Egy kávé Prievara Tiborral

Úgy hiszem, hogy a Tüskevár-féle iskolák jelentősen elő tudják segíteni egy kezdő tanár szakmai fejlődését, ugyanis felgyorsíthatnak bizonyos folyamatokat. Történetesen: a gyerekek nem fognak pusztán udvariasságból vagy az – általuk egyébként is félig-meddig semmibe vett – hierarchikus viszony miatt minden kérésemnek eleget tenni, mindenben együttműködni. Ha valami nem tetszik nekik, nem tartják érdekesnek, nem látják az értelmét, akkor – olykor a szó szoros értelmében – egyszerűen félredobják. Persze ez a pillanat nem mindig mérvadó, hiszen sok mindennek idő kell. Ám ezzel együtt is mérhetetlenül fontos visszajelzés lehet. Természetesen más típusú iskolák osztályaiban is előáll ugyanez a helyzet, csak lehet, hogy többet kell várni rá. A tizenöt órából álló rövid gyakorlatom végén elképesztően fontos dolgokat fogalmaztak meg a diákok a visszajelzéseikben, de ha nem kérdezem meg őket, ezeket soha nem tudom meg.

Mivel kezdőként önszántamból bedobtam magam a létező legmélyebb vízbe, természetes, hogy falakba ütközöm, kudarcot vallok sok mindennel. Szükségem van szakmai visszajelzésre – legalább arra, hogy valaki a túloldalról észrevegyen dolgokat, amiket én innen nem látok.

November végén egy szaktársammal elmentünk Prievara Tibor tanár úr előadására, és még aznap este eldöntöttem, hogy szeretnék vele leülni beszélgetni. Tibor tanár úr az első úttörő Magyarországon, aki néhány évvel ezelőtt kísérletezni kezdett a tanteremben a világszerte használt gamifikáció (játékosítás) módszerével. Mi több, jelenleg talán ő jegyzi az egyetlen átfogó szakkönyvet, amely a magyar oktatási rendszerre lefordítva veszi sorra a huszonegyedik századi oktatás legfontosabb kérdéseit, és részletesen bemutatja az általa is használt játékos módszert. Küldtem hát neki egy szép hosszú levelet, melyben azt kértem tőle, segítsen valahogy kitalálni, hogy ezt a módszert hogyan lehetne bevinni a mi iskolánkba.

Február 9., 16 óra 48 perc

Elkészült mind a két presszókávé. Érkezik a tej is egy pici kiöntőben.
– Bele vagy mellé? – kérdezik tőlünk.
Tibor nem érti a kérdést. Kiderül, hogy egy pillanatra azt hitte, vagy beleöntik a tejet a kávéba vagy mellé öntik. Jót nevetünk mindahányan. Fogjuk a tálcát és leülünk hátra egy nagyobb asztalhoz. Egy rövidke „milyen kicsi a világ” után rögtön a tárgyra térünk.

Elmesélem neki, hogy pontosan miféle iskola is a Tüskevár, milyen kihívásokkal kell minden egyes napon szembenéznünk. Már az elején bevallja, hogy bár neki is van hiperaktív meg autista diákja, azért azt ő sem tudja elképzelni, hogy milyen lehet belőlük egy egész tanteremnyi. Részletesen végigveszem az átfogóbb módszertani elgondolásaimat, a jelenlegi kísérletezéseimet és a jövőbeli terveimet beleértve. Felteszi a kérdést, hogy miről is szeretnék beszélgetni vele. Ekkor hangzik el a kulcsmondat a számból, ami egy lavinát indít el: „Szeretnék valami komolyabb módszertani dolgot kipróbálni.”

Szerinte erre semmi szükség nincsen, mert nem ebben rejlik a dolog kulcsa. Innentől kezdve brainstorming jelleggel özönvízként árasztanak el a tanár úr gondolatai, melyeket megpróbálok pontokba szedve leírni.

• Működhet a pontrendszer, de úgy kell megvalósítani, hogy minden hónapban van benne egy pici csavar. Mivel ebben az iskolában nem csak a tanulással, hanem a magatartással is vannak a diákoknak nehézségei, a tudás mellett a viselkedésre is lehet pontokkal reagálni. Például: az egyik hónapban azért kaphat valaki pluszpontot, ha segít az osztálytársának, együtt tud vele működni. Vagy éppen azért, mert egyszer sem dobja neki a tollát a másiknak. A fókusz minden hónapban változik.
• Az egyik legfontosabb dolog a folyamatos pozitív visszacsatolás, ha egy diák valamit jól csinál. Egy kutatás szerint egyébként is az egyik leghatásosabb módszer valaha nem más, mint a visszajelzés. Többet ér bármilyen látványos pedagógiai/módszertani bűvészmutatványnál.
• Meg kell tanítani a diákokat jó kérdéseket feltenni a tananyag kapcsán.
• Meg kell fogalmazni úgynevezett can-do statement-eket. Például: „Fel tudok tenni egy kérdést jelen időben.”
• Nem ajánlatos módszertani „sortűzzel” sújtani a diákokat. A sokszínűség fontos, de egy olyan tanteremben, ahol a diákok tanulási problémákkal, figyelemzavarral és egyebekkel küzdenek, a leglényegesebb szempont a kiszámíthatóság, következetesség, hogy egy biztonságos és stresszmentes környezetet lehessen kialakítani. Kevéssel kell operálni, de az legyen biztos pont a számukra.
• Generációs probléma, hogy a már-már közhelyként emlegetett „mai rohanó világunkban” minden helyzetben azonnali eredményt várunk. Ha valami látszólag nem működik első alkalommal, akkor elvetjük. Pedig elengedhetetlen türelmesnek lennünk, és akkor is kitartatunk egy-egy koncepció mellett, ha teljes érdektelenség és dac fogadja. Ez egy tényleges harc, amit meg kell vívnunk. A legnagyobb türelemmel és pici lépésekben kell haladni.
• „Senkit semmire nem lehet megtanítani. Hagyni kell, hogy tanuljanak.”

Megemlítem neki azt is, hogy a szakdolgozatomban az úgynevezett flipped classroom (fordított, tükrözött tanterem) módszert tervezem kipróbálni. Az első reakciója az, hogy valószínűleg jól kiszúrnék magammal, ha tényleg ezt kutatnám. Elmondása szerint ez a módszer még egy érett gondolkodású, idősebb diákcsoportban is kétes kimenetelű szokott lenni. A legjobban egyetemi képzés keretein belül szokott működni. Az autonómiára való nevelés egy rettentően hosszú folyamat, főleg egy Tüskevár általános iskolai osztályában. Ezt teljes mértékben aláírom. Ettől függetlenül nem szándékozik lebeszélni róla, hiszen azt is le lehet írni, hogy nem működött és miért nem. Ám az a javaslata, hogy inkább írjak arról, hogy a pontrendszer miként működik vagy nem működik sajátos nevelési igényű gyerekekkel.

A beszélgetés tartalmát tekintve meglehetősen tömény volt és egyben leírhatatlanul tanulságos. Igyekszem azokat az elképzeléseket, amelyekkel teljes mértékben tudok azonosulni, minél hatékonyabban beépíteni a tanmenetbe. Szívből tudom ajánlani mindenkinek, aki most veti bele magát a tanítás sűrűjébe, hogy beszélgessen azokkal az emberekkel, akik már valamilyen módon megváltották a világot. Egyfelől a mindenre kiterjedő tudásukkal és szakmai tapasztalatukkal megkímélhetnek minket egy-egy fölösleges zsákutcától.

Másfelől láthatjuk, hogy az igazi világmegváltók is ugyanakkora csészéből isszák a kávét, mint mi, és átélhetjük, hogy mindkettőnk csészéje egy tálcán lehet.

Február 6.

Egy piciny szobában állok, aminek üvegből vannak a falai. Olyan tiszták, hogy csak akkor látni őket, ha megcsillan rajtuk a fény. Az üvegfalakon túl ott vannak a diákjaim. Hiába beszélek hozzájuk, nem hallják a hangomat. Ordítanom is hasztalan. Magamra maradtam. Lassan elfogy a levegő is. A következő pillanatban egy híd szélén kapaszkodom. Csúszik a kezem, nem bírom felemelni magam. Mind ott vannak körülöttem, de nem figyelnek rám. Futkároznak, verekednek, játszanak, nevetnek. Zuhanok. Innen már nincs visszaút. Már éppen leérnék, amikor hirtelen megfagy az idő. Amikor a káosz átveszi az uralmat, olykor-olykor megállok egy pillanatra. A vonalon innen olyan más minden. Tekintetem rászegezem valakire ott hátul, s próbálom elképzelni, mi járhat a fejében.

Hagyjatok békén. Az egész világ hagyjon békén, mert úgysem értetek. Fogalmatok sincs arról, mi zajlik bennem. Nem bírok már itt lenni. Legyen vége. Nem tudok figyelni. Nem értem, ami a táblán van. Nem akarok írni, mert nagyon lassan megy. Sose jutok el oda, ahol a nagyok vannak. Sose lesz belőlem valaki, akire felnéznek... Végre. Kifutok a levegőre. Itt már sokkal jobb.

***

Hétről hétre újabb és újabb dolgokat kell kipróbálni. Nem csak azért, mert töretlenül kísérletezem a leghatékonyabb módszer után kutatva, hanem azért is, mert a Tüskeváras gyerekek általában sokkal érzékenyebbek az egyhangúságra. A keret és a rituálék viszont végtelenül fontosak. A tavaszi félévtől tankönyvből is dolgozunk minden osztállyal, illetve egyre bátrabban szélesítem ki a módszertani skálát. Úgy tűnik, az ötödik-hatodik osztály vevő erre. Újfent kisangyalként dolgozunk egészen nagy létszámmal. Óra végén házi feladatot osztogatok azoknak, akik nem tanulószobások. Az egyikük nem akarja elfogadni.
– Te nem kérsz? – teszem fel a kérdést, amit egy tanárnak egyébként nem kéne.
– Nem. A hétvége arra való, hogy pihenjünk.

Szünetben megajándékozom Liát a lila „dobókockával”, ahogy megígértem. Büszkén és boldogan mutogatja a többi tanárnak. Zsuzsa kedvesen meginvitál a kék iskolába egy különleges programra, amely a mai naptól rendszeres lesz az iskola nagy autistái számára. A program nem más, mint egy olyan csoportfoglalkozás, ahol a gyerekek a szociális készségüket és az önismeretüket fejleszthetik. Ma a kilencedikesek és a tizedikesek mennek. Nagyon kíváncsi vagyok. Dél körül indulunk.

Ha úgy állnék a hetedik osztályhoz, mint egy hagyományos iskola osztályához, akkor valószínűleg sírva és ordítva kiugranék a csukott ablakon, és többé nem jönnék vissza. Negyven perc alatt sikerül túljutnunk kettő darab feladaton – azzal a három emberrel, aki hajlandó részt venni az órán. Azzal próbálom szórakoztatni őket, hogy pöszén és selypítve beszélek. Tulajdonképp ezen én is nagyon jól szórakozom. Az történt a hetedik osztállyal, hogy elkezdtek kamaszodni. A pubertáskor és az ADHD furcsa elegyedése által okozott kollektív elmezavar esetenként hangrobbanással jár. (Az is gond, hogy a Ritalin növeli a dopamin szintet, de nem csökkenti a szemtelenséget.) Már a gondolataimat se hallom. Talán jobb, ha ők sem. Nézem az órámat, de a percmutató valahogy lelassult.

Ide valami más kell. Hozom a laptopot meg a projektort. Készítettem nekik egy izgalmas prezentációt San Francisco-ról. Van benne videó, zene, rengeteg fotó, és véletlenül – rejtélyes módon – belekerült néhány angol mondat is. Hátha nem veszik észre. Körbeüljük a hatalmas fehér vásznat és mehet a buli! Lilla is itt ül közöttünk. Lelkesen fogadnak mindent, és örülnek neki, hogy sok mindent már tudnak a városról. A gyerekek szerint a cable car magyarul „elbaszott villamos”. Alcatraz rettentően izgi, de a Prideról készült fotókra meg a hippie korszakra igazán nem számítottak. Áhítattal szemlélik, hogy milyen menőn néztek ki abban az időben az emberek, nem is beszélve a sok drogról meg szexről a kommunákban – ezzel a résszel teljesen önállóan egészítették ki a prezentációt. „De jó lenne egész nap füvezni meg dugni!” Magam is meglepődöm azon, akitől ez a mondat jött. Pedagógiai megfontolásból megfeszülve küzdök, hogy az egyetértés legapróbb jele se üljön ki az arcomra.

Engem nem a nyilvánvaló, hanem sokkal inkább a jelentéktelennek tűnő momentumok tudnak lenyűgözni. Az egyik srácom teljesen meg van kergülve, pár percre ki is küldöm lehiggadni. Amikor visszajön, Lilla rögtön odahívja magához, hátulról átkarolja, és így töltik el az óra hátralévő részét. A prezentációt Scott McKenzie San Francisco című dalával zárjuk.
– Örülök, hogy megint átjöttél.
– Maga jó tanár. Mit gondol, miért jövök mindig?

Zsuzsa megjelenik mögöttem kabátban. Ideje indulni az autistákkal a kék iskolába. Csípős hideg szél van idekint és esik az eső. Szerencsére csak néhány perces a séta.

„Ha bejössz ide, tudd, hogy
Már vártunk
Türelmesek leszünk Veled
Közénk tartozol
Segítünk neked
Szeretünk
Örülünk neked
Játszunk és tanulunk veled”

Ezek a feliratok fogadnak a kék épület folyosóján. Múltkor valamiért nem vettem őket észre. A legnagyobb teremben – ami olyan tágas, mint négy tanterem együtt – berendezzük a székeket egy kis körbe, és szép sorban leülünk mindnyájan. A foglalkozást Zsuzsa vezeti, aki először bemutat engem. Szeretné, ha én is aktívan részt vennék a mai beszélgetésen. „Beleegyezünk abba, hogy Zsombort befogadjuk a mai alkalomra? Megbízunk benne?”

Zsuzsa kezében ott a babzsák, ma ezzel fogunk játszani. Először mindenkinek egy jó tulajdonságát kell elmondania, majd a következő körben egy rosszat. A babzsákos beszélgetés menete a következő: elmondom magamról, amit szeretnék, majd kiválasztok valakit, belenézek a szemébe, ő azt mondja, „kérem”, én odadobom neki a babzsákot, ő pedig megköszöni. Ehhez a rituáléhoz szigorúan tartjuk magunkat. Miután mindenki elmondta a jó és rossz tulajdonságait, most egymásét próbáljuk meg elmondani. Végül Viola mutat be egy játékot. A padlóra kirakott tulajdonságok közül választani kell egy negatívat, amely korábban meghatározó részünk volt, de mára sikerült megszabadulnunk tőle.

Különös érzés volt beülni a körbe és őszintén beszélni a jó és rossz oldalamról. Még különösebb volt átélni, hogy egy csoport autista vesz körül, akik pontosan ugyanannyira kedvesek és szeretni valók, mint bárki ezen a világon, de ha ezt elmondanám nekik, nem nagyon tudnának vele mit kezdeni. Úton hazafelé jön egy email a Tüskevár csoportba Zsuzsától. Egy autista lány gondolatai a dühkitörésről, „talán segíthet Liát jobban érteni”. Örömmel tölt el a felismerés, hogy eddig is elég jól értettem őt. Íme az egyik kedvenc gondolatom:

„Abban a pillanatban, amikor kikelek önmagamból, másképp érzek mindent. Nem érzékelem azt, amit nekem mondanak ilyenkor. Természetesen hallom a hangodat, de nem tudom felfogni a szavakat. Inkább a hangszín és a hanglejtés jön át. Éppen ezért ne add át magad te is a haragnak, és beszélj hozzám inkább szeretettel telve és nyugodtan. Ezzel segítesz lassan megnyugodni.”

Január 23.

Zénóval a zombiapokalipszisről beszélgetünk a buszon, angolul. Elmagyarázza nekem, hogy hogyan kell eljárni, ha jönnek a zombik. Én mit tennék? „Megkérném őket, hogy várjanak, amíg befejezem a kávémat.” Ha mindenki benne van és Péter bá is megengedi, akkor ebben a félévben megnézhetnénk egy jó zombis filmet. Bekapcsolódik a beszélgetésbe egy kilencedikes úriember is. A buszmegállótól az iskoláig el is meséli, hogy ő hogy áll az angollal. Neki is megemlítem, hogy két hét múlva már fogom őket hivatalosan is tanítani mindössze egy plusz órában. Örülök neki, hogy Lilla mellett megismertem még egy lelkes tanulót ebből az osztályból.

A mai első dupla óra meglehetősen tanulságos. Mindamellett, hogy egyre többféle feladattípussal és módszerrel tudom megragadni a figyelmet, két fontos dolgot ki kell emelnem. Az egyik, hogy újfent kipróbáltuk a körbeülést egy kis beszédgyakorlat céljából. Amikor körbeülünk és mindenki figyelme egy irányba összpontosul, szemlátomást nyugodtabbak és sokkal tartósabban figyelnek a gyerekek. A másik emlékezetes esemény a „faszreszelék” szó megtanulása, amit nyugodt szívvel könyvelhetek el szakmai fejlődésem újabb mérföldkövének.

A hatodikosok termének az ajtajában állok. Felváltva szemlélem az üres termet és a folyosót. Néha ki-kibújok az ajtófélfa mögül. Megjelenik mellettem egy nyolcadikos férfiú.
– Neveld meg őket, Zsombor! Meg is verheted őket, felhatalmazlak.

A hetedik osztállyal ma nem tudok mit kezdeni. Megint úgy érzem magam, mintha bent se lennék a teremben. A csúnya nézés, a szigorú intézkedések, a higgadt fenyegetések, a humor, a jófejség, a játékos feladatok – a teljes módszertani és pedagógiai eszköztáram hatástalannak bizonyul. A kezelhetetlenség oly mértékű szemtelenséggel vegyül, amely lassanként kezd áthatolni a falaimon. Ezt most nem szeretném megvárni. Öt perccel szünet előtt fogom magam és kisétálok. Bojti az aulában ücsörög. Megkérem, hogy osztályfőnökként egy picit beszélgessen el velük, mert így nincs kedvem bemenni még egy órára.

Bojtival kint beszélgetünk a hóban ácsorogva. Higgadtan, mosolyogva néz rám, miközben én úgy érzem, mintha megint elvesztettem volna egy csatát. Azt javasolja, hogy talán legközelebb ne hátráljak ki, hanem mutassam meg, hogy milyen, amikor igazán feldühítenek. Bár úgy érzem, ezt már korábban megtettem többször is, úgy tűnik, még jó párszor szükség lesz rá.

A következő óra már kellemesebb hangulatban telik. Úgy gondolom, hogy vannak momentumok, amiket át kell élnie minden tanárnak. Olyasmire gondolok például, mint amikor Amélia a pad alatt Google fordítóval keresi a szavakat a tévesen szódolgozatnak vélt feladathoz. Az óra második felében játszunk. A szép lila „húszoldalú kockámmal” (matekosoknak: ikozaéder) kell kidobniuk kifejezéseket, majd azokat lerajzolni, körülírni vagy elmutogatni. Tetszik nekik a játék. Olyanok is beszállnak, akik nem szoktak semmiben részt venni. Sajnos a „kocka” nem fog sok Tüskeváras napot túlélni. Lia reggel magával vitte, amikor kiviharzott. Viszont annyira megtetszett neki, hogy szeretne ő is egyet. Megígértem, hogy hozok majd neki.

Óra végén az egyik hetedikesem kezet fog velem, átölel és megköszöni a jó angolórát. Gyakran szokott így búcsúzni. Legközelebb megkérek valakit, hogy fotózza le azt az összezavarodott arcot, amit ilyenkor vágok. Két összességében katasztrofális óra után odajön hálálkodni valaki, aki ma nem sokkal támogatta az óra menetét.

A tanáriban finom fekete csokoládét osztogatok, mert megígértem, hogy aki szépen dolgozik, óra végén kaphat. A Tüskevárban ennél tudományosabb indoklással is tehetném ugyanezt. A fekete csoki ugyanis segíthet az ADHD-s gyerekeknek. A következőről van szó. A figyelemzavaros hiperaktivitás egyik oka a homloklebeny rendellenes működése, amelynek része az idegsejtek közötti neurotranszmitterként funkcionáló noradrenalin és dopamin alacsony szintje. (A Ritalin és Adderall gyógyszerek is ezek szintjét hivatottak helyreállítani.) A csokoládé olyan összetevőt tartalmaz, amely elősegíti a dopamin termelését, így néhány kocka csoki angolóra elején csökkentheti az idegösszeomlás veszélyét – a tanárban. Azaz bennem. Alkalomadtán tesztelem a módszert, aztán beszámolok a kutatási eredményekről.

Ideje indulnom. A folyosón elsétál előttem Lilla. Kérdezem, hogy jövő héten átjön-e angolra. Amikor megtudja, hogy én most indulok, akkor beszalad a termébe, mert elhozta az órai munkát, amit múltkor elfelejtett. Nahát.

Üres az egész folyosó. Kettecskén sétálunk végig rajta.

Január 16.

Az elmúlt hónapok tapasztalata azt mutatja, hogy minden alapvetően nem sajátos nevelési igényű diáknak kitalált nyelvoktatási módszer vagy feladattípus működőképes egy Tüskevár-féle iskola tantermében is. Az egyetlen fontos különbség, hogy bármilyen feladatot – többek közt a figyelemzavaros és hiperaktív tanulókra való tekintettel – rövidebbre kell szabni vagy kisebb egységekre kell osztani. Nem ajánlott nagyon hasonló típusú feladatokat kiosztani egymás után, mert az egyhangúságtól hamar elkalandoznak, érdektelenné válnak. Fontos az is, hogy ha kudarcot vallunk elsőre egy feladattal, akkor ne adjuk fel. Annyi előre nem látható körülmény alakítja a tanórát (hangulat, időjárás, fáradtság, feszültség a gyerekek közt stb.), hogy szinte soha nem lehet objektíven kijelenti: ez a feladat ezekkel a diákokkal nem működik.

Bár ez nyilvánvalónak tűnhet, egy ilyen csoportban hatványozottan igaz: érdemes rövid idő alatt a legtöbb érzéküket stimulálni. Ami pedig a legfontosabb: a legcsekélyebb helyes megoldást vagy előrelépést is díjazni kell, mert egy erősen figyelemzavaros gyermeknél már az is nagyon nagy dolog, ha a végére tud érni egy összesen tíz példából álló mondatkiegészítős feladatnak.

A mai napon is egy vagonnyi különféle feladattal érkezem, melyek közt van zenehallgatás, kérdés-felelet alapú beszédgyakorlat vagy általam felolvasandó hallott szövegértés. Ági nénivel – a tornatanárral – várunk a buszra a Normafánál, s közben arról kérdez, hogy szeretek-e itt lenni. (Mármint nem a Normafánál.) Nagyon is szeretek itt lenni. Mi több, égek a vágytól, hogy újabb és újabb módszerekkel kísérletezzek. Hiszek abban, hogy idővel rá fogok találni valamire, amiről általánosan elmondható, hogy működik. Az őszi félévben – amikor már egész héten itt leszek – egy különleges koncepciót szeretnék kipróbálni, amellyel reményeim szerint maximalizálható lesz a tanulás hatékonysága. De ez csak egy a rengeteg ötletből.

Hétfő van. Ebben a hónapban csak ezen a napon tudok feljönni, de ez azért nem baj, mert ilyenkor találkozhatok mindenkivel, aki pénteken nincs. Például László Zsuzsával, a mi autista-szakértőnkkel, aki meg is szólít a szünetben. Szeretne majd beszélgetni velem, hogy kicsit részletesebben meséljen az iskola autistáiról. A legnagyobb örömmel! Hátha megtudok még néhány fontos dolgot Liáról is, aki a csukott ajtón keresztül szokott kimenni a teremből.

Itt van Kriszta is, az én mentorom, angoltanárom, aki jelenleg a nagyokat tanítja. Voltaképp ez az első alkalom az egész félév alatt, hogy mindketten itt vagyunk tanítási napon és egyszerre tartunk angolórát. Micsoda pillanat! Lehet ám még tetézni. Itt van Sanyi bá is, a gentleman – egy kedves öltönyös tanár úr, aki azért jött ebben az évben, hogy nyolcadiktól tizedikig tanítson angolt. Ő pedig nem más, mint Kriszta egykori angoltanára. Nem semmi, ugye? Három tanárgeneráció egy fedél alatt.

Amikor belépek a hetedikbe, az egyik jó gyermek szájából épp egy hatalmasra fújt óvszer lóg. Úgy tűnik, ő így védekezik az angolóra ellen. Megkérem, hogy ugyan dobja már ki, de azt mondja, ő azt még használni akarja. Sajnos ezzel a végtelenül lebilincselő kérdéskörrel értékes perceket veszítünk az órából. Hallgassunk meg néhány zenerészletet! Utána el kell mondaniuk, hogy szerintük milyen hangulatú az adott zene.
– What do you think? – bátorkodom megkérdezni.
– Hogy van az, hogy „hányni”? – hangzik a válasz.
Az osztály egyetlen hölgy tagjával, a macskaszemű Améliával néha egymásra szoktunk mosolyogni. Olyan érzésem van, mintha ő értené az én problémámat.

A második órára a kilencedikes Lillát is meginvitálom. Azzal az eggyel nem számoltam, hogy a két csaj egymásra talált... Nem tudom, milyen különféle módokon tudom még tökön rúgni magam.

Vége az angolóráimnak. Bojtival állunk a tanáriban és arról beszélgetünk – mint férfi a férfival –, hogy mi a helyzet a hetedikesekkel. Ki az, aki mutat hajlandóságot a tanulásra, ki az, aki értékelhetetlen, és milyen áthidalhatatlannak tűnő problémák vannak az osztályban. Például Arnold, aki csoportban egyetlen betűt nem hajlandó leírni a papírra kétszer negyven percen át, de ha kettesben vagyunk, akkor istenien angolozunk. Megteszem, ami tőlem telik. Szívesen angolozom vele kettesben bizonyos napokon, de nyilván megvannak a korlátaim. A beszélgetésünk végén Bojti javaslatára odaülök a számítógép elé, és gyorsan összeállítok egy rövid dolgozatot annak reményében, hogy valakit mégsem kell megbuktatnom.

A mai nap sok szempontból tanulságos volt. Mivel eljött az idő, hogy félévi jegyeket osszak, mindkét osztállyal leültünk az órák végén beszélgetni. Megkérdeztem őket egyenként, hogy hogyan értékelik a féléves munkájukat, illetve mi az, ami tetszett vagy nem tetszett az angolórákon. Két dolog volt, amit többen is említettek: élvezték a társasjátékozást és a torpedózást. Ennek azért örülök, mert két módszertani főnyereményről van szó, amivel úgy tudnak nyelvet tanulni, hogy észre sem veszik.

Volt egy dolog, ami a meglepetés erejével hatott és mélységesen elgondolkodtatott. Két hatodikos azt mondta, hogy szerintük szigorúbbnak kellene lennem. Az egyikük ráadásul arról ismert, hogy kifejezetten rosszul reagál a szigorúságra, úgyhogy az ő szájából még érdekesebb egy ilyen megjegyzés. Mivel nem ez az első alkalom, hogy ilyen visszajelzést kapok, ideje komolyabban foglalkoznom ezzel.

***

Kit látnak szemeim a Deák tér peronján várakozva? Lilla éppen egy öleléssel búcsúzik az osztálytársnőjétől. Érkezik a metró, én pedig Lilla után szaladok. Nincs már hely mellette, úgyhogy leguggolok mellé az ajtónál, és úgy beszélgetünk. Elmeséli nekem, hogy mi a helyzet most az angollal, illetve kérdezi, hogy mikor fogom őket tanítani. Egyszer csak előrántom a táskából a mappámat és kikeresem belőle az összesítő lapot, amin a diákok pontjai vannak. Büszkén mutatom neki, hogy ebben a félévben ő gyűjtötte össze a legtöbb pontot úgy, hogy hivatalosan nem is jár az osztályomba.

Megtudom, hogy ő egyébként fel van mentve, mert diszes, viszont nagyon szeretne tanulni. Egy kellemes és zavarba ejtően őszinte beszélgetés zajlik közöttünk, ahogyan ott guggolok mellette. Újra és újra eszembe jut, hogy én ezért a pillanatért csinálom az egészet.

Most le kell szállnom. „Bye-bye!”
Lilla nevet.

Január 6.

Egy ilyen napon kevésbé tűnik romantikusnak a gondolat, hogy véres verítékkel megváltjuk a nehéz helyzetben lévő gyerekek életét. A tantermen kívül persze mindig nemes a gondolat, de odabent olykor távolról sem ilyen költői a történet. Péter újfent bejön, hogy megnézze, minden rendben van-e az ötödik-hatodik osztályban. Semmi sincs rendben. Minden körülmény jelen van, ami megakadályozhat abban, hogy a hatékony tanulásig eljussunk. Ilyenkor azzal a három emberrel szoktam kitartóan kommunikálni, akiket még nem veszítettem el.

Most viszont elpattan az utolsó húr is a zongorán. Tíz perc van még az órából. Öten ismét hátra fordulnak, hogy a leghátul ülő srácra rászálljanak. Válogatott ocsmányságokat vágnak a fejéhez, amivel fél perc alatt sírásba is hajszolják. Állítólag megdolgozott érte keményen, hogy ez a helyzet kialakuljon, de ez az angolórán cseppet sem segít. Különben sem ez számít, hanem hogy földön fekvő emberbe nem rúgunk bele. Ám a teremben ülő csiszolatlan gyémántok nem ismernek határokat. Csak belerúgnak még egyszer. Na nekem mára elég volt belőletek. Nem eresztem bő lére a hegyi beszédet. „Egy ilyen osztálynak nem vagyok hajlandó angolórát tartani. Viszontlátásra.” Megfagy a levegő. Fogom a papírjaimat és kisétálok Péter bácsi mellett a teremből.

A maradék tíz percben csukva az ajtó és egy pisszenés sem hallatszik ki. Péter ellát némi szakmai visszajelzéssel:
– Nagyon jól csináltad, Zsombor. Most főnek a levükben.

Panna kijön a teremből és odasétál hozzám. Hogy vagy? – kérdezi. Gyakran meg szokta kérdezni. Azon tűnődöm, hogy hogy szorul valakibe ennyi szeretet. Panna talán az iskola legifjabb tanulója, és mindennek a tetejében még a legkisebb termetű is. Érdekes látvány az osztályban a sok nehézfiúval együtt. Ami viszont még ennél is érdekesebb, hogy soha egy ujjal nem nyúlnak hozzá. Tisztelik. Nos, ezzel nincsenek egyedül. Rövid beszélgetésünk alatt elejt egy mondatot, miszerint ő már megszokta ezt az osztályt. Elvan velük.

Szívem szerint minden pedagógust elküldenék legalább egy hónapra egy ilyen iskolába. Egy ilyen helyen tanulhatjuk meg igazán, hogy mennyire nem vagyunk többek a gyerekeknél. Szakmai tudásban meg személyiségünk fejlettségében persze igen – végső soron azért vagyunk itt, hogy ezekben segítsük őket. Ugyanakkor lassan megszámolni sem tudom, hány olyan gyermekkel találkoztam itt, akinek valamilyen különleges ereje van. Olyan erő, ami nekem sosem volt, és lehet, hogy soha nem is lesz. A hetedikes Ignác, aki egy füttyentéssel rendre utasítja az egész osztályát. A nyolcadikos Aliz, aki elmondása szerint a szabályok felett áll és szemrebbenés nélkül tartja magát ehhez. Vagy az ötödikes Panna, aki az iskola legkisebb és legfiatalabb tanulójaként tiszteletet vívott ki a nehézfiúk között, és olykor nagyobb türelemmel viseltet irántuk, mint én magam.

Ezekkel a képességekkel nem tudok versenyezni. El kell fogadnom, hogy én is egy vagyok közülük.

A hetedik osztály egészen békés ma. Elég sokan nem hajlandóak beszállni a csónakba, de legalább a parton csendben elücsörögnek. Két igen jó képességű úriember ül a bal oldalamon. Megkérem őket, hogy töltsék ki ezt a mindösszesen egyoldalas feladatlapot. Azt mondják, most nincsen kedvük, inkább mobiloznak. Majd a következő órán. Persze, majd a következő órán. Én majd a következő órán félmeztelenül fejen állva fogok tubázni, miközben Ady-verseket szavalok. Mindegy, inkább dolgozom azokkal, akik velem vannak. Köztük van természetesen osztályunk állandó látogatója, Lilla a kilencedikből. Lelkesen tanuljuk a gyakoriságot kifejező szavakat, valamint az órát, és hogy milyen tevékenységeket szoktunk egy átlagos napon végezni. Mindezt aztán összegyúrjuk egy rövidke fogalmazássá. Az utolsó tíz percben már neki tartok magánórát.

Besétálok a második órára. A jobb kezemen kesztyű van és fogom a véletlenül kétszáz fokosra hevített teát. Jót szórakoznak rajta a gyerekek. A két úriember kezéből eltűnt a mobil, és az előző órán kapott feladatlapot nézegetik. Hoppá.

Ezen az órán production címszó alatt ismét torpedózni fogunk a legfrissebb tananyaggal. Ez úgy néz ki, hogy az egyik tengelyen a kérdések egyik fele, a másik tengelyen pedig a másik fele látható. Ebből kell összerakniuk a kérdéseket tetszőlegesen, ha egy adott mezőre akarnak lőni. Ez a játék azért (is) jó, mert fél órán keresztül folyamatosan angolul kommunikálnak, és – azzal nyugtatom magam, hogy így – észrevétlenül még ragad is rájuk valami. Egész jól eljátszogatunk óra végéig. Az utolsó percben még bejön Lilla, hogy elvigye a félbehagyott feladatlapokat. Adok neki még egy olvasott szövegértés feladatot, amiben én mutatkozom be angolul, és van rólam egy kép kalapban meg napszemüvegben.

A németes kolleginával éppen arról beszélgetünk a tanáriban, hogy hogyan kéne összefogni és valami világmegváltó módszertani koncepciót bevezetni. Készen állok rá és ezernyi ötletem van. Többek közt elkészültek az angolos bankjegyek a tanárok képeivel. Ezeket februártól fogom bevezetni. Meglátjuk, mennyire hat majd motiválóan. Ezen felül van még egy-két igen komoly terv, de az maradjon titok egyelőre.

Megtesszük, ami emberileg lehetséges.

December 21.

Szia Péter! Ha te vagy az – leveszem a bepárásodott szemüvegemet. A tanáriban már az asztalok egy része teljesen le van pakolva. Az egyik asztal közepén egy átmeneti amnéziára elegendő mennyiségű ital sorakozik. Hamarosan érkezik a finom ebéd is a szomszéd étteremből. Egyetlen diák sincs az épületben, a mai nap a tanároké.

Zeusz bácsi is hozott ma gitárt, amit kölcsön is kérek kipróbálni. Elég nagy a hangzavar, úgyhogy átmegyünk a hatodikosok üres termébe. Zeusz felül a tanári asztalra, én pedig mellette ülök az egyik széken. A kissé esetlen pengetésem szerencsére rövidesen egy rögtönzött interjúvá alakul. Először arról kérdezem, hogy milyen viszonyban van a zenével. Kiderül, hogy sok évig bandában játszott, nemrég hagyta csak abba. Azt is elmeséli, hogy ő hogyan került ebbe az iskolába. Elérkezünk ahhoz a részhez, amely utána meghatározza az egész napi hangulatomat, és hosszadalmas gondolatfolyamok szikráját gyújtja be az agyamban: az iskola megalapításának kalandos, regénybe illő története.

Zeusz és Péter bácsi együtt végezték el a történelem és földrajz szakot. Mint minden valamire való hőstörténet, ez is megköveteli a következő kiszámítható clichét: Péternek kerek-perec megmondták, hogy ha lehet, akkor soha ne menjen diákok közelébe. Némi viharos próbálkozás után bizonyos iskolákban, Péter elhatározta, hogy a saját útjára lép – egyedül. Kibérelt a gyermekvasút mentén egy helyiséget, ahol mindenféle különleges helyzetben lévő és/vagy sajátos nevelési igényű gyermekkel foglalkozott oly módon, hogy ő egyedül tanította nekik az összes tantárgyat. Hamarosan az igény és a népszerűség túlnőtte Matula bácsi képességeit, így tovább kellett lépni. Keresett embereket maga mellé és elindult a vándorlás. Az utolsó előtti állomás az az épület volt, ahol ma a Kék Csoport tanul. Végül a 2000-es években a Tüskevár Iskola rátalált végső helyére a csillebérci tábor közepén.

Ebbe csöppentem én bele. Fel sem tudom dolgozni a hallottakat, mert közben megérkezik az ebéd. Ahogy belépek a tanáriba, három leírhatatlan méretű tál figyel az asztalon csordultig pakolva mindenféle húsokkal, gombával, krumplival... Falatozni kezd az egész tanári kar.
Ebéd után Péter szólni szeretne. Megköszöni mindnyájunk eddigi munkáját, külön kiemelvén néhány projektet. Nem a legegyszerűbb időszaka ez, de sok erőt ad neki az az odaadás, amivel a munkánkat végezzük. Fantasztikus élmény volt számára, ahogyan tegnap a kis autisták végigjárták a spirált, ahogyan az is, hogy Lia néma csendben ülte végig a rituálét.

A beszéd után Viola, az egyik kék csoportos kér egy kis figyelmet, mert meglepetéssel készült nekünk. Készített két úgynevezett „kódos dobozt”, amilyennel az autistákat szokták tanítani. A dobozban felsorakoznak számmal ellátott rövid feladatok, amelyeket sorban, balról jobbra haladva kell megoldani. Péter kezébe nyomja mindkét dobozt. Elsőként neki kell megoldania a feladatokat, miközben mi jót szórakozunk rajta.

A mai nap után két dolog biztos. Az egyik az, hogy nagyon jó helyen vagyok. A másik pedig az, hogy soha többet nem vagyok hajlandó Bojti és Péter bá ellen csocsózni. Talán egyszer elmesélem, miért. De legalább nagyon rendes és levisz a buszmegállóig. Mennem kell megtartani az idei év utolsó angolóráját. Útközben beszélgetünk a jövőről. Elmesélem neki, hogy mivel fordult hozzám Zeusz bácsi, amíg a teremben beszélgettünk. Megkért, hogy a következő félévben tartsak a kilencedik osztálynak is egyetlen angolórát pénteken, kiegészítésképpen. Örömmel elvállalnám a feladatot. Lilla biztosan örülni fog, hogy már nem kell átjárnia a hetedikesek órájára, hanem hivatalosan is látnak engem pénteken.

20 óra 48 perc. Újra fent vagyok a Tüskevárban. A tanáriban egy hatalmas körben ül mindenki, és valami eszeveszetten nagy vita folyik arról, hogy tulajdonképpen létezik-e „lustaság gén” vagy nem. Később továbbeveznek egy hasonló méretű történelmi vitához. Nem tudom eldönteni, melyik vita izgat kevésbé. Szerencsére előkerülnek a gitárok. Zeusz bácsi a túlvégen szólózik, mellettem Misi bácsi penget, én meg leginkább lelki támogatásként próbálom őket követni. Hamar felveszem a ritmust egy Jimi Hendrix dalnál. Azért egyszer odaszólnak nekem is, hogy „csak kezdjél el valamit!” A Bad Company Ready for Love című dala jut eszembe. Zeusz ismeri.

Bojtival elindulunk. El kell érnünk az utolsó buszt. Az egész tábor sötét és a légy zümmögését sem hallani, mivel már réges-rég odafagyott valamelyik útra a mínusz tíz fokban. Egyetlen házból hallani csak zajt. Ott alszik ma a tizenkettedik osztály. Sajnos már nincs időnk beköszönni nekik.

A buszúton Bojti arról mesél, hogy ő mit szeretne átadni a gyerekeknek. Hihetetlenül érdekes, hogy bár mindenki ugyanazért van itt, mégis mennyire más küldetéseink vannak. Szót ejtünk arról is, hogy mennyire elképesztő, amit Péter véghez vitt. Egy olyan fajta magányos harcos, akinek már-már rémisztő a teremtő ereje. Kevesebb  mint egy évvel ezelőtt eszébe jutott, hogy mi lenne, ha lenne egy részleg kisiskolás korú autistáknak. Szeptemberben elindult az új iskolarész négy kollégával. Ennyi. Az állami iskoláknak ez idő alatt talán sikerült elintézni, hogy megérkezzen a kréta. Péter – sok más dolog mellett – megtanít bennünket arra, hogy nincsen lehetetlen.

Bojti elsétál velem a villamosig, mert az övé később jön. A hátunk mögött kiszúrunk egy srácot, aki nincs túl jól. Valószínűleg most látta viszont az esti fogyasztását. Bojti rögtön odaugrik. Mindenféle kérdéseket tesz fel neki. Hogy hívnak? Mi a kedvenc színed? Mikor születtél? A srác jól veszi, hogy két idegen ideugrik és furcsán viselkednek. Adok neki egy papírzsepit. Végül megköszöni a segítséget. Már csak a szemben lévő házig kell eljutnia. Nekem meg indul a villamosom. Kezet rázunk.
– Bojti, azért te elképesztő figura vagy.
– Te is.

Karácsony a Tüskevárban

December 20., kedd

Hatalmas nyüzsgés van az iskolában. Szívmelengető ünnepi légkör hatja át az egész épületet. A tanári minden sarkában ügyködik valaki: Kati néni a konyha részen vezényli a gyerekeket, István bácsi a másik végen almák közepét fúrja ki. Délután Adventi Kert lesz egy közeli épületben. Ehhez kell kifúrni az almákat, kifényesíteni őket, végül pedig beléjük szúrni egy gyertyát. Mellé díszítésnek jöhet még egy fenyőágacska is.

Végre látom az angoltanár Kriszta nénit, aki csak hétfőnként szokott lenni. Pár percet beszélgetünk arról, hogy mi a helyzet a kicsikkel meg a nagyokkal, és hogy milyen terveink vannak. Mivel jöbő tavasztól szeretném a Tüskevárban végezni a hosszú gyakorlatomat, szükségem van egy mentortanárra. Kriszta az egyedüli állandó angoltanára az iskolának, úgyhogy ünnepélyesen – kint fagyoskodva, miközben ő a hóban guggol egy cigivel a szájában – fel is kérem erre a nemes feladatra. Visszatérünk István bácsihoz fényesíteni az almákat. Közben Kriszta mindent elmesél rólam és a Kürt gimnáziumban töltött közös tizenkettedik évről. Én újfent elmesélem, nehogy elfelejtse, hogy ő adta nekem életem első tanítványát, ő biztatott, hogy menjek angol szakra, idén februárban pedig ő hívott fel, hogy van-e kedvem egy különleges iskolában dolgozni.

Júlia az aulában sakkozik Feri bácsival, a pszichiáterrel. Pont két elmosódott fotót tudok lőni, mielőtt Júlia rám szól, hogy „engem ne fotózzon!” Az egyik teremben melegszendvicset sütögetnek a kicsik Mónika nénivel, egy másikban mindenféle szépségeket hajtogatnak. A folyosó végén a kilencedikesek termében újságból hajtogatott fenyőfákat készítenek a gyerekek. Visszasétálok a tanáriba és főzök Kati néninek meg magamnak kávét. Olyan forró lett a tej, hogy kesztyűben adom oda neki.

Indulunk az Adventi Kertbe. Péter megkér, hogy mivel Bojti nem érkezett még meg, tereljem össze a hetedikeseket a termükbe, várjam meg, amíg lehiggadnak, majd fegyelmezetten induljunk el a másik épületbe. Nagyra értékelem Péter humorát. Végül nagy nehezen ráveszek majdnem mindenkit, hogy rendezze össze magát, vegyen fel egy sapkát meg egy kabátot, és kövesse a népet.

Megérkezünk a házba. Péter áll az ajtóban és egyenként beenged minket. Egy hatalmas üres épületben vagyunk, ami körbe van rakva annyi székkel, ahány tanár és diák van az iskolában. Középen egy hatalmas spirál van kirakva fenyőágakból, a spirál közepén pedig egy nagy gyertya pislákol. A háttérben egy magnóból kellemes karácsonyi zenék szólnak. Még sosem voltam Adventi Kertben. Kissé megilletődve leülök a hetedikesek közé. Közben Bojti is befut, integetünk egymásnak. Miután mindenki megérkezik és elcsendesedünk, elkezdődik a szertartás. A németes Kriszta néni minden körben egy-egy almába szúrt gyertyával odasétál egy diákhoz teljesen némán. Aki megkapja a gyertyát, be kell sétálnia vele a spirál közepébe, meggyújtani a nagy gyertyával, majd kifelé jövet lerakni valahová a fenyőágak mentén. Nagyon izgalmas szimbólum ez. Az utat egyedül kell végigjárnunk, és a saját, egyéni fényünket hozzá kell tennünk a közös fényhez.

Hihetetlen végignézni, ahogy az egész iskola némán ül körben és figyeli azt, aki éppen besétál a körbe. Minden egyes ember egész lénye megjelenik ebben az egy-két perces folyamatban. Vannak unott tizenkettedikesek. Vannak olyanok, akik rázzák a fejüket és nem hajlandók bemenni. Vannak, akiknek az arcán látszik a meghatódottság vagy megtiszteltetés. Lia egy picit türelmetlen. Folyton elalszik a gyertyája és kezd ideges lenni. Péter besétál a spirálba és segít neki. Néha felnevetünk, mert valaki felrúg egy gyertyát véletlenül, vagy éppen lángra kap egy fenyőág.

Kriszta néni odasétál a kis autistákhoz is. Szegényeknek óriási megpróbáltatás lehet az egész jelenet. A gyógypedagógusok kíséretében ők is besétálnak a spirálba. Terelgetni kell őket, mert néha át akarnak gyalogolni a fenyőkön, illetve segíteni kell meggyújtani nekik a gyertyát. Nagyon kedvesek, és bár pokoli lehet megélni, hogy egy egész iskola bámulja őket, mégis életre szóló élmény lehet számukra. Jobbra nézek. A kilencedikes Lilla félrehajtott fejjel mosolyog a kicsikre. Ezért a pillanatért megérte az egész.

Elfogytak az almák. Vesszük a kabátunkat és indulunk vissza az iskolába.

Bojtival ma utolsóként lépünk ki a Tüskevárból. Mint mindig, most is nagyon örülök, hogy látom, mert soha nem találkozunk. Folyamatosan a hetedikesekről kérdezgetem. Összevetjük, amit velük kapcsolatban tudunk és tapasztalunk. Elképesztő az összes történet. Egy olyan iskolában, ahova a jó családi hátterű és képességű gyerekeket válogatják be, csodaszámba megy, amikor valakiről kiderül, hogy verik otthon, bedrogozva találtak rá stb-stb. Nálunk inkább az megy csodaszámba, ha valakinek semmi ilyesmi nincs a zsákjában. Ez az alaphelyzet, ebből kell dolgoznunk. Ahogy Bojti is sugallja: tulajdonképpen mindegy, hogy honnan jött a gyerek, hogy mi van otthon, mert arra nincs befolyásunk. Az iskola falain belül, a jelen helyzetben kell kiigazodnunk és valamiféle utat mutatni nekik.

Nem jutott már időnk mindenkit megbeszélni, mert leértünk a Széll Kálmán térre. Holnap folytatjuk a tanári búcsúbulin.