Elmélyülő kapcsolatok I.

Március 31., 15 óra 44 perc

Elérkeztünk egy hosszú út végére. Állunk a Déli pályaudvari metróbejáratánál, ahol majd elválnak útjaink. Eddig könnyen jöttek a szavak, de most már alig bírok megszólalni a meghatottságtól. Kívánom, hogy mindenkinek legyen az életében sok olyan beszélgetése, mint amilyen nekünk volt ezen a gyönyörű napsütéses délutánon. Eljött hát a végszó ideje. Júlia szemébe nézek, immáron a tanári köntösöm nélkül, és a következő szavakkal búcsúzom:

– Hálás vagyok neked.

7 órával korábban

Kezet fogunk, összeütjük a vállunkat, majd az öklünket is – így köszöntjük egymást minden pénteken az egyik hetedikesemmel, és ugyanígy köszönünk el a nap végén. Kellemes a légkör a gyerekek közt ma reggel, annak ellenére, hogy tegnap hatalmas balhé volt. Péter összehívta az egész iskolát, hogy két órán keresztül a dohányzás egyre égetőbb problémájáról füstölögjenek. Az általános iskolások között is van, aki cigizik, és ez nagy baj. Zeusz bácsi két táborra osztotta a diákokat: dohányosok és nem dohányosok. Ezután végigkérdeztek egyenként mindenkit, hogy fizikai szükséglete-e a cigaretta, vagy kibírná-e nélküle iskolaidő alatt. Ma délben lesz egy újabb rövid megbeszélés emiatt.

Pedagógusként talán az egyik legkomolyabb feladat, hogy megtanuljuk szétválasztani és külön kezelni egy gyerek dolgait, ami nem egyszerű feladat. Mit gondoljak, ha egy egyébként kedves és jószívű diákomból éppen árad a rosszindulat, a gonoszság, és a szemem láttára provokál valakit? Csak kapkodom a fejem, mert mindenkinek hullámzik a viselkedése. Az egyik pillanatban figyelnek, aztán hirtelen nem. Az egyik pillanatban kedvesek egymással, aztán durván bántják egymást. Olykor néhány másodpercre elveszítem a józan ítélőképességemet. Az egyik diákom eleinte dolgozik rendesen, majd megunja és félredobja a feladatlapot. Látványosan ellenáll, közben meg néha odaszól a többieknek valami bicskanyitogatót. Később látom, hogy elmélyülten rajzol egy szép autót, amit ki is színez. Amikor elkészül, átnyújtja nekem azzal, hogy ezt nekem rajzolta. Óra végén kapok tőle még egyet.

Szünetben ott találom a trambulinon. „Mit kapok cserébe a rajzokért?” Miután tisztázzuk, hogy ajándékért nem illik cserébe semmit kérni, megkérdezi, hogy nincs-e kedvem kipróbálni a trambulint. Most tudatosul bennem, hogy még tényleg soha nem voltam rajta, pedig biztos nagyon mókás. Sajnos most nincs időm, de megígérem, hogy később jövök. A szóbeli megállapodás nem elég: a trambulin hálója fölött nyújtja a kisujját, hogy megpecsételjük a dolgot. Nincs mese, ma én is ugrálni fogok!

A mai harmadik órában már egyedül megyek az összevont kilencedik-tizedik osztályba, hogy filmezésről beszélgessünk. Hihetetlen számomra, hogy még a hetedikben húsz percet azzal töltök, hogy mindenkit leszedjek a másikról, eloltsam a tüzet, hatástalanítsam a bombát és elkobozzam a mobilokat, addig ebben a túlzsúfolt teremben negyven percen át egy pisszenést nem hallok. Érdeklődve figyelnek és aktívan részt vesznek. Ma átvesszük újra a filmkészítés fázisait, illetve tisztázzuk végre, hogy a csapatok milyen műfajban szeretnének alkotni. A horror és a vígjáték mozgatja meg leginkább a fantáziájukat. Jövő hétre már várok egy rövid szinopszist mindenkitől. Beszélgetünk a magyar film helyzetéről is. Félve teszem fel a kérdést, hogy van-e bárki az osztályban, aki szokott régi magyar filmeket nézni. Majdnem hanyatt esem, amikor több kéz is a magasba lendül, és az egyik tizedikes lány azt is elmondja, hogy imádja az 1962-es Mici néni két élete című vígjátékot.

Épp a tanári ajtaja mellett ácsorgok a folyosón. Olyan, mint egy forgalmas pályaudvar csúcsidőben. Á, jó napot Zsombor tanár úr! – szerintem ma már harmadszor nyújtja nekem a kezét az egyik srácom, ugyanazzal a mosollyal. Feltűnik Júlia is. Megáll a fűtőtestnek támaszkodva, mint mindig.
– Hogy sikerült a tegnap este? – kérdezi. Először nem is esik le, hogy az angol klubra gondol. Kiderül, hogy már mindent kinyomozott ezzel kapcsolatban. Mondja, hogy neki is a beszédet kéne gyakorolnia, az írás már jól megy. Felajánlom neki, hogy nagyon szívesen segítek gyakorolni az éretts... arra a csúnya dologra, aminek nem mondom ki a nevét. Illetve egy vicces játékot is kitalálok itt helyben: minden második szünetben csak angolul beszélhetünk egymással. Nem lelkesedik az ötletért. Annál jobb!

Egyre többen gyűlnek körénk, így már elég nehéz beszélgetni. Egy órával ezelőtt elkövettem azt a végzetes hibát, hogy a hetedikes Timit játékból én is megkergettem. Most megint itt áll előttem és arra kér, hogy fussunk. Miért is ne? Őt boldoggá teszi, engem meg emlékeztet arra, hogy mennyire nem vagyok formában. Nem baj, a végén kiderül, hogy ő sem annyira. Amikor levegő után kapkodva, teljesen leizzadva visszaérünk az aulába, legszívesebben halomban feküdnénk a földön. Te jó ég, és én ma még ugrálok is...

Március 17.

A gyerekekre elképesztő hatással van az időjárás. Ha csütörtök éjjel nem tudok elaludni, akkor általában felkészülök a legnagyobb káoszra. Misi bácsi mondta, hogy az iskolától nem messze laknak valahol kutyák. Megfigyelte, hogy ha reggel alszanak a kutyák, akkor aznap a gyerekek is nyugodtak lesznek. Attól tartok, a kutyák ma az ébresztőórára sem ébredtek fel és a munkából is elkéstek, mert valami hihetetlen nyugalom és fegyelem uralkodik a teremben. Egy hangos szó vagy baráti pofon sem töri meg a harmóniát. Az óra első felében gyakorlunk, ugyanis utána témazárót fogunk írni.

Egy olyan osztályban, amelyik tele van részképesség-zavaros tanulókkal, alaposan át kell gondolni, hogy hogyan kérünk számon bármiféle tudást. Az uniform témazárót (pasztellszínű lapon, diszlexiás-barát betűtípussal) azért állítottam össze, hogy legyen egy fősodorvonal, de készen állok bárkit más módon „feleltetni”. Dolgozatírás közben mindig adok egy-két tippet, ha valamelyik feladat általánosságban nehéznek bizonyul, illetve teljesen rugalmasak vagyunk az időkeretet illetően. Aki nagyon hamar befejezi, kimehet sétálgatni az iskola köré. Most akad egy olyan lelkes diák is, aki a szünetben sem hajlandó beadni, hanem ott marad egyedül a teremben, hogy befejezze. Illetve egyvalaki Mónika nénivel írja meg az egyéni fejlesztésen. Többször elmondom azt is, hogy jövő héten lehet javítani, akár ugyanezt újraírni. Normális keretek között ez utóbbi égbekiáltó módszertani bakinak számítana, ám a Tüskevárban az is hatalmas siker, ha bizonyos diákok pusztán a javítás iránti vágyból elkezdenek foglalkozni a tananyaggal.

Van egy jó meg egy rossz hírem, melyikkel kezdjem? Rendben. A rossz az, hogy fel kell adnom a kilencedikeseknek tartott angolórát egy időre, pedig még csak összesen háromszor voltam velük. A jó viszont az, hogy helyette a 9. és 10. osztályt össze fogjuk vonni, és együtt készülünk a Hét Domb Filmfesztiválra. Kati néni elkapott reggel, hogy rengeteg az érdeklődő, engem pedig két cigi között kinevezett filmes szakértőnek. A félév hátralévő részében én fogom bevezetni a gyerekeket a forgatókönyvírás alapjaiba, majd a kamerázás elméletébe és gyakorlatába. Utána segítek az összes kisfilm forgatásának a megszervezésében és levezénylésében, végül pedig az utómunkában. Az utolsó rövidfilmemet 2013-ban forgattuk, azóta alig néhányszor fogtam kamerát a kezemben. Kimondhatatlanul örülök, hogy mától fogva a tudásomat lelkes diákok segítenek leporolni. Mivel végül nem lettem mozgóképkultúra és médiaismeret tanár, álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha lesz egy ilyen órám.

A bemutatkozós, megbeszélős óra után körülvesznek a diákok a folyosón. Arról értekezünk, hogy hogyan kéne csoportokba rendeződni a filmes projekthez. Az egyik kilencedikesem szeretne velem beszélni néhány szót. Az a helyzet ugyanis, hogy ő írt egy nagyjából egyoldalas szinopszist az egyik osztálytársával, amiből egyszer szeretnék, ha film készülne. Azt kérdezi tőlem, hogy elolvasnám-e a művüket, mert szükségük lenne véleményre, visszajelzésre. Persze, hogy elolvasom! Amikor kézhez kapom az irományt, gyönyörű kézírás látványa tárul elém. A fekete szövegben néhány szó arannyal vagy ezüsttel van írva.

Mindjárt vége a szünetnek, ami azt jelenti, hogy a témazáró dolgozattal be kell sétálnom a hetedik osztályba is. Ebbe az osztályba összetettebb feladatokat vagy hosszabb szövegeket tartalmazó papírokkal besétálni olyan, mintha egy afrikai törzsfőnökhöz odamennék, hogy akkor én most elviszem a lányát. Néha pontosan úgy szokott elillanni a kezdeti lendületem, mint ahogyan Bud Spencernek és Terence Hillnek, amikor a jól ismert jelenetben berontanak a rendőrökkel teli szobába. Talán Péter bácsit kellene megkérnem. „Te mondd, hogy témazárót írunk, a te hangod mélyebb.” Meglepetésemre azonban ma ez az osztály is angyalként dolgozik. Ki kell használni és élvezni minden percét.

Az új lány, Timi egyik mániája, hogy mindenre azt mondja: no. Az összes órán ilyesmi beszélgetések szoktak zajlani köztünk:
– Adok neked is egy ilyen...
– No.
– Szeretném, ha te is...
– No.
– Gyakorolhatsz a...
– No.
– Yes.
– No.
A végére már ő sem bírja fapofával. Óra közben látom, hogy a szépen kitöltött feladatlap tetejére a neve helyett az van írva, hogy „no, no, no, no”. De szép neved van! – mondom neki. Megragadom az alkalmat és meginvitálom az újakat is a délutáni korrepetálásra, hátha. A kezdeti vonakodás után most ott tartunk, hogy Timi próbálja rábeszélni a barátját, hogy ő is jöjjön, mert biztos hasznos lesz. Arnold is csatlakozik, aki általában az órákat egyetlen hang nélkül, a sarokba helyezett kis padja mögött ülve tölti teljesen passzívan.

Végül hármasban ülünk a beszélgetősben. Folyamatosan nevetőrohamok törnek rájuk, úgyhogy fél óra leforgása alatt sikerül eljutnunk a célul kitűzött három feladat végére. Nem baj, örülök, ha jó kedvük van. A korrepetálás után lehuppanok a titkárság kényelmes kanapéjára, kezemben egy hatalmas dosszié: a kilencedik osztály teljes anyaga. Egy-két ember szakértőiét szeretném elolvasni, mert még nem ismerem őket annyira. Kényelmetlen érzés vakon tanítani őket. Anna ül velem szemben a számítógépnél.
– Kicsit bajban vagyok még a nevekkel. Van az a srác az osztályodban, aki a szélen szokott ülni és nem hajlandó dolgozni. Mondjuk ma nem volt órán.
– Ja igen, ő rehabon van.
Lapozgatom tovább a dossziét.

Amint látom, Timi és Arnold még nem mentek haza. Kihívnak csocsózni, és az ilyesmit nem illik visszautasítani. A Tüskevár csocsója olyan, mint a kocsma vagy cukrászda egy faluban. Szünetekben mindenki itt szokott csoportosulni. Az egyik legfontosabb helye ez a kapcsolatépítésnek. Beállok hát egyedül, de hamar csatlakozik István bácsi, a matektanár is. Mindketten optimistán állunk a meccshez. Hiába, mert rövid idő alatt megalázó vereséget szenvedünk.

Amellett, hogy isteni jókat lehet beszélgetni közben, azért szeretem igazán a csocsót, mert megakadályoz abban, hogy a diákok fölé magasodjak. Egy csapásra fordul a kocka, és máris ők vizsgáztatnak engem. Lehetőséget kapnak arra, hogy a tantermen kívül megmutassák, valamiben jobbak, erősebbek nálam. Én pedig a kezemet nyújthatom és gratulálhatok nekik – örömmel és büszkeséggel. Itt csak nyerni lehet.

Március 10.

1970-ben született egy egypetéjű ikerpár az Egyesült Államokban, Grace és Virginia. A kiskoruk nagy részét egymással töltötték, mert nem adták őket iskolába, a szüleik pedig szinte soha nem voltak otthon. Éveken át a nagymama vigyázott rájuk, aki csak németül beszélt, és a lányok fizikai szükségletein kívül semmi mással nem foglalkozott. Őket viszont ez sem tartotta vissza a verbális kommunikációtól. Az évek során kitaláltak egy úgynevezett kriptofáziát, vagy más néven titkos nyelvet, amely – más domináns nyelvi input hiányában – igen rendhagyó módon anyanyelvükké vált. Egymást Poto-nak és Cabengo-nak nevezték, és egészen nyolc éves korukig az általuk kitalált nyelv volt az egyetlen, amit beszéltek.

Úgy hiszem, hogy a gyerekekkel való kapcsolatépítés egyik legfontosabb része pontosan az, amit az ikerpár is megélhetett: tered engedni annak, hogy egy hasonló titkos nyelv alakulhasson ki köztünk – egy nyelv, amit senki sem ért rajtunk kívül, és mi magunk sem igazán tudjuk, hogy hogyan jött létre. De meg tudjuk egymást szólítani, és csak ez számít.

– Nagyon ajánlom, hogy jó legyen a mai angolóra! – köszönt egy ötödikesem reggel a zongora előtti padon ülve. Remélem, nem látja, de a meglepetéstől hatalmasra nyílnak a szemeim. Ő ugyanis azon gyermekek egyike, aki ide kerülése óta alig volt hajlandó részt venni az órákon – amire a feladatlapok eldobálásával vagy a középső ujjának felmutatásával igyekezett emlékeztetni –, és órán kívül sem beszélgetett velem soha. Most viszont megeredt a nyelve. Folyamatosan jön utánam és mesél. Például arról, hogy nem sokat aludt, mert egész éjszaka egy teherautós játékkal játszott.

Valahonnan gitár hangja szűrődik ki. Ha szólózást hallok fémhúrokon, akkor az minden kétséget kizáróan Zeusz bácsi lesz az épület valamelyik szegletében. Éppen az informatika teremben ücsörög magányosan. Nulladik órája van, amire még senki nem érkezett meg. Miután megvitatjuk, hogy milyen számokat fogunk hamarosan közösen eljátszani, visszasétálok a tanáriba, mert vár rám még némi készülés. Hosszú lesz ez a nap is, de annál izgalmasabb, mert ma itt lesz Bojti, és megkértem, hogy jöjjön be velem mindkét angolórára a hetedik osztályba.

Ma fogom a harmadik órát eltölteni a kilencedik osztállyal. Már volt alkalmam egy picit jobban megismerni őket, úgyhogy sokkal több és komolyabb feladattal készülök az órára. Mindig egy picit félve nyitok be hozzájuk, ám nem azért, mert tartok tőlük, hanem mert olyan érzésem van, hogy megzavarom őket a kis szigetükön. Ma éppen Mark Ronson Uptown Funk című slágere tombol a teremben, amikor benyitok, úgyhogy táncolva indulok az asztalom felé. Lassan valahogy véget kéne vetni a partinak – ahogy kimondom magamban ezt a mondatot, hirtelen véget ér a szám, én pedig elegánsan feléjük fordulok és lelkesen köszöntöm őket a mai angolórán. Amit a legjobban várok: egy általam írt feladatsor, amely bemutatja Gary Chapman öt szeretetnyelvét, és mindenki elgondolkozhat rajta, hogy mely nyelvek a legjellemzőbbek rá.

A kilencedikesek viszonylagos harmóniájával szemben az ötödik-hatodik és a hetedik osztályban néha elképesztően dezorganizáltnak hat az osztályközösség. Olyan, mintha a csoportalakulás storming szakasza évekig elhúzódna. Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy szüntelenül újabb és újabb gyerekek érkeznek az osztályokba. A hónapról hónapra változó, újraalakuló közösség működését feltérképezni olyan, mint kibogozni a zsebemből előhúzott fülhallgatót egy teljes metróút alatt. Nemrég csatlakoztak ketten az osztályhoz: egy fiú és egy lány, akik szemlátomást barátok. Timi gyermekotthonból érkezett. Bojti már megosztotta velem az újabb hajmeresztő családi történetet – ami persze a Tüskevár diákjait tekintve sajnos cseppet sem számít rendhagyónak.

Éppen azt játsszuk, hogy különféle hobbikat kell elmutogatni egymásnak. Angolul és magyarul is ki lehet találni, utána úgyis felírjuk a táblára. Egy-két szóra Bojti is beszáll a játékba. Szerettem volna még mást is csinálni, de felháborodtak, hogy félbe akarom hagyni a játékot. Fontos gondolat fiatal pályakezdő tanároknak, akik valami félreértés folytán a Tüskevár egyik általános iskolai osztályában találják magukat egy ködös péntek délelőttön: ha valaha megtörténne az a csoda, hogy a gyerekek önszántukból szeretnének valamit csinálni a szaktárgyunkhoz kapcsolódóan az órán, akkor a gondosan előkészített óratervet csendben hajtogassuk össze, és ezt követően észrevétlenül csúsztassuk be valamelyik zsebünkbe. Jó lesz az még egyszer – valamire.

Az otthonban nevelkedő gyerekek ambivalens viselkedésmintái bámulatosak. Elsőre felfoghatatlan, hogy hogyan tud valaki egyszerre minden erejével ellenállni és mindeközben mégis szeretettel közeledni hozzánk. Szeretném, ha megsimogatnál, de ha meg mered tenni, megharaplak. Sebaj. Valami oknál fogva nekem ehhez végtelen türelmem van – nem tudom, honnan és miért.

Közben már a következő fejezeten morfondírozom. Jövő héten a birtoklás kifejezéséhez szükséges habeo-szerkezetet (have/has) szeretném megtanítani nekik, és ehhez kézenfekvő lenne a család témaköre. Itt meg is állok egy pillanatra. Kinyitom a frissen vásárolt angol tankönyvet, amit a második félév elején el is kezdtünk használni. Van itt egy rövidke kiegészítendő szöveg a családról. Az első bekezdés azzal a mondattal zárul, hogy: „Az én szüleim a legjobbak!” Hát persze. Ismét megcsillan a fény egy méregdrága színes-szagos tankönyv végtelenségig idealizált világán. Én meg közben eljutottam egy olyan helyre, ahol a nevelőanya és nevelőapa szavakat nem elvont példaként kell említenünk egy angolórán, és ahol akár az a mondat is papírra kerülhetne egy diákomtól, hogy:

„Nekem nincsenek szüleim.”

Március 3.

Van egy elképesztően szemtelen és lázadó gyermek, akit születése óta ismerek. Hihetetlen dolgokat művelt az általános és középiskolában. Hatodikban például egyszer a színjátszó szakkör elején elküldte a fenébe a magyartanárát mindenki füle hallatára, majd lelépett. Egy másik alkalommal éppen egy dicséret beírására várt a tanáriban. Tíz perc után közölte, hogy az igazgatónő ne rabolja a drága idejét, s újfent lelépett. Középiskolában állandóan angol nyelvű írásokat függesztett a falra, amiben kritizálta az iskola vezetését. Egyszer pedig összetépte a matekfüzetét és kirontott a teremből. Már alsós korában elkezdett borzalmas jegyeket gyűjteni, olykor-olykor bukásra állt év végén bizonyos tárgyakból. A korai ellenőrzői tele voltak intőkkel és rovókkal – nem egyszer azért, mert fizikailag bántalmazta a társait. Mivé lesz egy ilyen gyermek felnőttkorára? Nos, elmondom. Felvételizik az angoltanári mesterszakra, és megmagyarázhatatlan hivatástudatával tanítani kezd a csillebérci Tüskevár iskolában.

7 óra 26 perc. Próbálok átjutni a reggeli tömegen egy akkora dobozzal, amibe belefér a 21-es busz. A Széll Kálmán téren találkozom egy kedves egyetemi kolleginával, akit szeretettel meginvitáltam a reggeli óráimra. Nemes cél érdekében történik a látogatás, ugyanis mi ketten fogunk az egyetemen előadást tartani a sajátos nevelési igényű gyermekekről. Szegény tanároknak fogalmuk sincs arról, hogy sportot űzök az SNI megemlítéséből minden olyan órán, ahol lehet témát javasolni. Magányos harcosként küzdök azért, hogy ne csak zárójelben említsük őket, miközben a KSH a 2015-16-os tanévben 75,400 sajátos nevelési igényű gyermeket tartott számon alap- és középfokú oktatásban, amelynek jelentős hányada integrált. Ez utóbbi körülmény azért fontos, mert a legpatinásabb elitiskolában is bármikor szembejöhet velem egy diszlexiás tanuló, és nem ártana tudnom, mit (ne) csináljak vele.

Megérkezünk az iskolához.
– Jó reggelt, Zsombor! – szól egy hang... valahonnan. Körbenézünk, de nem látunk senkit. Rövid tanakodás után rájövünk, hogy a hang nem is oldalról, hanem felülről jön. Egy hatalmas fenyőfa köszönt jó reggelt, aminek pont olyan hangja van, mint az egyik hatodikosomnak.

Remek hangulat alakul ki már kora reggel a tanáriban. Zeusz bácsi jó kis blues szólót nyom az asztalánál ülve. Kati néni megkéri az egyik nyolcadikos lányt, hogy varrja vissza a gombját. Anna néni fejére észrevétlenül ráemelem a szalmabáburól lekerült lyukas tetejű kalapot, ő meg felveszi hozzá még a napszemüvegét is. Gyorsan beszaladok az angolos táskámért. Kifelé kopognom kell, mert közben a hetedikes Arnold bezárt a raktárszobába...

A kolleginát felkészítettem arra, hogy a Tüskeváras órák a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatásokkal járhatnak, ám meglepetésemre béke uralkodik ma reggel a kicsik termében. Néha elröppen egy-egy faszom, de hát ez a legjobb családban is előfordul. A második óra végén a hátsó padban közepes erőbedobással szorgoskodó fenyőlakó röhögőgörcsöt kap – talán a gyanta egyik kevésbé ismert mellékhatása. Meg is kell állnunk, mert lassan meg fog fulladni. Ráérősen odasétálok a padjához és leguggolok elé.
– Hát te milyen gombát reggeliztél?

Ahogy óra végén kitárom az ajtót, Júlia ott áll a szokott helyén, a fűtőtestnek támaszkodva. Egymásra mosolygunk. „Jó napot!” A kolleginának mennie kell, úgyhogy kikísérem az iskola elé, de még beszélünk néhány szót arról, hogy milyen érzés is volt a látogatás. Amennyire ki tudom venni a szavaiból, leginkább csak meg van lepődve. Kérdezget egyenként mindegyik diákról. Látom az arcán, hogy a rövid beszámolóimmal egyre jobban összeáll a kép. Ekkor döbbenek rá, hogy egy Tüskevár-féle iskolában nem egyszerű kérdés az óralátogatás. Ha valaki a hagyományos iskola sémáihoz szokott a diákok és tanárok viselkedésének tekintetében, akkor első látásra vagy azt fogja gondolni, hogy rettenetes tanár vagyok, vagy azt, hogy itt mindenki meg van őrülve.

Múlt héten felkerült a folyosó falára egy hónap tanulója plakát, amit én készítettem. Mindkét osztálynak van rajta egy arany, ezüst és bronz kupája. Minden hónapban felkerül a két osztályból a három legszorgalmasabb tanuló neve, amivel utána hetekig büszkélkedhetnek az egész iskola előtt. Mivel vége a februárnak, eljött az idő, hogy felírjuk az első neveket. Pechemre mindkét osztályban holtverseny alakult ki a helyezettek között. A hetedikben fenn maradtak a táblán az országok és nemzetiségek, úgyhogy egy izgalmas és szórakoztató gyorsasági versennyel, egy örök klasszikus játékkal döntjük el a második és harmadik helyezettet. A hatodik osztályban is holtverseny van, ám itt jóval egyszerűbben dől el a kérdés. Megállunk a plakát előtt a második helyezett úriemberrel. Kezemben a fekete filctoll.
– Az a helyzet, hogy holtverseny van közted és Lia között, de nem tudjuk eldönteni, mert ő már hazament.
– Nem baj. Hölgyeké az elsőbbség.

13 óra 45 perc körül éppen zászlókat színezünk a beszélgetős szobában. Pár hete eldöntöttem, hogy a zárórát korrepetálással fogom tölteni, mert több olyan diákom is van, akik tanteremben szinte egyáltalán nem tudnak tanulni. Mozgolódást hallok a folyosón. Kinyitom az ajtót és nekitámaszkodom az ajtófélfának.

A kilencedik osztály minden egyes nap végén némán vonul végig a folyosón Zeusz bácsi vezetésével. Egyetlen szabály van: ha bárki megtöri a csendet, azonnal visszamennek és újrakezdik. Rendezett kettes sorban és síri csendben közelednek felém. Rámosolygok Lillára. Bátor lépésre szánja el magát: az osztály sikeres kivonulását veszélyeztetve súgja oda nekem, hogy „mindjárt jövök”. Örülök, hogy hősies tette nem került egy visszafordulásba, ráadásul részben miattam. Türelmetlenül várom vissza, mert fontos beszélnivalónk van. Vissza is tért. Arról van szó, hogy szeretnék feloldani Lilla felmentését az idegen nyelvek alól, mert megjött a kedve az angol tanuláshoz, és lehet, hogy érettségizne belőle. Másfél hete az édesanyja állt itt velem szemben, hogy kikérje erről a véleményemet. Eddigi ittlétem alatt akkor éreztem először, hogy valami igazán fontos dologban kell döntést hoznom. Ránéztem az anyára, és habozás nélkül azt mondtam, hogy Lilla eddigi teljesítménye és lelkesedése alapján semmi kétségem a felől, hogy le fogja tenni az angol érettségit.

Egy különleges nap története II.

Tele van az iskola marslakókkal – olyan csodálatos gyermekekkel, akiknek a világa sehogy nem passzol bele az általunk ismert világba. Egy nyelvtanártól talán nem idegen a gondolat, hogy újabb és újabb nyelveket kell megtanulnunk, hogy kommunikálni tudjunk velük. Miközben mi kíváncsian s olykor értetlenül szemléljük őket, ők valami ilyesmit gondolhatnak rólunk: szó, ami szó, ezek a fölnőttek fölöttébb furcsák. Sebaj, adott a lehetőség, hogy kemény és odaadó munkával hidat építsünk, és végül eljussunk hozzájuk. Egyetlen fontos dolgot kell csak szem előtt tartanunk: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért.”

A hatodikos Liához akkor kezdtem építeni a hidat, amikor a lyukasórám alatt megint kirontott a terméből, és egyenesen beviharzott a tanáriba – ahogy mindig is szokott. Érdekes, hogy egy olyan helyre menekül, ahol szintén nincs akkora csend és nyugalom. Hajtogattunk együtt repülőket és röptettük őket a folyosón, majd angoloztunk egy kicsit az aulában, a zongora előtt. Szereti az angolórákat, ő az egyik legszorgalmasabb. Az egyetlen nehézség, hogy néha túl sok lesz neki odabent. Elég annyi, hogy valaki fél percig kopog az ujjával a padon. Ilyenkor érdemes kinyitni neki az ajtót, különben átgyalogol rajta. Pár perc alatt lehiggad, aztán visszajön az órára.

Február 22., kilenc óra körül

Egyszer csak megjelenik mögöttem tetőtől talpig pirosban a fején sárga papírcsőrrel. Angry Birdnek öltözött, és máris méltatlankodni kezd. Egy teljes percen át azt ismételgeti, hogy ha valaki meg akarja nézni, akkor most tegye meg, mert vágja a csőr az orrát és le fogja venni. Villámként csap belém az ötödik-hatodik osztály termében lévő angolos plakát. Van rajta ugyanis egy hatalmas Angry Bird, és egészen eddig fogalmam nem volt róla, hogy ki rajzolta. Lia hamarosan kinevez a fotósának. Minden félórában megjelenik, hogy gyorsan fotózzam le így is meg úgy is. Csőrrel, csőr nélkül, kalapban sétapálcával a kezében, sétapálcával a nyaka körül, Kriszta nénivel, Angry Birds könyvvel, kapucniban...

Kint van az asztalon a Last Letter nevű társasjátékom, amiben 61 darab izgalmas rajz van kártyákon, illetve van nálam három csomag Sztorikocka.
– Van kedved megnézni ezeket a játékokat? – kérdezem Liától. Most éppen van kedve hozzá. Átballagunk a tizenegyedikesek termébe.

Csend és nyugalom. Mindenki hazament már ebből az osztályból. A székek mind fel vannak rakva a padok tetejére. Kettőt leveszünk hátul az ablak melletti sarokban és leülünk egymás mellé. Az ajtót becsuktam. Csak néha nyit be egy-egy tanár vagy diák, és minden alkalommal elnézést kérnek, mintha egy tárgyalást, terápiát vagy magánórát zavarnának meg. A rajzos kártyákkal kezdjük. Lia alaposan megvizsgálja egyenként az összeset. Érdekes. Most, hogy ilyen hosszú ideig nézegetjük őket, én is felfedezek egy csomó új dolgot rajtuk. Mulatságosak. Az egyik kedvence, amelyiken egy bácsi felemeli a tengert, mintha egy szőnyeg lenne, és besöpri alá a homokot. Tompán beszűrődik, ahogy kint üvöltöznek. Lia megjegyzést is tesz rá. Neki egy becsukott üres terem sem lesz soha elég csendes. A kártyák után előkerülnek a kockák. Összesen 162 kis képecske van 27 darab kockán. Egyenként, ráérősen végignézi az összeset, majd visszarakja a kockákat a dobozukba szigorúan a szerint, hogy a doboz alján melyik kép van felfestve illusztrációnak. Mára vége a mókának, de tengernyi időnk lesz még folytatni.

A tanári felé sétálva meglátom, hogy Misu ücsörög egyedül a nyolcadikosok termében. Éppen videókat néz a mobilján. Ő az a hetedikes diákom, aki közel középfokon beszél angolul, és úgy vág az esze, mint bármelyik híres nyomozónak. Szégyenszemre meg is oldotta húsz perc alatt azokat az általunk írt krimiket, amiken más tanítványaim egy órákat ültek. Egy ideig hezitálok, de végül besétálok a terembe és leülök hozzá. Nehéz helyzetben vagyok Misut illetően, mert differenciálni nem egyszerű, viszont nem igazán hajlandó más angolórákat látogatni. Kicsit kérdezgetem, hogy mostanában miket szeret. Hirtelen felpattan a szikra a fejemben: készítsen egy nyolc fejezetből álló hosszú prezentációt a jelenlegi kedvenc számítógépes játéksorozatáról. Picit vonakodik, de végül megtetszik neki az ötlet. Közben Bojti megjelenik és csendben leül a teremben. Azért jött, mert lassan indulhatunk, de látja, hogy éppen tárgyalunk.

Amikor vége a megbeszélésnek, Bojti megkérdezi Misut, hogy szerinte mi az a lustaság. Misu rögtön rávágja, hogy ő maga a megtestesült lustaság. Ha kinyitnánk a szótárat, ő lenne a definíció. Bojti kifejti neki, hogy az a probléma a lustasággal, hogy sokan úgy tekintünk rá, mint egy akadályra az úton. Úgy próbáljuk leküzdeni, hogy többszörös erővel megyünk neki ahelyett, hogy inkább magát az akadályt építenénk le. Akkor semmiféle plusz energiát nem kéne kifejteni. A monológja közben lassan odasétálok a táblához, és felírom nagy betűkkel, hogy „laziness”. Pár perc múlva megérkezik az édesapja, akinek be is mutatkozom. Mielőtt elindulnak, belenézek Misu szemébe és megkérem, hogy egy kézfogással még hitelesítsük a közös projektre vonatkozó megállapodásunkat.

Bojtival autókázunk lefelé. Mindenféléről beszélgetünk: az osztályáról, tervekről, pedagógiai meggyőződésről, múltbéli történetekről. Remekül kiegészítjük egymást. Három évvel fiatalabb nálam, de már osztályfőnök, és valami olyasmit tud, amitől én még messze vagyok. Ez kétség kívül abból is fakad, hogy ő maga ült már ugyanitt a másik oldalon is, bár elmondása szerint erre már nem nagyon szokott visszaemlékezni. Akárhogy is, nem menekül. Év végéig interjút fogok készíteni vele.

Állunk a Fény utca és a Retek utca sarkán. Megköszönöm a beszélgetést és kezet rázok vele. Vajon hány ilyen beszélgetés és kézfogás vár még ránk? Remélem, nagyon sok. Szeretném látni, ahogy elballagnak.

Most én is elballagok.

Egy különleges nap története I.

Február 22.

A Tüskevár esetében némiképp ellentmondásos leírni, hogy „különleges nap”, hiszen mindig történik valami, ami az adott napot egy csapásra különlegessé teszi. Van bennem egy feloldhatatlan kettősség. Szeretem a pedagógiát és a nyelvoktatást tudományos oldalról megközelíteni, mert véleményem szerint hihetetlenül fontos, hogy az oktatásban zajló folyamatokról valamelyest objektív képet is alkossunk – még akkor is, ha az általunk végzett munka természeténél fogva olykor nehezen megfogható. Ugyanakkor azokat a dolgokat, amelyek számomra különlegessé teszik az itt töltött napjaimat, nem lehet egy dolgozatban leírni. A nyelvpedagógia tanszéket végtelen elégedettséggel tölti el, ha egy empirikus kutatásról olvashat, ahol bizonyos módszerek létjogosultságát kutatom hónapokon keresztül. Azt viszont nem írhatom le, hogy az egyik hatodikos diákom óra közben felállt és a legnagyobb játékossággal belebokszolt a vállamba néhányat, majd visszaült a helyére. Pedig számomra egy ilyen pillanat többet jelent mindennél. Azt jelenti, hogy sikerült egy újabb hidat felépíteni valakivel. Ennél pedig nincsen fontosabb dolog a világon.

Negyed 9 körül lépek be a tanáriba, ahol meglehetősen bizarr látvány fogad. Misi bácsiból Misi néni lett, Krisztának bajsza van, Mónika pedig reverendában sétálgat egy Bibliával a kezében. Nem egy új alternatív pedagógiai koncepció megvalósulásának vagyok a szemtanúja, hanem farsangi mulatság van ma, ami miatt a tanítási órák el is maradnak. Semmi gond, az én táskámban is akad valami, ami hamarosan hozzásegít a tekintélyem végleges lerombolásához. A vécében gyorsan át is öltözöm. Pár perc múlva nyílik az ajtó és kilép rajta egy fiatalember egy szürke kezeslábas kapucnis pizsamában, amin fekete bajuszok vannak. Egy hatalmas napszemüveggel a fejemen próbálok visszatalálni a tanáriba anélkül, hogy nekimennék a falnak. Odabent a konyhapultnál összetalálkozom a kilencedikes Vikivel. Természetes elfogadással bámul, s közben próbál nekem neveket adni. Talán a Bajusz Baba tetszik a legjobban mind közül.

Júlia

Misi bácsival  nénivel egy-egy gitárral a kezünkben ülünk egymás mellett. Amikor megemlítem neki, hogy milyen jó volt az a felvétel Júliával, és hogy szívesen megnézném a kottát, nagy hirtelen feláll és bemegy a tizenkettedikesek termébe. Magam is nehezen hiszem el, de arra kéri Júliát, jöjjön át a művészeti terembe, hogy csak az én kedvemért eljátsszák azokat a dalokat. Júlia vonakodik, de azért átjön és hozza a furulyáját. A teremben Zénó épp azon tűnődik, hogy szívesen beöltözne Hitlernek. Végül kiegyezünk Charlie Chaplinben, mert emlékeim szerint kalap és bot is van az épületben. Misi kitessékel mindenkit, aki nem akarja hallgatni a produkciót. Júlia rám förmed, hogy nehogy szemben üljek le vele, mert akkor végig látja az arcomat. Átülök a hátuk mögé. Eljátsszák nekem az összes ír dalt, ami a felvételen is volt, majd folytatják még egy sor másikkal. Ámulok és bámulok, hogy csak miattam leültek zenélni. A meghatottságtól nem is nagyon tudok semmi értelmeset kinyögni. Júlia viszont várja, hogy valami értelmeset mondjak. Nem átallom agyondicsérni a szép zenét, mire ő visszakézből földre terít az Asperger esszenciájával: „Mert maga ilyen pozitív fickó, igaz?” Megmártózom a szarkazmusban, mint a szauna utáni tízfokos medencében, miközben csendben elszégyellem magam.

Nem sokkal később meglátom, hogy Júlia ott ácsorog a folyosón az ötödik-hatodik terme mellett lévő radiátornak támaszkodva. Nem először látom ott álldogálni. Összegyűjtöm a bátorságomat és óvatosan megközelítem. Lassan beszélgetésbe elegyedünk. Kérlel, hogy kritizáljam már, mert csak jót mondtam a zenéjéről, de ő hallja az összes hibát. Megkérdezem tőle, hogy mióta furulyázik. Kiderül, hogy a furulya mellett még oboázni is járt, csak kirúgták, mert ordítozott és csapkodott.
– Nem tudja elképzelni rólam, hogy ordítozom, ugye?
– Hát nem igazán. Ma már nem szoktál ordítozni?
– Nem. Meguntam.
Egy ponton elvágom magam, mert a szeptemberi beszélgetésünk óta elfelejtettem a születésnapját. Csak a hónapot tudtam. Ő persze pontosan emlékszik az enyémre.

Mónika néni esküvői szertartásokat rendez az aulában. Akik találnak párt maguknak, azokat összeadja, méghozzá olyan átéléssel, hogy egy idő után kezdem kényelmetlenül érezni magam. Nem illik pizsamában bemenni a templomba. Mindegyik szertartás végén megszórják az ifjú párt rizzsel. A sokadik esküvő végére már rizsben úszik az egész helyiség.

Egy rövid kitérő után visszatérek az aulába. Júlia egyedül ül a zongora előtti padon. Lehuppanok én is mellé. Az imént még tömeg volt itt, most egy lélek sincs körülöttünk. Egy szót sem szólok hozzá, csak ülünk némán vagy fél percen keresztül. A csendet mindössze a talpunk alatt ropogó rizs töri meg néha. Az egyik kedvenc Kosztolányi versem villan át az agyamon: „lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragőzt?” Egyszer csak váratlanul odafordul hozzám:
– Most beszélgetni fog velem, Zsombor?
Számtalan kommunikációs helyzet van az életemben, amelyben olyan könnyedséggel igazodom el, mint éjszaka vaksötétben a saját lakásomban. Júliával beszélgetni viszont néha olyan, mint spiccesen nyomon követni egy bonyolult sakkjátszmát. Én nem ismerem őt eléggé, ő pedig nem az általam megszokott minták alapján kommunikál.

Egy olyan párbeszédben találom magam, amire nem vagyok igazán felkészülve. Sehol nem tanították meg, hogy hogyan kell reagálni, ha egy diákom megkérdezi tőlem, hogy hiszek-e Istenben. Egy pillanatra meg is rökönyödöm, ám hamar magamhoz térek és válaszolok. De vajon ez miért érdekli őt?
– Amikor először találkoztunk, volt magáról egy elképzelésem.
– És mit gondoltál rólam?
– Kötelező elmondanom?
Dehogy is. Furcsa, mert bármennyire is rendhagyó és számomra picit rémisztő is ez a diskurzus, mégis leírhatatlanul örülök neki. Szeretek vele beszélgetni. Mintha kiolvasta volna a gondolataimat:
– Maga miért szeret velem beszélgetni? – szegezi nekem a kérdést. Itt már nincs kibúvó.
– Tetszik, ahogy gondolkozol. Racionális vagy, átlátsz mindenen. Nem lehet behúzni a csőbe. És szerintem érettebb vagy a korodnál.
Ebben egyetért velem. Mielőtt egy új hetedikes lány, az édesanyja és Bojti megtalálnak, Júlia egy mondatával segít, hogy egy fokkal kényelmesebben érezzem magam.
– Én is szeretek magával beszélgetni.

A tanáriban ülök a számítógép előtt. Kezemben Zeusz bácsi menő elektroakusztikus gitárja. Félve vallom be, de azon tűnődöm, hogy vajon csalódott-e bennem. Vajon mást kapott-e, mint amit eredetileg gondolt rólam. Miért fontos ez egyáltalán? Nem tudom. Nem kell sokat tépelődnöm, mert berohan a tanáriba és célirányosan felém jön. Odahúz egy széket mellém és arra kér, hogy most én játsszak neki valamit. Elengedem magam. A tömött tanáriban olyan természetességgel gitározom és énekelek, mint még soha. Felmerül bennem a gondolat, hogy egyszer jó lenne valamit együtt is játszani. Mi lehetne az? Töröm a fejem.
– Ha én rózsa volnék?
Júliának felcsillan a szeme.

Február 10.

Megszámlálhatatlanul sok időt töltök azzal, hogy tanártársaimmal beszélgetek. Néha „csak” arra van szükségünk, hogy kiadjuk magunkból a zöldfülűségből adódó nehézségeinket, máskor pedig órákig tartó világmegváltó eszmecserékbe merülünk az oktatási rendszerről, gyerekekről, a huszonegyedik század kihívásairól. Mindezt rendszerint megkoronázzuk egy végtelenségig idealizált, utópisztikus jövőképpel. Az a jó ezekben az elvetemült álmokban, hogy bizony megvalósíthatóak, noha nem feltétlenül a közoktatás keretein belül. Mi pedig oly szemtelenek, vakmerők, lázadók és polgárpukkasztók vagyunk, hogy ezeket az álmokat – nem egyszer a kiskapukon át lábujjhegyen osonva – valóra is váltjuk. Hiszen nekünk egyetlen dolog számít: a diákjaink. Értük vagyunk, senki másért.

6 óra 54 perc. „Jack Bauer szövetségi ügynök vagyok, ez életem leghosszabb napja.” Öt óra alvás után útra kelek. A mai napon a két osztályom mellett életem első óráját fogom eltölteni a kilencedik osztállyal, amit nagyon várok. Egy rövid szünet után délután folytatódik a munka móka: este 7-ig a lelkes és sok éve hűséges magántanítványaimmal leszek. A délutáni órák előtt viszont még le kell rónom az adósságomat valakinek, akivel elvesztettem egy fogadást.

Az utolsó pillanatban Kati néni még felpattan a buszra. Utunk egy halvány, szabad szemmel szinte egyáltalán nem látható összekacsintással indul, amikor is megjegyzem neki, hogy a 21A olykor-olykor egy hangyányit kellemesebb a 21-esnél. Kati nénivel mindig öröm az élet, mert olyan önfeledten tud nevetni a legapróbb dolgokon is, hogy egy buszút végére szem nem marad szárazon. Csupán ősz haja sugallja, hogy nem tegnap kezdte a szakmát, mert a mai napig huszonéves tanárjelölteket megszégyenítő fiatalos lendület hajtja. Fontos témáról beszélgetünk, ugyanis kaptunk egy felhívást az idei Hét Domb Filmfesztiválra. Megegyezünk abban, hogy mivel szeptember a határidő, ezért csoda jó dolgokat tudnánk alkotni lelkes diákcsapatokkal, akiket érdekel a filmezés bármelyik területe. Szívesen tartanék nekik elmélettel egybekötött gyakorlati órákat többek közt forgatókönyvírásról, képkomponálásról és vágásról.

Mindig elfelejtem, hogy a reggeli másfél órás epocha alatt van egy ötperces szünet. Meglepetésemre alig lehet őket kitessékelni a pihenőre. Van, aki most rögtön folytatni akarja. A tanáriban a két osztályfőnökkel, Zeusszal és Annával tisztázzuk, hogy akkor megyek a kilencedik osztályba. Van egy meghatározó körülmény, történetesen, hogy ebben az osztályban öt autista fiú van. Közülük akad olyan, akinél fel sem tűnik, de olyan is, aki sehogy sem tudja követni az óra menetét. Tamás a kék iskolából bent szokott lenni bizonyos órákon, hogy segítsen nekik. Hozzám is be fog jönni.

Az egyik hatodikosom elém ugrik.
– Zsombor, hogy van angolul, hogy sakkozunk?
– We play chess.
– We...
– We... play... chess.
Az újdonság súlya néhány másodpercre ránehezedik a gyanútlan nyelvtanulóra, de végül erőt vesz magán és a következőt kérdezi tőlem:
– We play chess?
Rámosolygok és emlékeztetem, hogy rögtön folytatjuk az angolórát, úgyhogy most biztosan nem tudunk játszani. Amikor visszasétálok a terembe, látom, hogy a sakktábla oda van készítve a padjára.

Irány a kilencedik! Anna néni is velünk jön, hogy átadjon engem az osztálynak. Mint minden bemutatkozásnál, itt sem bírom ki, hogy ne nevettessem meg őket. Az valahogy mindig bejön. Anna hamar átadja a stafétát. Egy angol mondattal búcsúzom tőle:
– I think they like you.
– I hope so.
Kiosztok mindenkinek egy darab papírt, és megkérem őket, hogy írják fel a nevüket, mert ebből az osztályból még csak egy-két embert ismerek. Lilla ül a pad tetején. Közelítek felé és úgy teszek, mintha nem tudnám eldönteni, hogy neki is adjak-e papírt. Végül abban maradunk, hogy ő ezen az órán Erzsi lesz. Hamar elrepül a negyven perc Erzsivel és a többiekkel. Óra végén szembetalálom magam egy mobilkamerával, és lövünk is egy-két szelfit egy csupaszív leánnyal. Fantasztikus megtapasztalni, hogy mennyi különféle módon igyekeznek kifejezni a szeretetüket felénk, ami egy végtelen, soha ki nem merülő energiaforrás – talán az egyik legfontosabb, amit egy iskolában valaha kaphatunk.

Azon tűnődöm, hogy hogyan lehet megszerettetni a nyelvtanulást a gyerekekkel. Lássuk be, hogy a „nagyon fontos lesz a jövődben, ha multicégnél vagy külföldön akarsz dolgozni” valahogy nem talál be nekik. Távoli és megfoghatatlan. Meggyőződésem, hogy akkor lehet hatékony az oktatás, ha a gyerekek a nyelvet mint eszközt önkifejezésre használhatják. Vegyük például az igeidőket. Az egyszerű múlt idő arra való, hogy elmeséljem, milyen mulatságos dolgokat csináltam tavaly nyáron. A befejezett jelen idővel elmondhatom, hogy a héten eddig hány embert öleltem meg. Az egyszerű jövő idő kaput nyit az álmaim felé. A befejezett jövő idővel megjósolhatom, hogy mához tíz évre ezekből az álmokból hányat valósítottam már meg.

A Tüskevár a meglepetések kincsesbányája. Éppen Misi bácsi mellett ülök és várok a számítógépre. Egyszer csak elindít egy zenét, amiben valaki ír dalokat furulyázik gitár kísérettel. Majd' leesem a székről, amikor közli velem, hogy ezt reggel vették fel a tizenkettedikes Júliával. Ő az, aki ilyen gyönyörűen furulyázik. Hónapok óta nem beszéltem Júliával, vajon mi lehet vele? Csak néhány hónapom maradt megkérdezni tőle.

Valaki vár rám. Ahogy megígértem, ma fizetem ki a tartozásomat egy elvesztett fogadásért. Decemberben fogadtunk, hogy a karácsony előtti utolsó óráig le fogom vágatni a hajamat. Nem sikerült. Jár a szelet pizza a hatodik osztályos nyertesnek, a drágábbikból (barbecue csirkés). Indulás előtt viszont még szükségem van egy kis segítségre. Múlt héten már kinyomtattam és felvagdostam a Mónika nénis húszdollárosokat. Most az ötvendollárosok jönnek Anna néni arcképével. Felszeletelem őket, majd mindkét köteget egyenként hitelesítjük a Tüskeváras körpecséttel.

15 óra 27 perc. Ácsorgunk kettesben a Széll Kálmán téri metróbejáratnál. Hömpölyög körülöttünk a végeláthatatlan délutáni tömeg.
– Finom? – kérdezem tőle.