***
Itt vannak – mondja Péter. Belépek az igazgatói irodába. A kanapén ott ül ő, az osztályom egyik diákja, a fiú. Bal oldalán az édesapja, apu, jobb oldalon pedig valaki, akiről már sokat hallottam, de még sosem találkoztam vele: a fiú vér szerinti anyja, anyu. Az első benyomásom anyuról nem valami kellemes. Jóllehet teljesen máshogy képzeltem el a történetek alapján, és ahhoz képest valóban pozitívabb, a sötét haja, a fekete ruhája mégis rémisztő külsőt varázsol neki. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, úgyhogy egy gyors bemutatkozás után – Tüskeváras tanárhoz méltó spontaneitással – egy pillanat alatt megtalálom az egyetlen kibúvót, amivel még késleltethetem a beszélgetést. Már csak az én kezemben nincsen frissen főtt kávé. Kiszaladok hát.
A mai napon nem kellene itt lennem, múlt héten mégis megígértem apunak, hogy ma reggel feljövök, mert a fiúval komoly problémák vannak év eleje óta, és már kezd tarthatatlanná válni. Megegyeztünk abban, hogy rendhagyó módon megpróbáljuk az édesanyját is meghívni, ezzel is megmutatván neki, hogy mennyire igyekszünk törődni vele. A fiú élete korántsem egyszerű. Kiskorában elkerült anyutól, azóta az édesapjával, a féltestvérével (egy kishúggal) és a nevelőanyjával él. Emellett – és vélhetően ennek is köszönhetően – súlyos figyelem- és magatartászavarral küzd. A nevelőanyával rendszeresen szoktam beszélgetni, és minden alkalommal elmondom magamnak, hogy le a kalappal. Elférne még jó néhány hasonlóan érzékeny és intelligens szülő ebben a társadalomban. Fogalma sincs, hogy mennyire felnézek rá, mert én már jó eséllyel megőrültem volna ebben a végtelenül komplikált és sokszor elviselhetetlen helyzetben, miközben ő továbbra is földöntúli nyugalommal képes küzdeni. Az iránta viseltetett szimpátiám és együttérzésem vezetett el oda, hogy a fiú vér szerinti anyját elkönyveljem egy boszorkánynak, aki a károkozáson kívül mást nem tudott tenni ennek a gyereknek az életében.
Körbenézek, hátha megérkezett már Feri bácsi, a pszichiáter, hogy vele is tudjanak beszélni. Mint kiderül, ő csak később fog megjönni. A sorsom elkerülhetetlen. Vissza kell sétálnom az irodába, és – életemben először osztálykísérői szerepben – el kell indítanom egy hosszú és komoly beszélgetést az osztályom egyik diákjáról úgy, hogy a szülei ülnek a két oldalán. Csak mi négyen vagyunk itt. Becsukom mindkét ajtót. Felszínesebb gondolatokkal kezdünk, ami egy kicsit megalapozza a hangulatot. Elmondom nekik, hogy én az osztályomban év eleje óta az őszinte kommunikációt hirdetem, s az első hét kezdeti konfliktusait is ebben a szellemben igyekeztük átvészelni. Ezzel vezetem be azt a törekvésemet, hogy a ma reggeli beszélgetés is legyen hasonlóan őszinte és szókimondó, mivel a szituáció oly mértékben extrém, hogy a köntörfalazás nem visz minket előrébb.
Érzem az egyre növekvő feszültséget a szobában. Apa és fia vitatkoznak arról, hogy mi helyes és mi nem, miközben azt próbáljuk fejtegetni, hogy a fiúnak miért vannak ilyen durva reakciói az osztálytársai megnyilvánulásaira. Óvatosan, fokozatosan dobom be a komolyabbnál komolyabb részeit ennek a történetnek. Látszik, amint a fiú egyre idegesebbé és szemtelenebbé válik, mert mérhetetlen belső feszültséget generál benne a sorozatos szembesítés. Lassan kezd izzani a levegő. Folyamatosan anyu arcát figyelem, mert még nem tudok róla semmit. Próbálom fürkészni, hogy hogyan viszonyul az egész kialakult helyzethez. Meglepetésemre ő is nagyon érzékenyen és konstruktívan vesz részt a beszélgetésben. Elérkezünk az első kritikus ponthoz, amikor a fiú száját újfent elhagyja az a mondat, amit már több mint egy éve hallgatunk tőle: nem törődik velem senki. Halkan és visszafogottan, de annál határozottabban ráütök az asztalra, és megismétlem azt, amit apu az imént többször elmondott neki: nincs még egy iskola Budapesten, ahonnan ne vágnák ki azonnal ilyen viselkedéssel. Jelenleg a Tüskevár az utolsó hely, ahol kirúgás helyett a legjobb szándékkal segíteni akarnak neki.
Nem állunk meg, amíg el nem pattan a húr. Bedobom az utolsó témát is, amit ma említeni szeretnék. A fiú szemébe nézek és elmesélem neki, hogy múlt pénteken megkeresett egy lány az osztályból és segítséget kért tőlem. „Azt mondta nekem, hogy kezd félni tőled, mert olyanokat teszel vele és olyanokat mondasz neki. Mit gondolsz erről?” Össze van zavarodva, de a ködöt szinte rögtön felváltja a durva ellentámadás. Átkapcsol kendőzetlen visszabeszélésbe. Láthatóan gyenge pontján találtam el. Nem kellemes, de tudom, hogy muszáj. Pár percig még próbálunk higgadtak maradni és kibogozni, hogy mi is vezetett ehhez a viselkedéshez. Bevallja, hogy azért fél tőle az a lány, mert ocsmány szexuális töltetű dolgokat mondogat neki, már-már zaklatja ezekkel. Idáig bírta. Amikor visszatér a tekintetem a kanapéhoz, látom, hogy már anyu vállán sír. Itt most abba kell hagynunk. Tartsunk szünetet.
Aput kiviszem a tanáriba és becsukom az ajtót. Ők ketten ott maradnak a kanapén. Idekint apu kezébe adom a frissen húrozott gitáromat, mert ő maga is a gitár megszállottja. Kedélyesen elcsevegünk, miközben ő penget egy keveset. Újra körbejárom az épületet, hátha megjött már Feri bácsi. Még mindig nem. Javaslom, hogy menjünk ki egy kicsit a friss levegőre, elvégre olyan szép idő van. Bemegyek szólni a többieknek is. Anyu és apu előremennek, a fiú pedig megáll előttem. Nem tudom eldönteni, mit olvasok ki a szemeiből. Nem is kell, mert megint sírni kezd. Simogatom a karját, mondogatom neki, hogy nincs semmi baj, és adok neki egy zsebkendőt.
Mind a négyen kint ücsörgünk a hátsó udvarban. Anyuval ülök az egyik padon, apu a másikon, és éppen valami kavicsos játékra próbálja tanítani a fiút. Nézünk magunk elé némán, mígnem egyszer csak anyu megtöri a csendet. Egyetlen levegővétellel elmeséli nekem az egész élettörténetét. Bipoláris zavara van, amit korábban nem volt hajlandó gyógyszerrel kezelni, és olyankor a depressziós szakaszt alkohollal próbálta túlélni. Kábítószerezett is. Ma viszont már egyiket sem csinálja, egy ideje absztinens. Bámulok a gyönyörű kék szemeibe. Nyugalmat és összeszedettséget látok bennük, és bármennyire szeretném, a kezdeti bizalmatlanságom együttérzésbe fordul. Ez a nő sokat küzdött azért, hogy normális állapotba kerüljön. A helyzet a fiával mégsem változhat. Pedig a megérkezésem óta üvölt, hogy milyen mély kötelék van köztük, s hogy a fiút milyen mélységesen megnyugtatja az anyja közelsége. Ma délután pedig haza kell mennie a nevelőanyjához, aki pontosan ugyanannyira szereti, és pontosan ugyanannyit tett meg érte ebben az életben.
Megjött Feri bácsi. Azonnal tudja fogadni őket az orvosi szobában. Anyunak viszek még egy bögre kávét pont ugyanannyi tejjel és két cukorral. A következő szünetben a fiú megint bekattan. Első körben odasétál ahhoz a bizonyos lányhoz az osztályban, és közli vele, hogy holnapra haljon meg. Ezután teljesen ok nélkül beleköt egy nála fiatalabb és egy fejjel alacsonyabb srácba. Nem kíméli, úgyhogy hamar sírásba is hajszolja. Elindult a pusztítás. Milyen ironikus, ahogy fordul a kocka. A srácot, akit egyébként nem bírok elviselni a tanteremben, hirtelen sajnálni kezdem. Az igazgató úr a legjobbkor jön. Az önkívületi állapotban lévő fiú nem titkolja, hogy szándékosan és teljesen ok nélkül kezdte verni a kisebbet. Péter húsz centire áll tőle és farkasszemet néznek. Mondogatja neki, hogy őt próbálja bántani, ne a nála kisebbet. A fiú dermedten áll, nem mond semmit. Undorító az ilyen – mondja neki Péter, majd mindketten elfordulunk tőle és továbbállunk. Nem sokkal később, immár higgadtan megjelenik mögöttem a tanáriban és emlékeztet az imént történtekre:
– Na látod, ilyen nem szeretnék lenni.
– Még nincs minden veszve.
Mi lesz veled, te fiú? Mi lesz, ha egyszer azt mondják neked, hogy ennyi volt? Az élet igenis igazságtalan. Ez a gyerek semmiről nem tehet, ami vele történik. Rossz döntések sorozata vezetett oda, hogy két szék között a pad alá esett, s most kétségbeesetten kapálózik. Próbálja megtalálni a helyét ebben a kegyetlen útvesztőben. Mindeközben pedig minden áldott nap azért küzdünk, hogy ne romboljon le, ne égessen fel maga körül mindent – hogy ne üldözzön el mindenkit, aki szereti és erőn felül segíteni próbálja őt. Lehet, hogy irreális igényeim vannak, de elképzelek egy olyan utópisztikus tanárképzést, ahol a pedagógia-pszichológia órákon ilyen történetekről beszélgethetünk. Talán ez még adhatna is nekünk valamit – ahelyett, hogy éveken át a használhatatlan idealista oktatási maszlagot hallgatjuk. Egy szép napon visszatérek oda.
***
Másodjára sikerült hajtogatnom egy tulipánt barackszínű papírból. Elsőre nem ment, mert egy hajtást kifelejtettem, és nem voltak szirmai. Egy tulipán szirmok nélkül olyan, mint egy 21-es busz Tüskeváras gyerekek nélkül. Unalmas és értelmetlen. Inkább újracsináltam. Akkurátusan elegyengetem az alját és kihajtom a szirmokat. A maradék papírdarabokat összefogom, feltekerem és megcsavarom. Ez lesz a szára, amit bele is illesztek a virág alján lévő lyukba. Elindulok az osztálytermem felé kezemben a virággal. Péter áll az ajtóban, várja a gyerekeket, hogy elkezdődhessen az óra. „Zsombor, igazán nem kellett volna.” Mosolygok rá, aztán befordulok az ajtón és megállok a lány előtt. Sok volt ez neki. Nem minden nap mondják valakinek, hogy haljon meg. Átnyújtom neki a virágot. Ma ő kapott, holnap majd a többi hölgy is.
Mindenkinek kijár egy csepp emberség – itt, az őrület határán.
