– És kérünk még két Krusovicét – mondja Péter a sulitól néhány lépésre lévő étteremben, ahol egyébként egész évben ebédelnek a gyerekek. Az igazgató úr az elkövetkező tanév részleteinek megtárgyalását ilyen regénybe illő módon tervezte megejteni velem. Biztosan tudja jól, hogy hozzám is ez a világ áll közelebb, mintsem az igazgatói irodában ücsörgés. Már attól kényelmetlenül éreztem magam, amikor a Radnóti gimi hangár méretű tanáriján keresztül be kellett sétálnom egy irodába, ott leülni egy – egyébként végtelenül kedves – öltönyös úriemberrel, és hivatalos hangnemben beszélgetni vele. Egyre nehezebben viselem az efféle sallangot, amikor oktatásról van szó.
Koccintás, egészségedre, napok, óraszám, korrepetálás, mennyi az annyi, osztályfőnöki pótlék... valójában ezek mind-mind mellékes részletek. Péternek az első és legfontosabb: a stabilitás. Lehessen rám számítani, és ne mondjam azt fél év után, hogy ennyi volt. Őszinte vagyok vele. Nem biztos, hogy ezt a munkát egy életen át tudom csinálni, de kaptam egy osztályt, és őket szeretném látni leérettségizni. Amint kiiszom az utolsó kortyot, vissza is ballagunk az iskolaépületbe. Ahhoz képest, hogy szombat van, igen nagy élet van idebent, ugyanis a mai napon zajlik a takarítás, pakolás meg az osztálytermek festése. Az osztályfőnökségem első komoly és felelősségteljes döntése: ezt a sárgát, azt a sárgát vagy azt a harmadik sárgát válasszam? Gyönyörű napsárga lesz a terem, ami kifejezetten nyárias hatást kelt. Meglátjuk, hogy a gyerekek hogy fogják érezni magukat.
A tanárokon és egy-két szülőn kívül vannak gyerekek is. Amikor Lilla feltűnik a folyosó végén, megállok és csak mosolygok. Zsombor bá! Talán ő az egyetlen, aki így szólít az egész iskolában. Ő is mosolyog, sugárzik, telis-tele van élettel. Elmeséli nekem, hogy már elkezdte olvasni a könyvet, amit az évzárón kapott tőlem ajándékba. Nahát, ilyen is van? Kérdezem tőle, hogy az Algoflex elfogyott-e már, de azt mondja, van még belőle. Még csak egy órája vagyok itt, de máris hihetetlenül feltöltődtem. Jó újra látni mindenkit. Mintha el se mentünk volna nyár elején.
Egy órányi könyvpakolás után csocsózom egyet egy életrevaló kilencéves leánnyal, az egyik diákunk húgával. Hagyom, hogy nyerjen 10-8-ra, miközben minden gólnál fogom a fejem, és megdicsérem, hogy milyen ügyes. A végén hallom, ahogy elrohan a folyosó másik végére: anyu, anyu, megvertem a felnőttet! Ági nénitől egy szoros öleléssel köszönök el. Hétfőn találkozunk a tréningen.
Augusztus 28.
Háromnegyed kilenckor besétálok az iskolába, de már fordítanak is vissza, ugyanis a negyed óra múlva kezdődő tréning a Kék Iskolában lesz. Gyorsan fel is hívom az újdonsült kolleginámat, hogy merre is van az arra, mert ő csak a nagy épületben járt, ott is csak egyszer. Végül némi késéssel mindenki megérkezik, majd nagy nehezen bevonulunk az egyik hatalmas szobába. Jártam már ebben a szobában, ám akkor éppen alsós autista gyerekektől volt zajos. Most székek vannak körbe rakva, a sarokban pedig egy fehér vászon vetítéshez. Miután mindenki megérkezett, egy rövid bemutatkozó körrel kezdünk. Végigpásztázom a szememmel az egész szobát. Egy hatalmas körben itt ül az egész tanári kar. Az új kolleginával és Bojtival egy kupacba ültünk. Mi vagyunk a fiatalok. Itt ül ezen az oldalon még egy hasonlóan fiatal kollegina, Janka, aki a Kék Iskolába jött. Korábban egy Montessori iskolában dolgozott. A két hölgynek ez az első normális napja a Tüskevárban.
Bemutatkozik a két tréner, „Ari és Julika” is, akik ezeregy éve vannak a szakmában. Jóllehet ők ketten mindent láttak már, ami oktatáshoz köthető, mégis a kezdetektől érezni a levegőben valamiféle diszharmóniát kettejük és a tanári gárda között. Nemsokára világossá válik a konfliktus forrása. A Tüskevár nem egy átlagos intézmény, és akik benne dolgoznak, nem átlagos dolgokat vittek véghez 10-20 év leforgása alatt. Az első pillanatban húzzák a szájukat mindenféle közhelyes mondatra. Olykor lehengerlő humorral, iróniával, cinizmussal ütik el azokat. Egyszer-egyszer olyan mélyről jövő nevetésroham tör ki, hogy Ari és Julika is zavarba jönnek. A fordulópont akkor érkezik el, amikor az egyikünk felszólal. Kedvesen, de annál határozottabban kéri, hogy azzal foglalkozzunk, ami tényleg érdekli az itt ülő embereket, és hagyjuk abba a különféle fogalmak definícióinak felolvasását. Ennek a fele se tréfa.
Innentől kezdve belemélyedünk a mai fő témánkba: a kiégésbe. Húsba vágó, főleg azért, mert több olyan tagja van a tanári karnak, akik egy örökké valóság óta dolgoznak nálunk vagy másutt ezen a területen. Ha a pedagógusi szakma embert próbáló, akkor milyen lehet egy gyógypedagógusé? Bár egy év alatt bőven volt időm megszokni, elsőre akkor is meglepődöm azon, hogy ennyire őszinte és szókimondó minden kollégám – legalábbis azok, akik megszólalnak. Minden gond nélkül mesélik el a kiégéssel kapcsolatos élményeiket, amitől egy-egy pillanatban én is nagyot koppanok a valóság betontalaján. Az egyik leglényegesebb információ, hogy a kiégés első állomása mindig a túlzott lelkesedés. „Ide nekem a világot!” Aztán egyszer csak túl sok lesz, s onnan már egyenes út vezet lefelé.
Azon már kevésbé akadok fenn, hogy milyen magas érzelmi intelligencia és alázat van a tanárokban. Ahogy folyik a meglehetősen rapszodikus beszélgetés, néha kitekintenek a régi motorosok a fiatalokra, és vice versa. Percről percre egyre jobban érzem, hogy van egyfajta kölcsönös elismerés. A diskurzus egyik csúcspontja, amikor Péter váratlanul odafordul Bojtihoz és hozzám, majd felteszi a kérdést: „Szerintetek mi ki vagyunk égve?” Az eddigi életem egyik legmeghatározóbb pillanata ez. Egy közel húsz főből álló tanártársaságban ülök két trénerrel, és az iskola igazgatója nekem szegez egy ilyen kérdést. A szemem se rebben, inkább lelkesedem. Bojti visszafogottan mond néhány szót, ami nem is válaszolja meg egyenesen a kérdést. Utána én is magamhoz ragadom a szót.
– Ha te megengedtél magadnak egy „lófaszt”, Péter, akkor én hadd mondjam azt, hogy ez egy kurva jó kérdés. Én az eddig tanultakat alapul véve úgy gondolom, hogy rajtatok egyáltalán nem látni a klasszikus értelemben vett kiégés jeleit. Vagy ha mégis, akkor látszik, hogy tudjátok kezelni, hiszen ilyen jól tudtok róla beszélni. Inkább úgy fogalmaznék, hogy általánosan el vagytok fáradva. Ezért is jó, hogy jönnek fiatalok, hogy felfrissül a tanári kar.
Augusztus 29.
Az első nap vegyes érzelmei után nem teng túl bennem a lelkesedés, de azért nem veszítem el végleg az optimizmusomat. Úgy gondolom, hogy ezek a trénerek képesek lesznek az eddig látottak alapján újragondolni a programot. Miután mindenki megérkezik, egy gyors körben elmondjuk, hogy milyen érzésekkel érkeztünk ma reggel. Engem földöntúli nyugalom öntött el valamiért. Ari mosolyog, ahogy kimondom ezeket a szavakat. Elolvadok teljesen, amikor valaki megemlíti, hogy csoda jót beszélgetett velem idefele jövet a 21-es buszon. Janka pedig ma földig érő vörös szoknyát visel.
Kezdjünk is neki az első blokknak. Ari arra kér bennünket, hogy gondoljuk végig, miért szerettünk volna tanári pályára lépni. Nocsak! Nem gondoltam volna, hogy itt is felmerül ez a kérdés. Szeretem ezt a kérdést, és még inkább szeretem hallgatni, amikor mások mesélnek. Egy darab papírt is kapunk jegyzetelni, de minek? Gondolok egyet és elkezdek belőle tulipánt hajtogatni. Ági néninek is megtetszik az ötlet, úgyhogy követi, amit csinálok. Az övé sokkal szebb lett...
Ezúttal nem sorban megyünk, hanem miután válaszoltunk, nekünk kell választani valakit, aki folytatja. Izgalmas a játék. Úgy hiszem, külön üzenete van annak, hogy ki kit választ maga után. Az első öt perc máris megadja az alaphangot, és világossá válik: itt most a kétnapos együttlétünk legfajsúlyosabb epizódja következik. Az első beszélő azonnal teljesen megnyílik, és szinte zavarba ejtő őszinteséggel osztja meg velünk a legmélyebb érzéseit, gondolatait. Mintha egy csoportterápiába csöppentem volna. Pályaelhagyás, bizonytalanság, félelmek, gyerekkori traumák, felemelő iskolai élmények, fantasztikus pedagógiai pillanatok... hosszú a lista. A markáns karakterével minden egyes ember hozzátesz valamit a katartikus beszélgetéshez, ami már-már olyan, mintha a tűz körül ülnénk.
A sokadik ember után kezdem magam úgy érezni, mintha egy hibátlanul megírt film kellős közepén ülnék. Tökéletes arányban váltják egymást a drámai történetek és a felszabadító humor. A kerek két óra után átszellemülten pattanok fel, hogy elinduljak az étterem felé. Jólesne egy kávé. Engem már tegnap óta nem érdekel, hogy ez a tréning milyen címen fut, hogy papíron milyen témákat kellene érintenünk. Mindennél többet adott az, hogy ennyi mindent tudhattam meg ezekről az emberektől, és hogy mindez ilyen módon történhetett meg.
A nap végén még egy rögtönzött szerepjátékkal szórakoztatjuk egymást. Négy csoport van, akiknek vers, mese, ima és szappanopera műfajban kell előadni egy jelenetet a szorongás, agresszió, stressz, relaxáció és kiégés szavak felhasználásával. Zseniális produkciókat láthatunk. Természetesen mi kaptuk a szappanoperát. A mi jelenetünkben egy esküvőn vagyunk, ám egyszer csak a kidobott pasi szerepében beront Bojti részegen egy fegyverrel.
14 óra 52 perc. Visszatértünk az iskolába. Miközben ismerkedem az új kávéfőzővel, nyikorgást hallok az udvarról. Kisétálok és látom, hogy Ági néni telefonálás közben ugrál a trambulinon. Gyorsan beszaladok a mobilomért, hogy lefotózzam. Azt hiszem, ebben a fotóban minden benne van. Nem kell tovább magyaráznom, hogy miért is szeretek itt lenni.
