Május 12.

Ugye ma is szabad foglalkozás lesz angolon? – köszöntenek a diákjaim a Széll Kálmán téri buszmegállóban. Gyorsan és fájdalommentesen közlöm velük a rossz híreket. Ignác a hátam mögé mutat. Ma reggel két angoltanár is itt van, ami ritka jelenség. Odasétálok hát.

A sokaságban megbújva rátalálok Krisztára, aki ezt egy széles mosollyal viszonozza. Mester és tanítványa idén először utaznak fel együtt a hegyre. Az első kérdése hozzám, hogy szeretem-e ezt a munkát. Nemhogy szeretem, de valójában úgy érzem, hogy hosszú távon ez inkább való nekem, mint egy hagyományos iskola egészségesen (?) működő csoportjai. Persze megjegyzem, hogy a rövid gyakorlaton megismert Radnótis osztályom is hihetetlenül közel áll a szívemhez, ám valahogy mégsem vonz egy ilyen jellegű iskola. Ezen felbuzdulva rá is tér a lényegre: hogy lesz a következő tanév? A mindent látott Tüskeváras veteránból előbújik a hideg és racionális szervező, és számolgatni kezdi az osztályokat és az órákat.

Nehezemre esik felfogni, hogy valakivel, aki nekem jó érzékkel felajánlotta ezt a munkát, és bámulatos szociális érzékenységgel bevezetett ebbe a különleges világba, hogy lehet ennyi különbség köztünk. A pedagógiai nézeteink és a nyelvoktatási módszereink távolabb nem is lehetnének egymástól, mégis mindketten itt vagyunk ugyanebben a piciny intézményben. Ha már ő is – és mindenki a Tüskevárban – Péterhez hasonló őszinteséggel kommunikál, én sem tartom vissza ezt a megállapításomat. Szerinte sok tényező okozza a különbségeket, például a kor és a nem. Az ő elképzelése egyébként az, hogy nekem a középiskolás korosztály feküdne a legjobban. Furcsállom a kijelentését. Épp az imént ecsetelte, hogy a visszajelzések alapján mennyire szeretnek engem a gyerekeim. Legyen az a végszó, hogy majd öt év múlva meglátjuk, igaza lett-e.

Kriszta javaslatára egy másik ösvényen át sétálunk be az iskolához. Ahogy az lenni szokott, egy tapasztaltabb kolléga ösztönöz a nézőpontváltásra. Meg is vagyok zavarodva, ahogy hátulról érkezünk az épülethez, de könnyedén megküzdök ezzel az újszerű pedagógiai kihívással. Ma kifejezetten békés a légkör, ami annak is köszönhető, hogy még mindig érettségi időszak van. Az iskola egy része le lett választva, oda nem is merészkedhetnek a gyerekek. Az én reggeli órám is máshol lesz. Van olyan osztály, amelyik kimegy majd az udvarra.

A menetrendszerű dupla angolóránkat némi késéssel kezdjük el, és hamar meg is zavarják. Péter bácsi benyit és arra kéri Zénót, vegye a táskáját és fáradjon vele. Nem sokkal később visszatér, és akkor tudom meg én is, miről van szó. Tegnap a két osztályomból pár magáról megfeledkezett delikvens csoportosan bevonult valami privát területre itt a táborban, és ott különféle finomságokat vittek véghez. A sztori nagy része zavaros, és úgy látom, már most egymásra mutogatnak a gyerekek. A mai nap arról fog szólni, hogy meg fogják próbálni kihúzni belőlük, hogy mi is történt, és ki milyen részt vállalt a rendhagyó extrakurrikuláris foglalkozásban. Hagyom, hogy öt-tíz percet elidőzzünk a témán. Kihasználom az alkalmat, hogy néhány büntetőjogi kifejezést is tisztázzunk. Az óra többi része harmonikus munkával folyik, ám szántszándékkal nem terhelem őket nagyon.

Timi megint szeretne színezni, úgyhogy találnom kell valahol ceruzákat. Az egyik hetedikesem magányosan ücsörög a beszélgetősben. Miért? Ja, tudom, ő is részt vett a balhéban. Reggel óta itt ül, hogy egy lepecsételt papírra leírja a vallomását. Nem szeretném megzavarni, de muszáj bemennem hozzá színes ceruzáért, mivel a művészeti szobában folyik az érettségi.
– Szia – köszöntöm óvatosan.
– Szia Zsombi.
Az arcán kétségbeesés, a hangja erőtlen. Nem telik el egy másodperc, és már mondani is kezdi, hogy mi a helyzet. Bizonyos dolgokat senki nem hajlandó beismerni, ő pedig fél, hogy emiatt olyat fognak rá, amit nem követett el. Bármennyire próbálja elfojtani, látom, hogy nedvesednek a szemei. Mit fognak szólni otthon? „Félek, mint az állat.” Ezt ismételgeti. „Félek, mint az állat.” Sokat nem tudok tenni érte azon kívül, hogy meghallgatom. A zsebemből előhalászok egy zsebkendőt, és leteszem elé az asztalra. Mit mondhatnék, ami egy csöppet jobb kedvre deríti? Leguggolok elé az asztalnál, a fejemet a karjaimra támasztom:
– Figyelj, megpróbállak kikönyörögni innen az angolóra előtt. Ha egy picit dolgoznál nálam, akkor látnák, hogy ma valami jót is csináltál.
– Köszi, Zsombi.

A hetedikes osztályteremben valami olyasmi történik, ami még engem is meglep. Mindamellett, hogy szinte az egész osztály elfoglalja magát valamilyen feladattal, két olyan diák is dolgozni kezd, akik lényegében a rendbontáson kívül semmi mást nem csináltak az első tanítási naptól kezdve. Most viszont kitartóan küzdenek több gyakorlófeladattal is. A hátsó padban ülve fürkészem mindkettejüket, miközben éppen segítek valakinek. A háttérben közkívánatra halk zene szól – ami egyébként a közhiedelemmel ellentétben kifejezetten kontraproduktív lehet, kiváltképp egy figyelem problémákkal megáldott csoportnak. Úgy tűnik, még sincs negatív hatással a munkájukra. Megnyugtat és egyben gyönyörködtet a látvány. Reménykeltő, hogy egy ilyen iskola kamasz diákjaival is lehetséges megfesteni a modern iskolai oktatás hőn vágyott mintaképét: a diákok öntevékenyen, a saját tempójuknak megfelelően dolgoznak, miközben én csupán hozzá-hozzáérek a hajókormányhoz. Óra végén külön honorálom a két – remélhetőleg krónikus – pálfordulással diagnosztizált gyermeket.

Zénóval kettesben bandukolunk a buszmegálló felé. Ma egész nap arról a bizonyos balhéról beszélgetünk. Minden szünetben megkeresett, hogy tanácsot kérjen. Belőle is olyasmit próbáltak kihúzni, amit elmondása szerint nem követett el. Hatalmas nyomás alatt voltak egész nap, mivel volt egy-két részlet, ami nem állt össze sehogy sem. Be kell ismernem, hogy ebben a kérdésben a többiek ellen dolgoztam, méghozzá azért, mert láttam, ahogy a gyanúsítottak kezdenek meghajlani, és esetleg a könnyebbség kedvéért olyasmit is magukra vállalnának, ami nem az ő saruk. Zénónak habozás nélkül megmondtam:
– Ha úgy érzed, hogy tiszta a lelkiismereted, akkor tarts ki a vallomásod mellett! Ne hagyd, hogy bárki befolyásoljon!
Azt azért megemlítem neki, hogy ez egy nehéz időszak a tanároknak. Folynak az érettségik, rengeteg a munka, és emiatt lehet, hogy nem lesz mindenki annyira türelmes és megértő.
– Több olyan tanár kéne, mint te.
Jólesik, amit mond, és tudom, hogy miért mondja. Ám azt is tudom, hogy jelen helyzetben egy magamfajta tanár mindenképpen a szerencsés jó zsaru szerepét fogja kapni úgy, hogy ezért nem is kell sokat tennie. Az őszinte dicséretet el kell fogadnom, de közben egy pillanatra sem szabad elfelejtenem, hogy bármikor kerülhetek a rossz zsaru szerepébe is.

– Benézünk a kék iskolába? – kérdezi Zénó nem sokkal a körfogalom előtt. Nocsak, hogyhogy? Azt mondja, gyakran meg szokta őket látogatni hazafelé. Szokott beszélgetni a felnőttekkel, meg szereti látni a gyerekeket, mert az általános iskolai éveire emlékeztetik. Még nem ocsúdtam fel az ámulatból. Amikor odaérünk, látom, hogy tárva nyitva az ajtó. Bemerészkedünk a házba, ahol a kis autisták éppen az egyik hatalmas szobában tevékenykednek. Viola kijön és kedvesen fogad minket.
– Milyen napotok volt? – kérdezem tőle amolyan empátiával átitatott bajtársi hangsúllyal.
Viola először nem szól semmit, csak egy picit félrefordítja a fejét, és mintha sóhajtana egyet:
– Péntek van.

Zénó még gyorsan beszalad inni a folyosón lévő csapból, aztán tovább is állunk. Sietnem kell, mert négykor kezdődik egy magyar nyelvóra, amit meg kell látogatnom. Egy sajátos nevelési igényű gyerekekkel teli alapítványi iskolából elutazom egy felnőtt magyarul tanuló csoporthoz. Milyen érdekes, hogy mennyi mindent nevezünk úgy, hogy iskola.

Május 5.

Már rajtam van a kabát, de még elkapom Annát az aulában.

– Tudsz nekem segíteni abban, hogy melyik gyerek diagnosztizáltan ADHD-s? Állítólag neked van egy listád. Megnézhetném?

Anna félrefordított fejjel és egyre szélesedő mosollyal néz rám. Pontosan úgy, mint akinek most koppant, hogy áprilisi tréfa áldozata lett.

– Most?! – kérdezi tőlem olyan hanglejtéssel, hogy kezdem magam kellemetlenül érezni. Nem tudja elhinni, hogy valaki pénteken negyed ötkor ilyesmit kér tőle. Azért leül a számítógép elé, és kikeresi nekem a fájlt.

– Anna, terhellek most ezzel vagy csak szimplán hülyének nézel?

– Szimplán hülyének nézlek.

– Bizonyos tekintetben egy picit megszállott vagyok.

– Nem baj. Ezért is szeretünk.

Földöntúli nyugalommal a szívemben ballagok a hosszú úton. Azon töprengek, hogy a mai nap újabb csodálatos és újabb borzalmas élményeinek tömény elegye után hogyan, miért vagyok ennyire békés és kiegyensúlyozott. Hogy lehet az, hogy az évem eddigi legfeszültebb osztálytermi jelenete után mégis mosolygok? Miért nem tud rám olyan hatással lenni, hogy többé soha ne akarjak visszajönni? Nyolc itt töltött hónap után először fogalmazódik meg bennem a gondolat: ez tényleg nekem való.

Tíz órával korábban

A hetedikes Timi mellém szegődött ma reggel. Úgy sétálgatunk föl s alá a tanáriban, mint Micimackó és Malacka. Együtt nézegetjük a nyomtatandó fájlokat is – nincs más választásom. Amikor meglátja a mai új tananyagot, csak ennyit mond: „Nem. Fúj.” Szeretem, ahogy lelkesedik az angolóráért. Elhoztam a Tüskevárba egy csuda jó dolgot: egy London témájú felnőtt színezőt, amiben van vagy száz színezni való. Timinek megtetszik, és rögtön választ is egyet, amit lefénymásolhatok. Magához vesz egy kosárnyi színes ceruzát is. Én pedig megyek a dolgomra, de Timi elállja az utat:

– Zsombi, meg foglak buktatni.

– Pótvizsgázni lehet?

– Nem.

A péntek reggel veszített népszerűségéből az utóbbi időben. Ma csak öten vannak a teremben, viszont ez egyáltalán nem baj. Minél kevesebben vannak, annál nagyobb az esély a minőségi munkára. Noha az első kávé még csak most van folyamatban, megkísérlem a lehetetlent: öten öt különböző dolgot fognak csinálni. Összeszedek még néhány feladatot a tanáriban, aztán megállok az ötödik-hatodik ajtajában olyan arccal, mint Charles Bronson bármelyik premier plánjában. A hatás kedvéért javaslom hallgatni közben Bill Withers Use Me című számát.

Az egyes számú versenyező folytatja a félbemaradt Chicago-látképünk összeragasztását. A kettes számú az egyéni fejlesztés helyett inkább itt próbálja befejezni egyedül a múltheti feladatot. A hármas számú témazárót ír a hátsó padban. A negyedik Zénó, aki középfokú íráskészség feladatokon dolgozik. Az ötödik pedig Lia, akivel együtt próbáljuk megfejteni a családi viszonyokat egy korábbi feladatlapon. Mindenki teszi a dolgát harmóniában, és úgy látom, nem kevés sikerrel. Egy-két perc eufória után talán újra kell gondolnom ezt a vállalkozást. A differenciálás velejárója, hogy minden egyes diák azt hiszi, csak rá figyelek. Most éppen négyen kérdeznek egyszerre. Nem baj: felpattanok, körbeszaladok, táblára írok, segítek, válaszolok. Óra végén jutalmul mindenki választhat a színezőből. Csak úgy pörögnek a fénymásolatok.

Beszaladok a művészeti szobába, hogy szerezzek még színes ceruzát. Távolról látom, hogy tárva-nyitva az ajtó és ég a villany. Júlia egyedül álldogál a szoba közepén, és a frissen elkészült tablót szemléli.

– Nem tetszik.

– Miért? Szerintem tök jó.

Újfent megjegyzi, hogy én nem tudok semmit kritizálni. Mert én kedves vagyok – válaszolom. Megfogom a ceruzákkal teli cipős dobozt, és elindulok vissza a termembe. Júlia utolsó szavaitól visszhangzik az aula:

– Néha jobb őszintének lenni, mint kedvesnek!

A figyelemzavar margójára rá kell firkantanom, hogy minden éremnek két oldala van. Bizonyos helyzetekben három mondatot nem tudok végigmondani úgy, hogy ne kelljen többször megismételnem. Rajzoláskor és színezéskor viszont teljesen elmerülnek, és a legnagyobb precizitással dolgoznak a művükön. Ennek az egyik lédús gyümölcse egy gyönyörűen kiszínezett, igen részletgazdag kép, amit az egyik gyermek húsz percnyi kitartó munkával készített el. Szeretne kérni még egyet. Amikor állunk a fénymásoló mellett, akkor mondja el, hogy ezt anyák napja alkalmából szeretné kiszínezni.

Kaptam egy műanyag bögrét, ami pontosan úgy néz ki, mint egy kamera objektív. Arra gondoltam, hogy mivel ma úgyis képkivágásokról és lencsékről fogunk beszélgetni a kilencedik osztállyal, stílusos lenne ezzel a bögrével érkezni órára. A hatás nem marad el, bár látom rajtuk, hogy nem tudják feldolgozni, ahogy beleiszom egy 135 mm-es objektívbe. Kiosztok a pároknak egy-egy lapot, amin szemléltetem az összes plánt. Arra kérem őket, hogy próbálják meg összepárosítani a plánok neveit a képekkel. Alig bírom visszafojtani a nevetést, amikor egy tábla felőli nagytotálban látom, ahogy az egész osztály a padon fekszik. Iszom még egy kis teát.

– Jössz ma angolozni a hetedikbe? – kérdezem Lillát.

A legfrissebb álom képének maradványait látom felsejleni a szemeiben, ahogy utolsó erejével jelentőségteljesen megrázza a fejét. Azon aggódom, hogy vissza fog zuhanni a padra.

A hetedik osztály használhatatlan ma. [Ma is – a szerk.] A szokásos hétvégi őrület mellett egyéb furcsa folyamatok is zajlanak a csoportban. Több hónap kihagyás után visszatért a gyermekotthonos Ignác, aki nem csekély mértékben bolygatta meg az amúgy is gyenge lábakon álló osztályközösséget. Kifejezetten együttműködő velem, mégis úgy látom, a megjelenése tovább nehezíti az egyébként sem egyszerű feladatot. 

Akárhogy is, össze kell szednünk magunkat, mert perceken belül megérkeznek hozzánk is a ballagók. Már hallom az egyre hangosodó zenét. Péter bácsi belép a terembe, ahogy néha óra közben szokott, csak most épp egy egész osztály vonatozik a háta mögött. Egy visszafogott „tanár úr” köszöntéssel biccent felém. Fordulnak egyet és már mennek is tovább. Júlia szájáról leolvasom, hogy „jó napot”. A következő percekben még próbálom csitítani a robbanásveszélyes osztályomat. Miután a ballagók körbejárták az egész épületet, a bejárat előtt egy kellemes szabadtéri fogadás várja őket, ahol a szülőkkel és a tanárokkal közösen eszegethetik a finomságokat – amit mi az ablakon át nézhetünk. A teremben közben lassan eluralkodik a káosz.

Fél órával később

A viszontlátásra – töröm meg higgadt és monoton hangommal a feszült csendet az év legdurvább jelenetének zárásaként. Soha nem fajult odáig egy helyzet, hogy a legcsúnyább arcomat kelljen megmutatnom. Ti kértétek, megkaptátok. Végtelenül büszke vagyok magamra, mert az égvilágon semmilyen indulat nem volt bennem, amikor elbeszélgettem az osztállyal. Valami olyasmit sikerült odabent megvalósítanom, amit kevés tanáromtól láttam valaha, és amiért nagyra értékeltem a ritka kivételt, akitől mégis. A tanáriban megkérem Misit, hogy az érintett illetővel legyen kedves ő is elbeszélgetni a következő órán, hogy megtudjam, mi csapódott le benne az óra végén történteket illetően. Most pedig szeretném ezt az egészet elengedni.

Júlia fekszik a zongora előtti padon. Arcán olyan kimerültség, amilyen nekem a leghosszabb napok végén sem szokott lenni.

– Tudsz sakkozni? – szegezem neki a kérdést lelkesen.

Felállítjuk a bábukat. Hiányzik egy sötét gyalogom, úgyhogy a fair play jegyében leveszünk egyet az övéiből is.

– Nem zavarja, ha néha elkezdek sírni?

– Dehogy is. Csak nyugodtan – válaszolom a legnagyobb természetességgel.

Azt mondja, hogy mindig elérzékenyül, és hogy ő az egyetlen az egész osztályból, aki ma sírt. Ironikus.

– Most már elmondhat nekem olyan dolgokat, amiket eddig nem mondott, mert már nem vagyok diák.

Valóban, ám valami azt súgja, hogy alig lesz érezhető a különbség.

– A királynődet direkt adod nekem? – kérdezem csodálkozva.

– Legyen kegyetlen!
Ezen ne múljék.

Az elmúlt háromnegyed évben rá kellett jönnöm, hogy üvöltöző, verekedő hiperaktív gyerekek ide vagy oda, a Tüskeváras munka legkellemetlenebb része mégis csak az, amikor délután az orrom előtt megy el a 21-es busz.

Április 28.

Ma reggel a kilencedikes autisták vesznek körül a buszon. Az egyikük mellett van még egy szabad hely, ide lehuppanok. Lelkesen fogad, és megkérdezi, hogy most már mindig lesz-e közös óránk pénteken. Miután válaszolok, véget is ér a beszélgetés. Egész úton némán ül és nézi a tájat. Amikor már csak egy megálló van a táborig, odafordul hozzám:
– Elnézést, le szeretnék szállni.
Mintha csak egy idegen utas lennék.

Háromnegyed kilenc van, de a teremben mindössze három gyerek üldögél. Az egyikük fekszik a padon, a másik kettő csendben játszik a mobilján. Sok értelmét nem látom, hogy angolozzunk, mert már így is szinte lehetetlen felzárkóztatni azokat, akik sokat hiányoznak. Összetolok néhány padot, és kipakolom egy hatalmas szétvágott Chicago-látkép részeit. A padon fetrengő kolléga segít döntést hozni a mai órát illetően: már fel is pattant, hogy szavazást kezdeményezzen. Felírja a táblára, hogy a) szabad foglalkozás, b) tanulás. Hárman gyorsított eljárásban megszavazzák a szabad foglalkozást. Mivel nyitva az ajtó, a németes Kriszta néni besétál hozzánk körülnézni. A terem szélén ücsörögve vázolom neki a speciális helyzetet. Mi is szavazunk a táblán, de sajnos három-kettő arányban a szabad foglalkozás győzött. Nem, nem ér duplát a tanárok szavazata – mondom Krisztának –, mert én az egyenlőségben hiszek.

Két feltétele van az egész órás játéknak: a mobilok eltűnnek a szemem elől, illetve olyan játékot választunk, amiben mindnyájan részt tudunk venni. A kezdeti békés hangulat hamar szertefoszlik, mert késve megérkezik valaki, aki az osztályba érkezése óta folyamatos kiközösítés áldozata. A dolog persze korántsem egyoldalú. Stílusos belépőjével kiérdemelte a többiek utálatát. Ugyanakkor világosan látszik, hogy ez már becsípődés a többiek részéről, és az egész arról szól, hogy jólesik valaki bántani. A legcifrább megjegyzéseket szórják rá közös erővel, és cseppet sem zavarja őket, hogy ott ülök velük egy asztalnál. Ennek véget fogunk vetni.

Körbeüljük az asztalt és belekezdünk egy Solo játékba. Egyelőre higgadt vagyok, de érzem, ahogy lassan áttörik az elsődleges védelmi vonalat. Egy újabb rosszindulatú akció után az egyik provokátort erélyes felszólítással kiutasítom a teremből azt remélvén, hogy a bűntársa egyedül már nem lesz annyira bátor. Tévedtem. Egyedül is hamar erőre kap. Egyértelműen arra megy ki a játék, hogy jól felidegesítse, aztán megpróbálja úgy eladni, hogy ő nem is csinált semmit. Itt ülök fél méterre tőle. Komolyan ennyire hülyének néz? Az áldozat néha mérgében felborogat egy-két széket meg anyázik egyet. A szerencsétlen gyermek mellettem keres menedéket, amit meg is kap. Elkezdem neki a legnagyobb nyugalommal ismételgetni, hogy: „szándékosan provokál téged, engedd el a füled mellett”. Egy ideig sikerül is.

Mit tegyek akkor, ha az egyetlen provokátor képtelen leállni? Nem szeretnék kudarcot vallani azzal, hogy megint külső segítséghez folyamodom, sem azzal, hogy őt is kiutasítom a teremből. Ez nem megoldás hosszú távon. Eddig tartott a jóindulat, felveszem hát a kesztyűt. Egy pedagógiailag megkérdőjelezhető rövid szópárbajban szembesítem azzal, hogy világosan látszanak a szándékai. Direkt provokálja, hogy megpróbálja bemocskolni. A szembesítéstől egyre idegesebb lesz. Nem tetszik neki, hogy felszínre hozzák a burkolt szándékait. Egy ponton feláll, és „itt hagyom a bénákat” felkiáltással kiviharzik a teremből. Nem lennék most a helyében.

– Megőrülök! Ezt a munkát baromi nehéz csinálni, amikor rossz passzban vagyok – zúdítom rá a folyosón Kati nénire a panaszáradatomat.
– Az hagyján, de rögtön megérzik, hogy nem vagy egyben, és kihasználják. Kérsz egy cigit?

Inkább iszom még egy kávét. Egy pici csészével a kezemben sétálok be a kilencedik osztályhoz. Náluk mindig jó lenni. Ma ráadásul ők is kevesebben vannak. Ahogy megállok és ránézek az osztályra, látom, hogy a hetedikes Amélia ott ül Lilla mellett. Maga jó helyen jár? – kérdezem. Azt mondja, hogy olyan jól teljesített, hogy most már a kilencedikbe jár. Ja, akkor minden rendben. Kezdjük hát el az ór... egy pillanat. A két hölgy tudomást sem vesz rólam. Hangosan nevetgélnek valamin, meg tetoválást készítenek egymásnak. „Elnézést, zavarok?” Épphogy kimondom, Lilla száját elhagyja egy csúnya szó. Meg még kettő. Odaugrok a táblához, és felírom a sarkába kicsillagozva a három csúnya szót, aztán behúzok egy-egy vonalat melléjük. Mostantól számoljuk, hogy hányszor hangzanak el az órán.
– Lilla, ha összegyűlik az öt, kapsz tőlem egy nagy ötöst.
– Komolyan?!
– Dehogy is!
Mindenki nevet. A mai óra ilyen nevetős.

Újra átvesszük az eddigi rövidfilm-ötleteket, tisztázzuk, hogy milyen hosszú forgatási időre lesz szükség ezekhez, majd bevezetem a következő fontos témakörünket: a kamerázást. A következő órán meg fogjuk beszélni, hogy milyen képkivágások, kameraállások és kameramozgások léteznek, és nézünk is példákat. Azt is megkérdezem, hogy ki az, aki tud és/vagy szeret rajzolni, ugyanis érdemes lenne a forgatókönyvekhez storyboard-ot is készíteni majd. Egyetlen hölgy emeli fel a kezét a terem sarkában. Nocsak, hol van a kedves párja, akivel sülve-főve együtt szoktak lenni? Nem jött ma iskolába? Egy újabb nevetéshullám következik, amikor kiderül, az úriember nem hiányzik, hanem ott alszik mellette a padon. Csak annyira bebugyolálta magát egy pulóverbe, hogy nem vettem észre.

Lélekben gyúrok a hetedik osztály óráira. Majdnem teljes a létszám, úgyhogy felkészülök a legrosszabbra, bár ránézésre viszonylag rendezettek ma. Az óra elején egyszer csak betoppan Ági néni, a tornatanár, és beül Timi mellé a hátsó sorba. De jó, Bojtin kívül még senki más nem látogatta az órámat. Az óra legnagyobb részében egy megkésett húsvéti feladatot oldunk meg, amelyben el kell mondaniuk, hogy ők mit szoktak és mit nem szoktak csinálni húsvétkor, meg azt is, hogy kivel szoktak lenni. Még olyan emberekből is sikerül egy-egy mondatot kicsikarnom, akik egyébként egy szót sem szoktak szólni. Talán a legviccesebb mégis csak az, hogy Ági nénit is diákként kezelem. Ő is válaszol az összes kérdésre. Ez a mostani légkör igencsak reménykeltő. Lássuk, mit lehet még kihozni belőle!

A második órán besétálok egy szép narancssárga papírra nyomtatott kétoldalas dolgozattal. Körbejárok a teremben és mindenkinek adok egyet. Ahogy fogy a kezemből a papír, lassan elhalkul az osztály. Arnold és Timi elkéredzkednek, hogy odakint írhassák meg. Hihetetlen... egy hangot nem lehet hallani a teremben. Állok a nyitott ajtóban az ajtófélfának támaszkodva, és élvezem a ritka pillanatot. Lilla picit hamarabb elkészül, mint a többiek. Szokásához híven szeretne még tőlem feladatot. Magára hagyom az osztályt két percre, hogy fénymásoljak neki. Ahogy besétálok, látom, hogy Timiék csendben írják a dolgozatot a tanári egyik asztalánál.

Ma délután csak egy ember jön hozzám korrepetálásra, méghozzá egy új lány, aki nemrég érkezett a hetedikbe. Úgy tűnik, nagyon lelkes a nyelvtanulást illetően. Ezért is ajánlottam fel neki, hogy tudunk komolyabban angolozni, ha eljön délután. Nem mondanám, hogy gyakran tapasztalok ilyesmit ebben az iskolában: ahogy lépésről lépésre haladunk a feladatban, minden megfejtésnek úgy örül, mintha nyert volna valamit. Közben elmeséli nekem, hogy ő egyébként arab származású, és kiskorában még folyékonyan beszélt arabul, meg más nyelveken is, de mára elfelejtette őket. Nem jut időnk mindenre, úgyhogy a többit majd otthon. Egy ilyen órával jó zárni a pénteket.

Az aulában ülök a padon. Misu a hátamat ütögeti. Próbál ledönteni a padról, én meg ellentartok neki. Közben gondolkozom, hogy mit lépjek. Az ötödikes Panna kihívott egy sakkjátékra. Hoppá, nem figyeltél. Oda a királynőd. Belép az ajtón egy kedves úriember. Odasétál hozzám és a kezét nyújtja mosolyogva. Az egyik ötödikesem nevelőapja. Én kértem, hogy beszélgessünk. A reggeli dologról lenne szó.

Április 21.

Kati néni kilátástalan arccal bámul kifelé a busz ablakán. Tömeg van, de mégis üres a mellette lévő hely. Valahogy átküzdöm magam és lehuppanok mellé. A véletlen találkozásból egy hosszú és tartalmas beszélgetés kerekedik. Az egyik legizgalmasabb része, hogy a különböző típusú iskolákban miben mások a gyerekek, mennyire más kihívásokkal kell megküzdenie egy pedagógusnak. Mindegyik helynek megvannak az előnyei és a hátrányai. Tapasztalata szerint egy elitiskolában gyakori, hogy noha a diákok bármilyen feladatot képesek maradéktalanul megoldani, ezt sokszor betanult sémák alapján teszik igazi kreativitást nélkülözve, illetve a feladat végén kapott érdemjegy fontosabb, mint maga a munkafolyamat. A különös késő áprilisi hótakaróban gyönyörködvén feltesszük a költői kérdést: vajon ebből a fajta tanulásból lesz-e hosszú távon valódi tudás?

Ez a téma tökéletesen egybecseng egy vitával, amit én indítottam el tegnap egy egyetemi órán. Felmerült, hogy bizonyos gyerekek azért nem motiváltak egy projekthét során, mert nem kapnak rá jegyet, és így máris okafogyottá válik számukra. Mindamellett, hogy egyetértettem a felvetéssel, előbújt belőlem a végtelenségig gyermekközpontú és maróan kritikus önjelölt oktatási szakértő, és a következővel járultam hozzá a körhöz: „Mi neveljük ki azokat a gyerekeket, akik csak a jegyért hajlandók dolgozni. Nekünk pedagógusoknak kell kollektíven tükörbe néznünk ezért.”

Ahogy belépek a tanáriba, egy bájos ifjú hölgyet pillantok meg az asztalom mellett. Nocsak, egy újabb kedves látogató? Mónika néni odafordul hozzám:
– Hadd mutassam be a lányomat, Nórit.
Mosolyogva kezet nyújtok neki. Nóri egy egész napot lesz nálunk látogatóban, és beül az órákra is. Nálam fogja kezdeni, ami tulajdonképp egy jó döntés, mert általában jól sikerülnek a reggeli órák. Aztán bemehetne hozzád a hetedikbe – javasolják a kollégák. Azt ne! – kiáltok fel kétségbeesetten. Vagy ha mégis, akkor csak bukósisakban. Végül megegyezünk abban, hogy talán a hölgy jelenléte ösztönzőleg hat a kamaszkorú ifjoncok munkakedvére.

Az ötödik-hatodik termében egy hatalmas GOOD MORNING felirat fogad a táblán, mellette pedig egy vigyorgó pálcikaember. Lia rajzolta fel nekem, pontosan ugyanúgy, ahogy én szoktam. Le is fotózom gyorsan. A gyerekek békésen üldögélnek és várják az órakezdést. Gyanús ez nekem... lehet, hogy a mai egy nyugis nap lesz? Nóri beül az első pad szélére. Ismét a mobiltelefonok eltávolításával kezdjük az órát, ami nem egyszerű. Mintha egy drogfüggőtől próbálnám kikönyörögni a cuccot. Az egyik leleményes facsemete végül megragad egy papírdarabot, rajzol rá egy mobilt, majd azt viszi ki az irodába. Feladom.

Amikor végre sikerül sínre kerülnünk, megkérem Nórit, hogy pár mondatban mutatkozzon be az osztálynak. A rövid monológja végén az egyik jó gyermek a túlvégről csak ennyit fűz hozzá: „Hát ez nagyon érdekes...” Ez az iróniával átitatott szemtelenség amolyan Tüskevár-féle vendégszeretet. Ilyenkor egy picit sajnálom a látogatókat, de Nóri óra végén azt mondja, hogy jól érezte magát és cukik a gyerekek. Cukik a gyerekek?! Te nem akarsz itt dolgozni? – kérdezem magamban.

A második óra végén egy picit rendezzük sorainkat. Felvázolom, hogy mit terveztem még az utolsó két hónapra, illetve megosztom velük a legfrissebb ötletemet, ami egy komoly projekt lenne a következő tanévben. Arra gondoltam, hogy a heti három órából az egyik lehetne angol drámaóra. Írnánk közösen egy színdarabot, megtanulnánk, és valamikor előadnánk az egész iskola előtt. Úgy tűnik, tetszik nekik az ötlet. Szinte mindenki felrakja a kezét, hogy szívesen szerepelne benne. Már most felvetem a kérdést, hogy milyen műfajban játszanának szívesen. Ugyanezt szeretném megcsinálni a hetedikkel is, ha vevők rá.

A kilencedikben kezdenek kirajzolódni a történetek a rövidfilmekhez. A hiányosabb részekhez még ötletelünk. Továbbra is kérlelem őket, hogy jövő hétre hozzanak egy féloldalas írott verziót, hogy tovább tudjunk haladni. Hamarosan beszélnünk kell az írás mellett gyártási, rendezői és operatőri feladatokról is. Az utóbbihoz kapcsolódóan lesz elméleti-gyakorlati óra a kamerázásról is – kameramozgásokról, képkivágásokról és világításról. A mai óra fénypontja mégis csak az utolsó öt perc. Arra kérnek, hogy hadd hallgassuk meg együtt a Jég dupla whiskyvel című számot. Miközben teljes hangerővel tombol Charlie a teremben, pedagógushoz egyáltalán nem méltó módon illusztrálom a táblán eme felejthetetlen zenemű főtémáját.

Úgy döntöttem, hogy ma a hetedik osztály első óráján nem fogok magyarul megszólalni. Mielőtt elkezdjük, felkérem lelkes segítőmet, Misut, hogy álljon ki mellém tolmácsnak. Lilla, aki megint átjött a kilencedikből, meglehetősen célorientált tanuló. Minek a sok sallang? Míg én próbálom elkezdeni az órát bizonyos rituálékkal, ő az első sorban ülve kinyújtja a kezét és azt mondogatja: „Feladatot!” Igyekszem, de addig nem kezdjük el, amíg el nem csendesedik az osztály. Kapnak egy családfáról szóló rejtvényt, amiben meg kell fejteni, hogy az emberek milyen viszonyban vannak egymással. Lássuk, vajon itt működik-e a pármunka. Igen is meg nem is. Az osztály fele elmerül a feladatban, a többiek pedig hamar elunják, mert túl bonyolultnak tűnik. Amikor leguggolok Lilla mellé, ő is azt mondja, hogy ez túl nehéz. Küzdj még! – biztatom angolul. Az óra végére már majdnem megvan az egész. Látod, nem is olyan nehéz.

Egy osztályban, amely tele van tanulási nehézségekkel, magatartászavarral, valamint a bicskanyitogató szemtelenség színes megjelenési formáival, szinte lehetetlen objektíven megítélni egy feladat hatékonyságát. Előfordulhat, hogy mellélövök, mert egy feladat nehezebb a diákok szintjénél, vagy éppenséggel nincs összhangban az ízlésükkel. Ám ugyanekkora esély van arra is, hogy egyszerűen opponálnak, vagy nem elég kitartóak, noha képesek megoldani a feladatot. Erre a feloldhatatlan helyzetre a következő tanáccsal tudok szolgálni: a puding próbája az evés. Elkészítek egy feladatot, beviszem és kipróbálom. Az eddigi tapasztalatok alapján az eredmények igen széles skálán mozognak valahol a „csodával határos módon fél órára belemerültek” és a „megfontolom, hogy folytatom-e a tanári pályámat egy ilyen megalázó kudarc után” között. Mindkét végletet büszkén viselem. Utóbbin még nevetni is szoktam.

Az eddigi kanyargós életutam jelentős része az intuitív tanításról és a szüntelen kísérletezésről szólt. Fontos megjegyeznem, hogy bármilyen jó érzékkel is rendelkezik valaki a tanításhoz, soha nem lesz elegendő pusztán intuíciókra hagyatkozni. Ugyanakkor az effajta tanítás olyan területeket képes fejleszteni, amelyek nélkül én nem engednék útjára egy frissen végzett tanárt. Ha mentor lennék, akkor akár odáig is elmennék, hogy megkérném a hallgatómat, hagyjon üresen tíz percet az egyik óratervéből. Kicsiben megvalósítanánk azt, amit Jeremy Harmer jungle path-ként említ. Ez azt jelenti, hogy nem tervezünk, hanem kizárólag a diákok felől érkező ingerekre reagálunk. Ők visznek minket. Ez az út kontextustól függően akár veszélyes is lehet, ám két nagyon lényeges dologra vezet rá minket: elkezdünk kizárólag a jelen pillanatra koncentrálni, és ezzel együtt megtanulunk igazán érzékenyen figyelni a diákokra.

Aki pedig olyan iskolába megy tanárnak, mint a miénk, nincs sok választása: kényszerítve van a spontaneitásra. Szoktam vázlatos óratervet írni, de az körülbelül olyan, mintha pontokba szedném, hogy mit fogok csinálni az első randin.

Elérkezett a záróra. Kettesben üldögélünk az egyik hetedikesemmel az aulában lévő asztalnál. Ma csak ő jött korrepetálásra, hogy a család és egyéb kapcsolatok témájával foglalkozzunk. Ő olvas és fordít, én pedig segítek neki. Olyan ő, mint egy kakukktojás a viharos osztályban. Békés lelkű, joviális és együttműködő. Folyton mosolyog és árad belőle a szeretet. Sorsszerű, hogy mi ketten ülünk itt ma délután. A Facebook reggel feldobott egy emléket: egy éve ezen a napon jöttem próbaórát tartani a legfiatalabb osztályba. Utána vele sétálgattam a suli körül, és ez a beszélgetés zajlott le köztünk:

– És mik a kedvenceid?
– Tesi, irodalom és nyelvtan.
– Tesi, irodalom és nyelvtan?
– Igen. Hát meg ha te leszel az angoltanár, akkor az angol.

Április 7.

9 óra 34 perc. Lassan a tetőfokára hág a feszültség a teremben. Éreztem, hogy a mai nap ilyen lesz. Már kezdődne a második angolóra, de Mónika néni éppen itt áll mellettem, és olyan keményen rak helyre néhány embert, hogy még nekem is kerekre nyílik a szemem. Jóllehet pontosan ugyanazt gondoljuk a szóban forgó diákokkal kapcsolatban, rajta mégis érződik a sok év tapasztalat. Nem fogja vissza magát: rendesen odavág a szemtelenségért. Elröppen néhány olyan mondat is, amiért sehol nem adnának diplomát, ám egy ilyen iskola legifjabb osztályában sajnos olykor nincs más út, és ezt nekem is el kell fogadnom.

Jómagam ritkán szoktam idáig eljutni, és ennek több oka van. A legjelentősebb talán, hogy van egy nevetségesen naiv és idealisztikus képem a jó pedagógusról, és ebbe a képbe nehezen tudom beleerőltetni az igazán kemény fellépést. Azért írom ezt némileg önironikusan, mert már hónapokkal ezelőtt világossá vált, hogy a valóság nem így működik. Olyannyira nem, hogy bizonyos esetekben éppen azzal vívok ki tiszteletet, ha megmutatom, ki az úr a háznál. Ez pedig pedagógiai értelemben véve egyáltalán nem szükséges rossz. Furcsa lehet elsőre, ám a szigorúságot gyakran a diákok maguk követelik meg. Ösztönösen megpróbálják legyőzni a tanárt, de mégis megnyugvással tölti el őket, ha ez nem sikerül. Rájönnek, hogy egy erős valaki áll a másik oldalon, akire lehet támaszkodni. Bonyolult sakkjáték ez, ahol nem mindig lehet jót lépni. Ugyanis ha olyan napjuk van, mint ma, akkor könnyedén előfordulhat az is, hogy az erélyes fellépésre válaszul pofán röhögnek. Ahogyan ez ma is történik.

Valahogy átvészeljük ezt az órát. Összesen két diák maradt, akiket még nem veszítettem el. Ők jelentkeznek egy kreatív írás feladatra. Leülnek egymás mellé, én pedig színes kártyákkal tapétázom ki az asztalt. A kártyákon mindenféle szavak, kifejezések vannak segítségnek. A feladat lényege: valamiféle emberi kapcsolatot ábrázoló kép alapján írniuk kell néhány mondatot. „Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? Mit szoktak csinálni?” Az egyik jó gyermek a füzetébe írogat. A másik résztvevő Lia, aki az elején közli velem autistához méltó határozottsággal, hogy ő bizony nem hajlandó most írni, inkább elmondja. Semmi gond. Egy olyan képet választott, amin öt gyerek áll körben és belehajolnak a kamerába. Lia sorra mondja a jobbnál jobb mondatokat, én meg közben teleírom velük a táblát. A végén nevet is adunk a kép szereplőinek. Köztük van Stella is, amiről közösen megállapítjuk, hogy egy gyönyörű név.

A kilencedik osztályban felütötte a fejét a bullying. A filmes projekthez létrejött két csoport együttesen kiutált valakit különböző okokból. Mivel elég zavaros az ügy, rákérdezek, hogy mi történt. Össze-vissza mondanak mindenfélét, az áldozat pedig egy ponton kirohan a teremből. Nesze neked, zöldfülű pedagógus, most mit fogsz lépni? Tamás itt van velem, hogy az autistákat segítse, úgyhogy a kapitány tíz percre elhagyja a viharban vergődő hajót. A sírás szélén levő hölggyel kisétálunk az aulába beszélgetni. Feszülten figyelek, és hagyom, hogy levegő után kapkodva elmesélje a történetet az elejétől a végéig. A beszámoló végére már alig lát a könnyektől. Most mit csináljunk? Megpróbálom egy picit megnyugtatni, aztán visszaballagunk a terembe. Muszáj beszélnünk a kialakult helyzetről.
– Nem akarok és nem is fogok beleavatkozni a dolgaitokba, mert semmi közöm hozzá. Viszont megoldást kell találnunk a helyzetre, hogy mindenki részt vehessen a filmezésben, aki szeretne. Létrehozunk egy harmadik csoportot, ahova bárki csatlakozhat.
Óra végére valamelyest csillapodnak a kedélyek, és a magányos hősnőnek már akadt is egy-két támogatója.

Szünetben elém ugrik Lilla, és boci szemekkel kérdezi, hogy nem folytathatnák-e a filmet, amit Misi bácsival elkezdtek az előző órán. Dehogynem! Nem igazán bánom, ha a mai napon nem kell kísérletet tennem a hetedik osztály oktatására. Beülök hátra a laptop és a projektor mellé. Miután mindenki megérkezik, elindítom a filmet. Amit ilyenkor tapasztalok, az mindig lenyűgöz. Legfőképp azért, mert nem értem. A súlyosan hiperaktív gyerekek egytől egyig nyugton ülve bámulják a vásznat egyetlen hang nélkül. Azt hiszem, a tananyagot klasszikus hollywoodi nagyjátékfilm formájában kellene prezentálnom. Kíváncsi lennék az oktatási minisztérium arcára, amikor levélben erre kérek jelentős anyagi támogatást az államtól.

A nap folyamán sokat beszélgetünk Mónikával. Valahogy mindig megtalálom. Hihetetlenül izgalmas, hogy mennyi mindenben másképp gondolkozunk. Én sokkal megengedőbb vagyok a gyerekekkel szemben, mint ő, és már rájöttem, hogy ez inkább személyiségbeli különbség, mintsem tapasztalatbeli. Ő nehezen viseli, ha valaki szemtelen vele, míg rólam könnyebben lepereg. Örök kérdés, hogy hol az egyensúly? Bármi legyen is a válasz, az az egy biztos, hogy nem a szélsőségekben keresendő. A Tüskevár iskola csapatának az egyik legnagyobb erénye, hogy nem hisz az általánosításban. Legyen bár Mónika néninek bármennyire határozott stratégiája a fegyelemproblémák kezelésére, minden alkalommal hozzáteszi, hogy ez az ő elképzelése. Én tegyek belátásom szerint. Egy ilyen környezetben még hasra esni is kellemes érzés.

Megint kezdődik. Zénó és egy osztálytársa egymásnak esnek a folyosón. Bevillan az a szeptemberi nap, ami egy széttört szemüveggel végződött. Nem telik el két másodperc és látom, hogy a szemüveg megint a földre kerül. Odaugranék érte, de nem tudok a közelükbe férkőzni. Szerencsére egy felsős srác kimenekíti a csatatérről, őket pedig hamar szétválasztják.

Beszélünk? – kérdezem Zénótól a tanári előtt. Ma nem volt jó napja. Az előző balhé előtt ma már egyszer állt egy órát az iroda mellett. Megütött valakit, aki csúnyákat mondott neki. Leülünk a termében, de úgy tűnik, most nem akar velem beszélni. Nem is válaszol rendesen a kérdéseimre. Mónika néni megjelenik az ajtóban és ráparancsol, hogy indulás előtt rakja fel az összes széket. Olaj a tűzre. Tudom, hogy Zénó ma minden létező embernél kihúzta a gyufát, de én nem így szeretnék búcsúzni tőle.
– Rakjuk fel őket együtt! Egyet te, egyet én.
Vonakodik, de azért csak belemegy a játékba. Páratlan számú szék van, úgyhogy az utolsót ketten fogjuk meg két oldalt.

Mindjárt 13:55 van. Júliával megbeszéltük, hogy angolozunk egy órát délután. Nem is találkoztam ma még vele, de úgy tervezem, hogy percre pontosan besétálok a termébe. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá. Meglepetésemre 53-kor megjelenik a tanári előtt, hogy ugye jövök-e.
– Még van két percem! – mondom büszkén.
– Hogy maga mekkora egy... – s ezzel vissza is fordul.

Erről a pillanatról valamiért a Casablanca kultikussá vált utolsó mondata jut eszembe.

Április 6.

Helyszín: ELTE BTK, Rákóczi úti épület, 4. emelet

10 óra 8 perc. Mindjárt kezdődik. Most fogom megtartani életem legelső egyetemi óráját. De hogy keveredtem én ide? Úgy, hogy az imádott módszertan tanárunk, Szesztay Margit felkért néhányunkat, hogy amíg ő külföldön van – mert éppen megválasztják az IATEFL elnökének –, helyettesítsük őt az elsőéves mesterszakosok óráján. Amikor jött a levél, majd' kiugrottam a bőrömből. Elsősorban nem azért, mert végre kipróbálhatom, milyen a másik oldalon lenni, hanem azért, mert eljött az idő, hogy valami igazán fontosat osszak meg a hallgatókkal. Valami olyat, amiről sajnálatos módon kevés szó esik a képzésünk alatt. Büszkeséggel tölt el, hogy amit hoztam, valódi küldetésem, amellyel teljes mértékben azonosulni tudok. Remélem, hasznukra válik majd.

A 411-es teremben lesz az óra. Nosztalgikus érzések fognak el, mert két évvel ezelőtt mi is itt kezdtük a módszertan óránkat Margittal. A 411-es amolyan kultikus számmá vált. Ahogy belépek, egy picit megijedek, mert vészjóslóan kevés ember várakozik, annak ellenére, hogy már el is múlt az órakezdés ideje. Megnyugtatnak, hogy később még érkezni fognak páran, illetve „Andris mindig késik”. Fogalmam sincs, ki az az Andris, de fontos embernek tűnik, ha őt külön megemlítik, úgyhogy biztosítom őket arról, hogy Andrist megvárjuk. Addig semmi értelme elkezdeni az órát. Egyelőre csak lányok vannak, ami ezen a képzésen nem egy sokkoló jelenség. A tanáraim folyton elmondták, hogy az én nevemet valahogy könnyebben meg tudják jegyezni.

Most már van hét-nyolc ember, úgyhogy szerintem elkezdhetjük. Kapnak tőlem színes névkártyákat, mert nem merek vállalkozni arra, hogy egy ilyen tömegben mindenki nevét megjegyezzem hallás után. Odahúzom a székemet a félkörben ülő lelkes hallgatótársulathoz. Az első kérésem: mutatkozzanak be, mondják el, hogy milyen tanítási tapasztalatuk volt korábban, és fogalmazzanak meg egy hosszú távú célt vagy álmot a tanársággal kapcsolatban. Ahogy vártam: egy-két embernek még nincsenek komoly tervei, illetve olyan is akad, aki nem is biztos a tanári pályában. Az egyik lány meghat a válaszával. Azt mondja, hogy van egy tíz év körüli tanítványa, aki mindig öleléssel köszönti. Az az álma, hogy a jövőben minél több ilyen élményben legyen része.

Bevezetésképpen arra kérem őket, hogy írjanak fel nehézségeket, amelyekkel egy tanteremben szembetalálhatják magukat. Lassan megtelik a tábla. Bár tudják, hogy miről szól ez az óra, mégsem írja fel senki sem azt, amit végül én írok oda nagy betűkkel: special needs. (Megközelítőleg: sajátos nevelési igény.) A továbbiakban felolvasok nekik két extrém tantermi szituációt, és párokban megvitatják, hogy hogyan reagálnának ilyen helyzetekben. Az első: „Egy diákod eldobja a feladatot és azt mondja: nem érdekel ez a szar.” A második: „Két diákod durva verekedésbe kezd az óra alatt.” A válaszaik igen széles skálán mozognak. Több embertől elhangzik, hogy megpróbálná szétválasztani őket. Aztán az egyik lány jogosan felveti: na de mi van, ha erősebbek nálam?

Hunyjátok be a szemeteket. Szeretnék veletek elutazni valahová. Az egyik leány sóhajával jelzi, hogy nem kedveli az ilyen fajta feladatokat. Tetszik, hogy ilyen őszintén kifejezi a véleményét. Képzeljétek el, hogy várunk a buszra. Felszállunk, és elindulunk felfelé a hegyen. Hamarosan megérkezünk egy erdőbe... Közben nyolc darab kártyát rakok ki az üres székekre. A kártyákon nyolc diák rövid leírása olvasható. Egy szó sem esik arról, hogy nekik bármiféle „problémájuk” lenne. Csupán arról, hogy milyen a viselkedésük az iskolában. Miután megérkezünk egy erdő mélyén megbújó különleges iskola egyik tantermébe, és kinyitják a szemüket, megkérem őket, hogy sétáljanak oda a székekhez, és olvassák el a diákokról szóló néhány sort. Ismerjék meg az osztályukat. Hozzáteszem, hogy amennyiben bárki felfedez bármiféle konkrét dolgot a diákokkal kapcsolatban, akkor azt ossza meg velünk.

Nincsenek véletlenek. A székekre felsorakoztatott diákok körében három főbb eset merül fel. Ezeket fel is vezetjük a táblára: diszlexia, ADHD és autizmus. Az óra utolsó harmadában belemélyedünk ebbe a három nagy témakörbe. Kiosztok mindenkinek két állítást. Ezek az állítások úgy vannak megírva, mintha diákok mondták volna. Például: „idegesít, ha valaki a padján halkan dobol az ujjával” vagy „jobban szeretem, ha a tanár nagybetűkkel ír a táblára”. A feladat az, hogy elolvassák az állításokat, majd megpróbálják összepárosítani őket a három fő kategóriánkkal. Ez majdnem tökéletesen sikerül is. Végül egyenként felolvasom az összes állítást, és tisztázzuk azokat, amelyek nem önmagukért beszélnek. Ilyen volt az is, hogy egy diszlexiásnak nem szerencsés feleletválasztós kérdéseket adni, mert gond van a rövidtávú memóriájával, és mire a végére ér a válaszok olvasásának, elfelejti az előzőeket.

Az utolsó tíz percben drámaibb hangulat uralkodik el a teremben. A képzeletbeli osztályunknak nem minden tagja küzd tanulási nehézségekkel. Vannak olyanok, akiknek a viselkedése rettenetes szociális háttéréből fakad: két diák is van köztük, akik gyermekotthonban nevelkedtek. Azért olyan a viselkedésük, amilyen. Bár némileg nyálasra sikerül, most mégis felvállalom ezt a néhány mondatot, amivel szeretnék elköszönni a csoporttól:
– Eleinte azt gondoltam, hogy egy speciális iskola diákjai különböznek bármilyen hagyományos iskola diákjaitól. Mostanra rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem így van. Pontosan ugyanolyanok. Legyen bármilyen problémájuk, végső soron mindnyájan ugyanarra vágynak: szeretetre, megértése és elfogadásra. Ha ezt megkapják, akkor nagyon hálásak lesznek nekünk.

Miután az Oscar-díjjal letörölgetem a könnyeimet, köszönetet mondok édesanyámnak, és a módszertani árokban rejtőzködő vonósok is befejezik, búcsúzóul még felírom a blogom címét a táblára. Hátha ihletet kap a lelkes tanársereg.

Izgalmas élmény volt ez a másfél óra. Jó volt látni, hogy mennyi elsőéves tanárhallgató van, aki ugyanannyira elhivatott, mint én vagyok. Az óra végén és az utána folytatott beszélgetések viszont kétséget kizáróan rávilágítottak arra, hogy égető szükség van olyan órákra, mint amilyen ez volt. Ugyanis kiderült számomra, hogy vannak, akik ténylegesen – és minden rosszindulat nélkül – azt gondolják, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekekből soha nem lesz senki. A rövid „de igen” jellegű reakcióm a meglepetés erejével hatott egy-két emberre. Ez így nincsen jól. Egy leendő vagy már praktizáló pedagógus nem gondolhat ilyet. Főképp azért, mert a tanárképzés által felelőtlenül éltetett egyik legnagyobb tévhit, hogy többségi iskolában úgysem találkozunk soha ilyesmivel.

Gúnyosan kacsintok magamra, mert ebben a félévben ez a negyedik egyetemi kurzus, amire beszivárogtattam ezt a témát. Ha a hivatalos tantervben nincs benne, akkor majd mi belerakjuk. Ezen igazán nem fog múlni.

Elmélyülő kapcsolatok II.

Március 31., 13 óra 4 perc

Egyre magasabbra és magasabbra pattanok a trambulinról. Egy-egy pillanatra aprónak tűnik minden innen fentről. Olyan, mint amikor álmomban repülök: ijesztő, de valahogy mégis fantasztikus. A testem egészét áthatja a szabadság, s egyszerre átélem, amit ők. Szóval ilyen érzés kiugrálni magukból minden feszültséget, miután kiszabadultak a tanterem fogságából. Most már értem. A tőlük látott mutatványokon felbuzdulva megpróbálok a fenekemre esni és talpra visszapattanni, de elterülök, „mint Hortobágyon a furulyaszó.” Egy diákjaimból álló különítmény vígan kacarászik a profizmusomon. Végtelenül élvezem a nyilvános megaláztatást, viszont amikor arra kérnek, hogy próbáljam meg a szaltót is, jobbnak látom kimászni az arénából. Már csak azért is, mert pár perc múlva kezdődik a korrepetálás.

Mivel a hetedik osztály ma nagyon szépen dolgozott, csak az ötödik-hatodikból jönnek hozzám gyakorolni. Sikerül összeválogatni a három legkülönbözőbb diákot, akikkel körülüljük a beszélgetős szoba bumeráng alakú asztalát. Kicsiben gyakorolhatom a Tüskevár-féle iskolák egyik legnagyobb művészetét: egyszerre háromféle feladaton dolgozom a három emberrel, akik mindeközben még beszélgetnek is. Tőlem jobbra a mai tananyaghoz kapcsolódó rejtvényt töltjük ki, balra képek alapján rajzolás folyik ugyanebben a témában, velem szemben pedig Zénó ül, aki tizenkettedikesek által írt angol nyelvű leveleket fordít magyarra. Ezt a feladatot Péter bácsi adta neki reggel, és meg kell mondjam, telitalálat volt. Fél órán át háromfelé figyelni olyan, mint ugyanennyi ideig három labdát dobálni, de harmóniában dolgozunk együtt. Az utolsó tíz percben Zénóval kettesben maradok, és türelmesen várom, hogy az utolsó egy-két mondatot is leírja. Hihetetlen agya van az angolhoz meg a két nyelv közti átjáráshoz is.

A mai napon valahogy elszigeteltem magam a tanároktól. Egész nap csak pár szót beszéltem velük. A magam útját jártam, a velük való beszélgetés helyett inkább a belső folyamatokra koncentráltam. Sok mindent kell még megértenem azzal kapcsolatban, hogy hogy működnek ezek a gyerekek, s hogy én hogy működöm ővelük. Szeretnék értően állni hozzájuk.

Lassan elindulok. Az aulában találkozom Júliával. Még mindig mosolygok a játékunkon, amiből nem lett semmi. Azt mondta, hogy azért nem jó angolul beszélgetni, mert akkor nem tud engem magázni. Ebbe bele se gondoltam. Úgy tűnik, nem indulok még sehova, mert egy szemvillanás alatt belecsöppenünk egy beszélgetésbe. Azt próbáljuk kitalálni, hogy milyen dalokat lehetne együtt eljátszani. Júliának két problémája van, amit ki is fejt: nagyon mély hangja van, illetve furulyázás közben nem tud énekelni. Pedig egyes daloknál jó lenne, ha menne együtt a kettő.

Tulajdonképp én nem sietek egyáltalán, úgyhogy hirtelen felindulásból felkapom a gitárt Misi bácsi asztaláról. Miután megállapítom, hogy hamis, beszaladok a tanáriba, és ahelyett, hogy hangolót hoznék, leemelem Zeusz bácsi fémhúros gitárját, amin bizonyos akkordokat csak satuval tudok lefogni. Viszont gyönyörű hangja van. Júliával elhelyezkedünk a zongora előtti padon, és a jó múltkorában megbeszélt Ha én rózsa volnék című dallal próbálkozunk, nem sok sikerrel. Túl mély ez neki, nálam meg nincs capo. Elmarad a várt hatás, de ezen hamar túllendülünk, hiszen annyi lehetőség van még. Egyszer csak úgy döntünk, hogy bevonulunk a 12. osztály üres termébe, mert ott nem zavar senki és kiváló az akusztika.

Az ajtót becsukjuk, én pedig odahúzok egy széket a padja mellé. Itt van előttem Steve Earle Galway Girl című számának a szövege meg az akkordjai. Júlia imádja a countryt. Szeretnék minél többet zenélni vele, mert már nincs sok időnk együtt. Hamarosan le fog érett... le fogja tenni azt a bizonyos vizsgát, aztán lehet, hogy nem látom többé. Amíg gondolkozunk, hogy milyen dalok lehetnének még, elkezdek néhány L'art pour l'art marhaságot játszani, amin jókat nevetünk. Nem telik el sok idő, s a gitár hangja elhalkul. Belemerülünk egy egészen másfajta beszélgetésbe. Milyenek vagyunk és milyennek látjuk egymást? Mesél arról, hogy korábban egy elitiskolába járt, ahol nem annyira kedvelték. Júlia olykor húsba vágóan őszinte tud lenni, ami engem a legkevésbé sem zavar, de lehet, hogy nem mindenkinek esik jól. A legmélyebb emberi dolgokról értekezünk, már-már filozófiai magaslatokba emelkedvén. Péter beszalad a terembe valamiért. Elnézést kér és már rohan is ki. Szinte észre sem vesszük.

Percről percre egyre jobban a beszélgetés hatása alá kerülök. Olyan őszinte, valódi, emberi. Lassacskán – mintha a zakómból bújnék ki – levetem magamról a tanári köntöst, mert ez már régen nem tanár-diák pillanat. A múltkori után talán nem meglepő, hogy eljutunk az igazság kérdéséhez is. Isten, hit, kereszténység. Van-e abszolút igazság? Megosztok vele néhány kellemetlen élményt, ami azóta is tüskeként él bennem. Töredelmesen bevallom neki, hogy nem tudok túl sokat erről a témáról, de van egy ötletem. „Taníthatnál engem.” Elsőre meglepődik és furcsának találja, de máris ott terem egy üres papír az asztalon. Mintha kivirágzott volna: lelkesen magyarázza egy rajz segítségével, hogy hogy működik ez az egész a teremtéstől kezdve a bűnbeesésen át a halálig. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Gurulunk lefelé a hegyről. Viccesen elnézést kérek, amiért ott marasztaltam, mert tudom, hogy minden nap el szokott rohanni az utolsó óra után. Rám néz, és Júliásan makacs hangnemben reagál:
– Ha el akartam volna menni, akkor elmentem volna.

– Ebben biztos vagyok.

– Ezt most azt autizmusom miatt mondja?
– Nem. Júlia miatt.
Nem értem elsőre, de aztán választ kapok rá. Elmeséli, hogy volt olyan ember az életében, aki azért barátkozott vele, mert milyen menő dolog autistával barátkozni.

Elérkeztünk egy hosszú út végére. Állunk a Déli pályaudvari metróbejáratánál. Júlia szemébe nézek, és a következő szavakkal búcsúzom:

– Hálás vagyok neked.

– Miért?

– Mert sokat tanítasz nekem. Nem csak azt, amit ma elmondtál, hanem sok minden mást is.
Számomra kevés felemelőbb és élvezetesebb dolog van az életben, mint egy jó beszélgetés. Nehéz is ezért az elválás, de sajnos menni kell. Jövő pénteken találkozunk.

Viszlát, Zsombor.

Azon tűnődöm, hogy milyen különös küldetés a miénk. Egy tanár és pedagógus feladata az, hogy irányt mutasson a növendékeinek. Segítsen nekik felfedezni és kivirágoztatni a bennük rejlő lehetőségeket. Mindezt úgy kell megtennie, hogy közben nem kényszerít rájuk semmit. A bennünk lévő dolgokból együttesen kell építkeznünk. Nem én megyek át a hídon hozzá, s nem ő jön át hozzám, hanem félúton találkozunk. Nem állhatok vele szemben, hanem a híd széléről nézzük kézen fogva, ahogy csörgedezik előttünk az élet. Ez egy olyan szerepkör, amit nehéz lesz valaha is szavakkal körülírni. Ez varázslat. Talán ezért csinálom.