiatt olyat fognak rá, amit nem követett el. Bármennyire próbálja elfojtani, látom, hogy nedvesednek a szemei. Mit fognak szólni otthon? „Félek, mint az állat.” Ezt ismételgeti. „Félek, mint az állat.” Sokat nem tudok tenni érte azon kívül, hogy meghallgatom. A zsebemből előhalászok egy zsebkendőt, és leteszem elé az asztalra. Mit mondhatnék, ami egy csöppet jobb kedvre deríti? Leguggolok elé az asztalnál, a fejemet a karjaimra támasztom:
– Figyelj, megpróbállak kikönyörögni innen az angolóra előtt. Ha egy picit dolgoznál nálam, akkor látnák, hogy ma valami jót is csináltál.
– Köszi, Zsombi.

A hetedikes osztályteremben valami olyasmi történik, ami még engem is meglep. Mindamellett, hogy szinte az egész osztály elfoglalja magát valamilyen feladattal, két olyan diák is dolgozni kezd, akik lényegében a rendbontáson kívül semmi mást nem csináltak az első tanítási naptól kezdve. Most viszont kitartóan küzdenek több gyakorlófeladattal is. A hátsó padban ülve fürkészem mindkettejüket, miközben éppen segítek valakinek. A háttérben közkívánatra halk zene szól – ami egyébként a közhiedelemmel ellentétben kifejezetten kontraproduktív lehet, kiváltképp egy figyelem problémákkal megáldott csoportnak. Úgy tűnik, még sincs negatív hatással a munkájukra. Megnyugtat és egyben gyönyörködtet a látvány. Reménykeltő, hogy egy ilyen iskola kamasz diákjaival is lehetséges megfesteni a modern iskolai oktatás hőn vágyott mintaképét: a diákok öntevékenyen, a saját tempójuknak megfelelően dolgoznak, miközben én csupán hozzá-hozzáérek a hajókormányhoz. Óra végén külön honorálom a két – remélhetőleg krónikus – pálfordulással diagnosztizált gyermeket.

Zénóval kettesben bandukolunk a buszmegálló felé. Ma egész nap arról a bizonyos balhéról beszélgetünk. Minden szünetben megkeresett, hogy tanácsot kérjen. Belőle is olyasmit próbáltak kihúzni, amit elmondása szerint nem követett el. Hatalmas nyomás alatt voltak egész nap, mivel volt egy-két részlet, ami nem állt össze sehogy sem. Be kell ismernem, hogy ebben a kérdésben a többiek ellen dolgoztam, méghozzá azért, mert láttam, ahogy a gyanúsítottak kezdenek meghajlani, és esetleg a könnyebbség kedvéért olyasmit is magukra vállalnának, ami nem az ő saruk. Zénónak habozás nélkül megmondtam:
– Ha úgy érzed, hogy tiszta a lelkiismereted, akkor tarts ki a vallomásod mellett! Ne hagyd, hogy bárki befolyásoljon!
Azt azért megemlítem neki, hogy ez egy nehéz időszak a tanároknak. Folynak az érettségik, rengeteg a munka, és emiatt lehet, hogy nem lesz mindenki annyira türelmes és megértő.
– Több olyan tanár kéne, mint te.
Jólesik, amit mond, és tudom, hogy miért mondja. Ám azt is tudom, hogy jelen helyzetben egy magamfajta tanár mindenképpen a szerencsés jó zsaru szerepét fogja kapni úgy, hogy ezért nem is kell sokat tennie. Az őszinte dicséretet el kell fogadnom, de közben egy pillanatra sem szabad elfelejtenem, hogy bármikor kerülhetek a rossz zsaru szerepébe is.

– Benézünk a kék iskolába? – kérdezi Zénó nem sokkal a körfogalom előtt. Nocsak, hogyhogy? Azt mondja, gyakran meg szokta őket látogatni hazafelé. Szokott beszélgetni a felnőttekkel, meg szereti látni a gyerekeket, mert az általános iskolai éveire emlékeztetik. Még nem ocsúdtam fel az ámulatból. Amikor odaérünk, látom, hogy tárva nyitva az ajtó. Bemerészkedünk a házba, ahol a kis autisták éppen az egyik hatalmas szobában tevékenykednek. Viola kijön és kedvesen fogad minket.
– Milyen napotok volt? – kérdezem tőle amolyan empátiával átitatott bajtársi hangsúllyal.
Viola először nem szól semmit, csak egy picit félrefordítja a fejét, és mintha sóhajtana egyet:
– Péntek van.

Zénó még gyorsan beszalad inni a folyosón lévő csapból, aztán tovább is állunk. Sietnem kell, mert négykor kezdődik egy magyar nyelvóra, amit meg kell látogatnom. Egy sajátos nevelési igényű gyerekekkel teli alapítványi iskolából elutazom egy felnőtt magyarul tanuló csoporthoz. Milyen érdekes, hogy mennyi mindent nevezünk úgy, hogy iskola.